Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-31 / 256. szám

1985. október 31., csütörtök

Somogyi Néplap

5

A STÚDIÓVEZETŐ

___________________________

A holnapnak is filmeznek

„Mi nem festett díszletek között, sminkelt színészekkel dolgozunk, hanem a bányában, az üzemben, a téesz- ben..(Részlet a politikai filmniapok somogyi rendezvénysorozatának stúdióvezetői megnyitójából.)

A korántsem udvarias jelzővel — „jelentős” — emlegetett somogyi eseménysorozat, a politikai filmnapok vendége dr. Bokor László, a Mafilm Híradó- és Doku- menitumfilmstúdió vezetője is. Pályáját újságíróként kezdte, bejárva a szakma grádicsait, A Színház és Filmművészeti Főiskolán és az egyetem újságírói szakán szerzett diplomát. A Budapesti Filmstúdiónak lett munkatársa. Miközben jelentős dokumentumfilmeket rendezett, 1969-ben megjelentette a Fehéri Tamással közösen írt könyvét a Kamerával a világ körül-t. Publikációs munkássága is egyre jelentékenyebbé vált; kilenc könyv szerzője. • Legutóbb Futár- táska című műve jelenít meg. Országgyűlési képviselőként is közéleti ember. Vele beszélgettünk.

— Mióta létezik a stúdió?

— Tulajdonképpen az államosítás óta: 1948-tói, majd az egységes Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat részeként Híradó- és Dokumentum! iiimgyár elnevezéssel munkálkodott. Ezerki- lencszázötvenihétben lett stúdió. Többszöri összevonásit, fettosetásit ért meg harminc év allarbt.

— Kérjük, körvonalazza ennek iaz évente tizennyolc húsz dokumentumfilmet, illetve a heti híradókat készítő stúdiónak a célkitűzéseit.

— Először egy alkotói elvi kérdésiről. Szakítani kívántunk az ötvenes években ki- álakult oktató, kioktató,

deklaráló típusú híradó- és

d akumentumf ittm -.készítéssé 1. Olyan nyitott kérdéseket ás igyekszünk filmre fogalmazni, amelyekre még válasz sincs, de munkálkodásunk megindít a nézőben egy folyamatot: továbbgondolásra ösztönzi. Feladatunknak érezzük megőrizni, bemutatni a múltat és a mát úgy, hogy a következő nemzedékek világos képet kapjanak róttunk, korunkról; tegyenek képesek filmjeinkből felépíteni önmagunknak a mi történekünket. Bevallom,

szkeptikus vagyok abban, hogy a tetavízió erre alkalmas médiai, bár az egyidejűség varázsával kápráztat el. Voltaképpen, önmagunkkal is „meghasonlásbán” vagyunk, az elnevezést illetően. A mi híradóink, ha alkalmas még e megnevezés, egy-egy témát járnak, körül;

ez a magazinoskodás útja. Olykor éppen egy-egy híradónk szolgáltait témát do- teumentumfiümjeinkihez.

— Dokumentumfilmjeik rendkívül széles skálát mutatnak, nemcsak tematikailag, hanem a megközelítés módjában is. Időtartamban szintén.

— Valóban. Igényünk is ez. Két-három, egész esités dofcumentumfiflmünk mellett tizenöt-negyven perces alkotások is kikerülnek a stúdióból. Egyre inkább arra törekszünk, hogy nagyfilmjeink mellett tizenöt perceseket készítsünk, így illeszkedjünk a forgalmazásba.

— A stúdió munkáját díjak, diplomák ismerik el. Láttuk a mozimúzeumi kiállításom,, olvastuk az újságokban. Melyik volt a legutolsó nagy elismerés?

— Mammheimben Magyar Józsefnek A mi családunk című filmje két jelentékeny díjat eredményezett. A stúdió onnan minden évben hoz díjat. Említhetem a jelenleg Somogybán vendégeskedő Róna Péter Nürnberg 1946 című alkotáséit is, amely három díjjal ‘tért haza-, köztük a Nemzetközi Űjságírószer- vezetével. De minden fesztiválváros elismerte és várja filmjeinket. Legalább ilyen mérce az, hogy alkotásaink hetekig szerepelnek a pesti mozik műsorán, prolongálva.

— ön, aki 1975 óta áll a stúdió élén és főszerkesztője a híradónak is, a történelemtudomány kandidátusa. Összekapcsolható-e a két tény?

— Igen; az értekezésem témája a háborús propaganda volt, különös tekintettel a filmre. Ha személyes ars poeticámra is kíváncsi, azt röviden így foglalhatom ösz- sze: bízná kell abban, hogy a világ a jeges viharzónák után 'ismét naposabb, tisztább idők fellé forog. Ebben az évszázadiban többször is sikerült a feketeséget eloszlatni. Nemcsak fényképezni kell a világot, előkelő szemtanúként, hanem tenni is kell érte. Épp ezért idéztem egy 'találkozón, ahol fiatalok voltak: „Sohase azt kérdezd a hazától, hagy mit ad neked, hanem hogy mit adhatsz neki!” Azt hitték, hogy ez egy korabeli szovjet jelmondat. Én Kennedy síremlékén olvastam.

— Min dolgozik alkotóként?

— Dramaturgja vagyok

egy filmnek, amely a tegnapról szól a mának; hogyan próbálták átmenteni a nácik vagyonukat, fegyvereiket a holnapba a háború végén. Leskó László

Tudományos tanácskozás a mezőgazdasági főiskolán

Á közös kutatás eredményei

LIPCSEI VENDÉGEK KAPOSVÁRON

Tudományos tanácskozást rendezett Kaposváron a mezőgazdasági főiskola és a lipcsei egyetem áUatte- nyésztésd és állatorvosi kaira. A két intézmény több éve együttműködik az alkalmazott kutatások terén, s most a magyar, valamint az NDK-lheli szakemberek ösz- szegzik az utóbbi öt esztendő közös kutatási tapasztalatait. A tegnap kezdődött háromnapos tudományos konferencia jelentőségéről kérdeztük dr. Steffler Józsefet, a Kaposvári Mező- gazdasági Főiskola főigazgató-helyettesét.

— Ilyen jellegű rendezvény még nem volt Magyar- országon. A tudományos kutatások összehangolása tíz évvel ezelőtt ugyan sokféle területen megkezdődött, több szocialista ország egyetemei és főiskolái keresték a kapcsolatokat, de az együttműködés általában megrekedt a tudományos turizmus szintjén. Mi is úgy kezdtük, hogy néhány napra kiutazgattunk, s néhány napra hozzánk is érkeztek NDK- belii vendégek. Bár minden európai szocialista ország valamilyen felsőoktatási intézményével van kapcsolatunk, a legtöbbre az NDK- beliekkel jutottunk. Ez nevezhető igazi együttműködésnek.

— Miért épp a lipcsei egyetemmel fölvett 'kapcsolat szálai fűződtek a legszo- rosabbra?

— A két ország állattenyésztése mutatja a legtöbb hasonlóságot és a személyi feltételek is kedvezőek voltak. Az együttműködéshez ugyanis kölcsönös jóakarat szükséges, és a lipcsei kollégák hozzánk hasonlóan valóban aktanták, hogy a kapcsolat rendszeres és gyümölcsöző legyen. így aztán öt évvel ezelőtt részletesen összehangoltuk kutatási

programjainkat. Néhány szakterületet úgy osztottunk meg, hogy vagy csak ők, vagy csak mi kutattunk, s kicseréltük eredményeinket, néhány területen pedig épp azért dolgoztak mindkét intézmény kutatói, hogy egymás munkáját kontrollálhassuk.

— Milyen konkrét eredményed vannak a közös tudományos munkának ?

— A húsimarha-kísérletók nálunk valamivel előrébb jártak, mint náluk, a mi eredményeinket az NDK-beli üzemek fölhasználhatták. A sertéskutatásoknál a stresszérzékenység csökkenésénél jutottunk olyan közös eredményekre, amilyeneket szintén fölhasználhatnák itthon is a mezőgaizdák. Sorolhatnám még a konkrét példákat, kölcsönösen előnyös ez az együttműködés mind a tudományos munka, mind pedig a gazdaság szempontjából.

— A tudományos tanácskozás ötlete végülis miképpen vetődött föl?

— Nem elég kutatni, hanem demonstrálni is kell az együttműködést és eredményeit. A szellemi gyarapodáson kiviül presztízsnövelő is ez a rendezvény, hiszen országos, sőt külföldi érdeklődés is van iránta. Nem Valamiféle provinciális, egymást dicsérgető céllal szerveztük meg. Most újra egyeztetjük kutatási céljainkat és öt év múlva Lipcsében rendezzük meg megint az összegző konferenciát. A

nagy találkozók tehát nem lesznek sűrűek, így reméljük, a súlyuk is növekszik, hiszen egy ötéves időszakot záró tanácskozáson már jelentős eredményekről lehet beszámolni. Kisebb konzultációkat természetesen — éppúgy, mint az elmúlt években — továbbra is sűrűbben tartunk majd, hol Magyarországon, hol az NDK-lban.

Vállalatunk, az Általános Rugógyár hosszú évek óta gazdaságtalanul termel, így aztán a közelmúltban újabb igazgatócsere zajlott le nálunk. Az új főnök első nekifutásra lecserélte a régi titkárnőt meg a gépkocsivezetőt; hozott magával egy főkönyvelőt, az igazgatói traktusban teakonyhát és pihenőszobát rendézett be a vállalat pénzén, potom félmillióért, mondván: második

otthonunk a munkahely.

Aztán váratlanul vezetői tanácskozást hívott össze.

— Emberek! — szólt a jelen levőkhöz. — Az itt töltött rövid egy hónap alatt az a vélemény alakult ki bennem, hogy néhány, a munkáját gyengén végző dolgozónak feltétlenül útilaput kell a talpára kötni. Kérem, tegyenek javaslatokat, hogyan tudnánk előrelépni

ezen a területen!

— Van egy remek ötletem

— mondta az értekezlet

egyik minden lében kanál résztvevője, aki mellesleg a tizennegyedik igazgatót szólLátogatás a zsinagógában

Szerdán az európlad kulturális fórum küldötteinek egy csoportja meglátogatta a Dohány utcái zsinagógát. A delegátusokat dr. Schöner Alfréd főrabbi, valamint a Magyar Izraeliták Országos képviseletének vezetői fogadták. A külföldi vendégek megtekintették a világhírű budapesti' zsinagóga épületét, s kegyelettel adózták a II. világháború magyar zsidó mártírjai emlékének. Ezután Benoschofsky Ilona igazgató kalauzolásával a Zsidó Múzeum gyűjteményével ismerkedtek meg a kulturális fórum küldöttei.

gálja és még mindig az eredeti beosztásában van. — Ugyebár mindnyájunk előtt köztudott, hogy a felsőbb irányító szervek számos, minden oldalról támogatott, gyenge képességű emberkét, kigolyózott kádert sóznak ránk rendszeresen.

Az új főnök először magára vette a célzást, de aztán biztatóan megszólalt.

— Érdekes megközelítés. Folytassa.

— Itt van például Buharai Hugó. Az ő kedvéért még osztályt is kénytelenek voltunk szervezni, mert a főhatóságtól elpaterolták, viszont osztályvezetői posztnál alacsonyabb beosztást nem fogadott el. Mivel azóta már más főhatóság felügyelete alá tartozunk, retorziótól nem kell félnünk, nyugodtan megszabadulhatnánk Hugó barátunktól, mert egyfolytában lóg, és nem csinál semmit.

Az ötletet az értekezlet után bizalmas tervekben rögzített intézkedések sora

L. P.

Kinek jutott útilapu

Keats ürügyén a szépségről

A klasszicista ráció, az ipari fejlődés ridegsége ellenére lázadás hívta életre annák idején a romantikát az európai népek művészetében. Ha szójátékkal akarnék élni, azt mondhatnám: a romantika ma kezdi reneszánszát élni. Ha a költészetben egyelőre nem is, annál inkább a hétköznapi ízlésben, öltözködésben, s tárgyi világunkban is egyre inkább tért hódít. Ma, amikor John Keats, az angol romantikus költőtriász leggyakrabban emlegetett tagja épp százkilencven éve született, emlékezzünk meg arról, hogyan szemlélte a világot az, akinek neve egybeforrt a romantikával.

Az angol romantika a 18—19. század fordulóján nem előzmények nélkül jelent meg az irodalmi életben. Hírnökének tekinthetjük már Blake-et is, aki sejtelmes, misztikus ábrákkal telerajzolt, démoni hatású képeskönyvet adott verseskötet címen olvasói kezébe, az érzelmek, a vizualitás korábban nem ismert intenzitásával' termékenyítve meg a lírát. A Byron—Shelley— Keats hármas előtt közvetlenül a romantika úgynevezett első nemzedéke nyitotta meg az utat. Coleridge, aki a Kubla kán ópiumos álmában fogant látomásában már utalt rá, hogy a művész az alkotás pillanatában emberfeletti erejű; majd Wordswonth, aki profetikus elhivatottságot, felsőbbrendűséget tulajdonított a költőknek — olyannak képzelve őket, akik erős képzeletükkel a dolgok lényegébe látnak.

Talán elfogult vagyok, ha Byron, Shelley és Keats közül az utóbbit értékelem a legtöbbre. A társadalmi rangjának hátat fordító skót lordban még sok a póz, hosz- szú elbeszélő költeményei nem kötnek le igazán, Shelley jelzőktől, metaforáktól dúsan burjánzó verseiben pedig hajlamos a felületességre, az érzelgésre. A szegényebb származású, tudását önerőből szerző Keats az, aki igazán maradandót alkotott rövid lírai darabjaival, s az ő életművéből rajzolódik ki legtisztábban a romantikus látnok-költő alakja.

Keatsnek az ódási a legismertebbek, közülük is a Görög vázához írott. A legtöbb iskolás — remélhetőleg — olvasta ezt. „A Szép: igaz,

s az Igaz: szép!” — sohse éhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! — mondja az utolsó sorokban (Tóth Árpád fordítása). S hogy mit jelent mindez? Elfordulást a valóságtól, menekülést? Igen

is, nem is. Menekülést, de nem megfutamodást! A szépség, de nem az öncélú szépség dicséretét. y

A romantikus költőnél a szépség a megismerés forrása. Hogy hogyan? Konkrétan, a görög váza esetében az antik urna csodálatában elmerülő szemlélő megszabadul a hétköznapi tények nyűgeitől, s így a rossz kizárásával jut el a magasabb igazsághoz. A görög kancsó szépsége oly lenyűgöző, hogy kizökkenti a mindennapi gondolkodásból, a térből és időből. A vázán látható nyüzsgő figurák, burjánzó indák, de még a sípszó is megmerevedett, időtlen,

örök. Minden múlandó, csak az nem, amit a művész egyszer igazán mesterien megalkotott.

Annak ellenére, hogy Keats menekült a világból, sem itt, sem más verseiben nem valószínűtlen. Azon kevesek közé tartozik, akik szavakkal mind az öt érzékünk észleletéit le tudják írni. Részletes, precíz, valósághű. Hiszen a váza képei önmagukban nem ábrázolnak mást, mint egy görög kisváros hétköznapi világát, az átlagember „megállított” drámáit. A jelentéktelen részletek a művészi ábrázolás és a felfedezni képes szem nyomán nemesednek örökérvényű szépséggé. Aki képes befogadni ezt, mérhetetlenül nagy élmény birtokosa lesz.

Ezzel a kis eszmefuttatással nem az a célom, hogy verset elemezzek, és nem is az, hogy Keatset mint költőt méltassam. Sokan megtették már. Nem is akarom példaképül állítani, hiszen mi nem vagyunk romantikusok, és főleg nem költők, akik a képzeletben teremtő erőt látnak. A poéta érzékenyebb az átlagembernél, hamarabb meglátja a szépet, s a szépség hatására óriását alkot. Mégis van, amit Keatstől eltanulhatunk. A látást, a hallást, 'a fogékonyságot a szép iránt! Azt, hogy néha szakítsunk időt egy szép kép, szobor, zenemű vagy vers csodálatára; amikor a „megszokástól elvakult szem felébred”, néhány pillanatra megnyugszunk, feloldódunk igézetében.

Ha éledezik napjainkban a romantika, jó volna, ha ilyen értelemben éledezne. Kicsit eltúlozva a különbségeket: ne a byroni szépelgő pózt és ne Shelley érzelgősségét elevenítsük föl, hanem Keats érzékenységét — a szépség, a művészet maradandó értékei iránt.

Tersztyánszky Krisztina

o

■

követte. Először összeírták azokat a munkatársakat, akiket föntről, sógor-koma alapon küldtek a nyakukra, akiket protezsáltak, akiket keresztapa híján lefelé buktattak.

Amikor a névsor összeállt, kezdetét vette a szűrés. A listáról kihúzták azok nevét, akikkel nincs semmi gond, akik rendesen dolgoznak, így aztán csak a kétbalkezes tehetségtelenek maradtak a listán. A szelektálás egyik fontos szempontja volt az is, hogy megnézték, mi van az illető protektorával, a keresztpapával. Ha még most is a helyén van, esetleg még magasabbra tornázta fölmagát a hivatali ranglétrán, a keresztfiát kihúzták az eltá- volítandók névsorából. Ha viszont a keresztapa nyugdíjba ment, lebukott, lapátra tették, akkor kíméletlenül...

No,- szóval a végleges névsorban szerepelt egy főosztályvezető-helyettes, egy mérnök-közgazdász, egy osztályvezető meg egy jogtanácsos.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, de vállalati érdekre, szerkezeti átrendezést is eredményező, új követelményrendszer bevezetésére, megnövekedett adó- terhekre, beszűkült világpiacra, nehéz télre, árvízveszélyre meg még rengeteg nehézségre hivatkozva sikerült a delikvensektől megszabadulni.

S hogy most mi a helyzet? Egyszerű és világos. A főosztályvezető-helyettesi posztra az igazgató feleségének az unokaöccse került az osztályvezetői tisztet a főkönyvelő sógora tölti be másodállásban, a felügyeleti szervtől jött hozzánk egy kigolyózott mérnök-közgazdász, a jogtanácsosi állás viszont egyelőre még betöltetlen.

Szeretném hangsúlyozni: az új igazgató nagy sikernek könyveli el, hogy néhány tehetségtelen, kétbalkezes, protezsált embertől sikerült megszabadulnunk. Állítólag ezt a véleményét a pihenőszobában fogalmazta meg, miközben gyermekkori barátjával, az új jogtanácsossal konyakozott.

Kiss György Mihály