Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
1985. november 16., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TAJAK, EMBEREK néni akkor sem tagadta meg önmagát: — Behordtam ide sok tuoait talicska földet az alapozásikor. Kü- lön|ben ha rajtam állt válna akkor, nagyobb a házunk, de minőiig a papa volt a parancsnok és ő ekkorát akart. De jó ház. Amikor a gáz elért ide, akikor sém engedtük felbontani a cserépkályhát, mert neon árt, ha van. És (ha odakint nagyon nagy a hideg, ajkkor begyújtunk. Sokkal melegebb van olyankor, mintha a gázkonvektor égne. Jó ház ez. A helyét gyerekkorom óta ismerem. Az iskolából még ide jártunk búzaszentelőre. Szántóföld volt. Közben nagyobbodott a város. Kell is, hogy növekedjék. De amit ma csinálnak, az nekem már nem tetszik. Elveszik azt a sok jó földét, és csak ház lesz meg ház mindenütt. Nem marad levegő a dédunokáimnak. Az öregségen kívül kevés a bajunk, de ezért az egyért nagyon aggódom. A kis kertem fái is mindenféle betegséget kapnak. Fulladoznak. Az eső sem a régi. Valamikor ha két hétig nem törő Lgettem, akkor is ragyogott minden; most naponta törlőm a port, és mégsem igazán tiszta a lakás. Nem jói van ez így. Mi lesz a dédunokáimmal? Most készülődik a második ... Nagy kömyezetvédélmi berzenkedésbe csapott át a két öreg. Megint szóiba kerülték a kerti munkák, a befőzések... S a viliág bajaitól távolodva a közelgő karácsony. Amikor újra együtt látják majd a családot. Újra békességben, újra nevetve. Újra egy kis borocskáival, ami ott terem a ház mellett és aminek megtermelésében a jó szomszédok is segítenék. Ma már úgy, hogy lefejtve, készen adják vissza a negyven;—ötven liter újlbont. Egy-két éve még Mánia némi csinált mindent... De ma már elég a paradicsomlé, a kompót, a lekvár, az ötliteres savanyúság készítése. A borral már nem bír. Gyönyörű piros édesnemes paprikát vett le a polcról. — Épp most végeztem a paritással. A gyerekeknek meg az unokáknak adók egy kilót. Szeretik. Megízleltem. Semmiféle zacskós bolti paprika nem érhet a nyomálba. Károly bácsi sokáig nem szólt. Látszott: elmaradt a gondolatokkal egy versnylit. Azután kibökte: — Karácsony ... Mér előre félek azoktól a hatalmas csomagoktól. Akkor is küldenek, ha eljönnek. Pedig minek az már nekünk. 86 éves vagyok. Elég, hé élünk és néha látjuk őket. Hiszen nem csináltunk mi semmi különöset. Csak szerettük egymást, a gyerekeket meg az unokákat... Csak szerették egymást. És nem csináltak semmi különöset. Semmi különöset? vonultak Budapestre a románok, akikor gyorsan hlazairobogtam. A vízműnél kaptám munkát. Soha nem is mentem el onnan. Tizenkilenc évig a toponári vízműnél voltaim gépkezelő, majd gépész, öt hízó áráért vizsgáztam de, hogy előreléphessék, öitvenben lettem művezető a központban. Ott laktunk a Berzsenyi utcában a víz- műves-tkolónián. A gyerekeink addigra már fölnőttek. Mégis volt gyerék, meg unoka mindig, ha nem saját, ékkor „fogadott”. Akkor még az egész vízmű egy nagy család volt. Mások is szívesen emlékeznek erre az időre. Tóthék többször és nagy szeretettel emlegették Horváth Tivadart, a mostani igazgatót, őt 'is fölkerestem: vajon becsben tartják-e még Tóth Károlyt, áki több mlint negyven évig szolgált a vállalatnál? — A cég neve többször változott. Karcsi bácsi valamiképpen az állandóságot is jelezte nálunk. Persze, hogy emlékszünk rá, sokszor emlegetjük. Én ötvenháromban lettem főmérnök, egymás mellett levő lakásban laktunk, akikor voltam ifjú házas, a feleségem befőzést recepteket is tanult Mária nénitől. Jómagam pedig Karcsi bácsitól tanultam. Sok éjszakát töltöttünk együtt kint a vízműveknél. A gyakorlatot 'senki sem Ismerte jobban nála. Hiiálba gyártottam volna mérnökként elméletéket, ha őrá nem -haHJlgatök. Szívesen tanított, töviről hegyire ismerte az egész város vízhálózatát. Emlékszem, volt egy biciklije, az úgy nézett tói, mint a karácsonyfa. Rajta lógott imlinden fontos szerszám, kulcs meg ilyesmi. S ha nappal, ha éjszaka valahonnan valamilyen hibát jeleztek, fölkapott a bringára és odacsörömpölt. Egyszer csúnyán beu grat- ták. Fölhívták éjjel telefonon, hogy kigyulladt a cseri víztároló... Annyira a véréiben volt a kötelességérzet, hogy át sem /gondolta az egészet, odakint jutott csak eszébe, hogy fölültették. Azután maga is nevetett az egészen. A nyugdíjazás után költöztek el Tóthék a vízműves-udvarból. Négy évig építették a Vörösmarty utcában a házat, négy évig készülődtek a csöndesebb időkre. Mária Békesség a Vörösmarty utcában Kértem, hogy üljön le, mert szégyelltem magam, ahogy egyedül tetpasziked fcem a karosszékiben. Néhány pillanatra megpihent egy hokedli szélén, de nem volt maradása. Újra állt, tipegett-topogott és szabadkozott: — Ha leülök, rögtön rosszul vagyak. Érzem az öregséget. De ha teszék-veszek, akkor elfelejtem. Csak üljön nyugodtan, ne zavarja, hogy én álldogálok inkább. Nyolcvanéves. A minap még ásózott a kertben, kisebb-nagyobb be- főttesüvegéket emelgetett a kamráiban. Most már 'katonás rendben sorakoznak a polcon. Lassan elfogytak az őszi munkák. — -Mi lesz télen? — Maradt elég tennivaló. Rendet kell csinálni idebent is — mutatott köribe a patáfcatisztaségú konyhában. — Majd selejtezünk a papával együtt. Sok kacat összegyűlik ám. Most elhatároztuk, hogy a használhatatlan, az értéktelen holmit kiszórjuk. Ki tudja, mi lesz; .nem akarunk sok munkát hagyni a gyerekelinlkmek. — Kár még erre gondolni. — Jaj, ne higgye, hogy úgy megindultunk. Nem készülök én semmire komolyán, meg félve, meg sötétet látva. De ha most van időnk, akkor most teszünk rendet. Nekünk sem árt, ha több éviig élvezzük. Ha pedig kevésig ... Jó az mindenképpen. Időközben a „papa” is fölneszeit délutáni pihenőjéből. Lassan jött, és leült mellénk. — Én már kevesebbet tudok megcsinálni. Megromlott a látásom. De nem hagyom el magam. Csak kimozdulni nehéz. Pedig megjött a meghívó a nyugdíjastallálkozóra. Korán jött, mert majd decémberben lesz. Elmegyek. Lakik itt a közeliben egy régi munkatársam. Persze ő is nyugdíjas. Majd bélékarolok, aztán elcsoszogunk. Tóth Károly és felesége, So- mogyvári Mária nemrég ülte gyé- mántlakodalímát. 1925. Október 17- én kötöttek házasságot. A hatvanadik évfordulón fiuk, lányuk, három unokájuk és pici dédunokájuk érkezett Pestről, illetve Pécsről Kaposvárra, a Vörösmarty -utcai kis házba. Nagy Lakodalom volt. Két napon is többfogáSOs ebéddel. — Ezért szép az élet — mondta Mária néni. — Mert sokszor meglátogatnak bennünket. Még az unokák is. Kicsit ómódi gyerekek. Már úgy értem: komolyabbak, mint a legtöbb mostani fiatal. Törődnek velünk, öregekkel. Ómődiság lenne? Talán az. Kár, hogy az. Ekkorát változott a világ, a szeretetet régimódinak tartják... Ezen morfondíroztunk, almikor Károly bácsi oszlatni igyekezett a szomorúságot: — Bizonyos, hogy megváltozott sok minden. De azért... Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? Felesége csak bólogatott. — De ha emlékszel... Az unoka-testvéreddel, a Jóskával együtt voltunk katonák. És egyszer elmentünk hozzátok. Azután tadálkoz- gaittunk, táncolni jártunk, összemelegedtünk. Szerelem lett belőle. Hét most hogyan van? Ugyanígy. A lényeg ugyanez. Csak 'talán egy s más 'gyorsabban megy. — Én már ismertem őt akkor. Látásból. Mert a munkás-műkedvelő színkörben sokszor szerepelt. Tetszett 'már akkor is — nevetett Mária néni, és cinkos kacagással párja is nyugtázta a vidámságot. A nap épp úgy csillant meg akkor, hogy a megerősödő ellenfényben csak a két öreg alakjának 'kontúrjait láttam az ablak előtt, s ahogy összéhúztam a szemem, eladó lányként, udvarló legényként is elképzelhettem őket néhány pillanatra. Azóta eltelt tölbb mint hatvan év. — Mindig békességben? — Akár bisZi, /alkar nem, mi soha sem veszekedtünk. Azaz... Szóval most. A papa már nem hall úgy, mint régen. Néha -rosszuil érti, amit mondok, és akkor egy kicsit morog. De csak kicsit. Régen nem volt min veszekednünk. Soha sem éltünk könnyen; a férjem mindig nagyon sokat dolgozott. A családjának élt. Kocsmázni nem járt. Szerette a bort, de hamar a lábába szállt. Ezért nem 'ivott. Ha meg mulattunk, akkor együtt voltunk. Én is szívesen énekeltem. És keringőztünk. Az volt a kedvenc táncunk. A veszekedést pedig vagy az i-tal okozza vagy az, hogy nem egy irányba megy a család. Mi még most is csak egy- felé 'tartunk. Egymáshoz való hűséggel. Hűség. S nemcsak egymáshoz. Kaposvárihoz, a munkahelyhez... Csupán Károly bácsi tett egy kis kitérőt ifjú koráiban. — Hatan voltunk testvérek. Én •hamar munka után néztem. Bádogos- és vízvezeték-szerelő szakmát tanultam, néhány hétig itt maradtam a kaposvári mesteremnél, azután fölmentem Pestre. Ott több helyen dolgoztam, még a Fiat autógyárban is. De tizenkilencben beLuthár Péter
