Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
8 Somogyi Néplap 1985. október 26., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Pince előtt — ’8L Vörös Ferenc grafikája Az „Érzelem nélküli sivatag” előretörése kástól, s már csupán a legértéktelenebb dolgokért vívták napi harcaikat — mégis jönnék, és leadják gyereküket a bölcsődébe. Egyre többen igyekeznek leadni a gyereket alig négy hónapos korában. Rendkívül veszélyes folyamatnak tartom ezt, mint ahogy a filmben is jelzem. Az anyák eltávolodnak a saját gyerekeiktől, s az érzelmeket anyagiakkal akarják kompenzálni. Látszatmegoldásokkal pótolni a lényeget. — Melyik „terep” volt a legkomplikáltabb ? — Furcsa módon a közép- iskolásokkal volt gondom leginkább. Időnként manipulációkkal is találkozhattam náluk. Az egyik kislány például elmondta, hogy otthon mennyire rossz a hangulat. Egy hét múlva eljött hozzám, és háromszáizhatvan fokos fordulattal, újfent elmondta, milyen jó náluk minden. Mindkét vallomást felvettem, de bármennyire is kínálta magát a helyzet, morális okokiból az ilyen és ehhez hasonló felvételeket ki kellett hagynom. A diákok többsége őszintén és értelmesen mondta el az igazságot. — Riportjaiból általában negatív kép kerekedett ki? — Az volt számomra is az érdekes, hogy a legpozitívabb példa sem mentette a téma alapvető igazságát, azt, hogy baj van a családokkal. — Hogyan fogadták Ibemutatás után a Mi családunkat? — Meghatóan jó a film fogadtatása! Akárcsak annak idején A mi iskolánkat, ezt a témát sem fogadják közömbösen. A filmet már bemutatója előtt száznál több helyre meghívták. Eddig három vihart kavart dokumentumfilmet készítettem, a család témát megelőzően, nem panaszkodhatom a közönségre. Nézik és vitatják doku- mehtumfilmjeimet. Évente mintegy száz- meghívást kapok. Mért panaszkodnám? A korkedvezménynek és A mi iskolánknak százezernél több nézője volt. A család- filmemmel eddig kilenc ankétem vettem részt az ország legkülönbözőbb helyein, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek között. A témához egyforma lendülettel szólt hozzá a párttitkár és a katolikus pap, ső,t mindegyikük csaknem ugyanazt mondta el. Az érdeklődés tehát széles körű. — Mi lesz következő filmjének témája? — A magyar falu. Arról szeretnék képet adni, miiként él ma a falu népe. Szemann Béla Magyar József dokumentumfilm rendező az elmúlt években sorra nyerte a különböző fesztiváldíjakat. Filmjei nehéz, aktuális társadalmi kérdésekkel, megoldatlan problémákkal foglalkoznak. Legutóbb a Miskolci Rövidfilmfesztivál nagydíját nyerte el a Mi családunk című közei egyórás dokumen- tumfilmjével. — Mi adta az ötletet, hogy a család helyzetével foglalkozzon? — kérdeztük a rendezőt. — Általános, de negatív tapasztalat volt számomra a családok élő, fájó problematikája — mondja Magyar József. — A korábbi filmemről, a Mi iskolánkról tartott ankétofcon sok-sok indulat feszült az emberékben. Mindenképpen úgy véltem, tenni kell valamit az ügy érdekében. Az ott elhangzottak indították el bennem azt a gondolatsort, amely elvezetett bizonyos következtetésekhez: az iskola nem képes megoldani a maga gondjait, ha odahaza a családi élet megoldatlan. Az ankétokon sokszor szóba került a család, hol üvöltve, ordítva, hol kétségbeesetten, hol pedig reménykedőn vagy éppen reményvesztve... A téma elkerülhetetlenül kínálkozott. — Miben fogalmazható meg mégis a kérdés lényege? — Amit én általános veszélynek tartok a családban, általános emberi veszélynek, amely az irodalomban, a művészetekben is visszatükröződik, az az érzelem nélküli sivatag előretörése! Ez persze nem egyszerűen hazai gond. Az őszinte, emberi ér- zelméket, értékeket féltem. A család keretein belül mutatkozik meg látványosabban az érzelmek elszegényedése. — És a rendező érzelmei? — Én nem tudok érzelmek nélkül nekifogni egy film forgatásának! Dühös és szomorú vagyok! — A film témája rendkívül sokat markol... — Ez igaz. Be szándékoztam járni a teljes kört, amely a család köré fonódik. Kezdve a szülők által elhagyott gyerekektől, bezáróan a gyerekek által elhagyott szülőkig. És végezetül megpróbáltam diagnosztizálni, hogyan jött létre mindez. Melyikük helyzete a súlyosabb? Erre persze nem lehet válaszolni. Az ok azonban közös. — Miként válogatta ki a forgatási helyszíneket, alapokat? A (nehezebb eseteket kereste? — Nem! Kerültem a szélsőséges helyzeteket. Nem válogattam. Semminemű speciális keresgélésre nem került sor. Ha úgy tetszett, hát eljutottam a legjobb gyerekintézménybe vagy netán a legjobb szociális otthonba is. így az általános képhez jutottam közelebb. — A sok helyzet közül melyik volt a rendező számára a legdrámaibb? — A bölcsődék! Ez a film legkegyetlenebb mondandója. Ott, ahol az anyák kezdenek elidegenedni saját gyerekeiktől. Az a tény, hogy ezeknek a mamáknak mindenük megvolt, kezdve a laTAKÁTS GYULA Triptychon Csánkiról i. Csónki a modern Zéróval a hasán ,és farán Csánki, a modern, kegyetlen Tiszái! A semmivel tüntet... Járja ás rágja a (régi lemezt, mint izgatott kecske la) füvet. n. Csánki és a konzervdoboz A semmiből a semminek hálózva szavakat, Dunánk (partján bővítve is csak egyre rontva a mondatot, forog fúj hálójába veszve Csánki s mit ő sem ért, terajtad kéri számon, mert oly modern és fényes, akár egy felnyitott, üres konzervdoboz. III. Csánki a várostervező Csánki, a bölcs, ha nem is az agorán... Ott biztos kitépték polna a fülét, ha akkor úgy tervezi és \azt, amit itt építenek a szabad helötak ... Várost, szavára, lelkűk ellen... Beszélgetés Magyar József rendezővel kapunál virágot vett. A Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult áhhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe élegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan mondhatja így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főként szellemi frissességét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatal- asszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített néki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kiisfiuk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már el?” — sugárzott a tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jószándékkal követte el apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából. Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói, is. Egyszer a feleségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!” — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panelépülete. Csöngetett. Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszas nekiké- szülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette, és mesélt. A régi, sötétszínű'nehézkes, meghatározhatatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két háziassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta, önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. IJlső férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar kiakolbóliltott, hogy miire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belátásra tért volna, már túl is voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fij fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halit meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott: Marafkó László A SÍR — Kedves Júlia néni, kényszerhelyzetben vagyunk, Nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletet, addig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozó- dott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a 'kisfiúnak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét. Talán egy évig tartott a pótnagymami kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le lábáról a nénit. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni máT a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavarosan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul. Egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb, ha hozzájuk költözik lábadozni. Erre azonban már nem került sor. Kint a temetőben, ahöl raj tuk kívül csak a kerületi népfront egyik .középkorú nőaktivistája volt Ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette a dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartották volna, legalábbis a felgyógyulásig; arra sem kénysee- rítette őket, hogy ők szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után. A következő évben, halottak napján még rendbe tették a sírját, de aztán bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntettek a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? Az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt, a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antálné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberke minden föllelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállító,tt költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janusf kellett szóba hozni s az amúgy zárkózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a feltételezés, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta : diákosoportokaí szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélé- se miatt”, az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezésiben” stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv. Jánosi Anrtalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kiböfcte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” Kapa volt a tanár beceneve, ment mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás.” Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. beleszédült az idő S mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idő. Meg amúgyis szégyellné, mért azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelejtette a sír helyét. — Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más, ott századokon átível a költészet ereje. De miit tett Júlia néni, azonkívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot ösz- szefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e a fia keresni az ő sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremlékeket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott benne a rossz érzés. Vajon mit ér egy hétköznapi élet? Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznék.
