Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

1985. október 19., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A Maima útilázban ég, „nagyfiúval” — afci néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújí­tott, korszerűsített piairaszt- ház nagy&zobájábain. A szov­jet Baltikumiba készül, egy Debrecenben sziervezett BA­RÁTSÁG elnevezésű fcüllön- vonatitaJ. A nagyfiú hivatiai- los kiküldetésiben már járt ott, apró tanácsokkal lóttja el az anyját. • „Nem kell bundáit és csizmát vinned, nem Szibéi iába mentek. Ok­tóber van, az ottani klíma a miénkhez 'hasonló, talán csiak egy kicsit párásalbb a levegő a /tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!” A Mama beteg. Vagy csak fáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri pana­szai vannak, amellett ízüle- tes, időváltozáskor biceg­ve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, anélkül már nem niegy. Nem csodái, a köz- egészségügyben telit' el az élete. Előbb a falu szülész­nője volt, majd amikor az ötvenes évek végén megtil­tották az otthoni szülést, át­képezte magát körzeti ápo­lónővé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyu­godott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öre­gek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának' a rulhaneműeket, melyeket az gondosan elhe­lyez a már kissé megkopott Vulkanfiber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgál­ta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegy­szer, ez volt az ő útilúdá- ja az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen mási­kat, vagy vesz ő neki szeb­bet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskaságihoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tö­kéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne sem­mi.” A nagyfiú megadó mo­sollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először uta­zik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek ma már történelmi távlata van. A Mama tanyasi paraszt- lániy volt, férfit meghazud­toló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők kö­zött volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradom elvégezte a Bábafcépzőt. 45 után még­sem kezdhette el rögtön a szülésznőd munkát. A férje, addig nincstelen napszámé s cseléd, elképesztő mohó­sággal, évszázados kiéhe- zettséggél vetette bele ma­gát a föld- és vagyonszer­zésbe, nem eredmény nél­kül. 49-re már a juttatott három hold föld mellé ki­lencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szü­lőknek. Majd jöttek a feke­te évek, a „birtokot” álla­mosították 1949-ben, s az anyának állást 'kellett vál­lalnia a debreceni klinikán. Az ötvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blú­zokat mutogatott, a nagy­fiától kérdi: ,„Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gon­dolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kis- estélyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, ami­kor felvehetem.” A nagyi ú mosolyogva bólogat, és vá­logat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul meg­csókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!” A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csaklhát meg­romlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pe­dig egy faluiban élnek, alig kőhajításnyira egymástól. Más világiban él anya és lá­nya: az előbbié a teljes nyi­tott élet, az utóbbié a töké­letes, zárt magány — bá~ családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmoz­dul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú elvégezte az egye­temet. A Mama úgy érezte, mindent megtett a gyerme­keiért. Az apa, a férje mi­után teljesen kirekesztette magát a társadalomból, or­dasfarkassá vált, magá­nyossá. A földjét végleg „elvették” a második téesz- szervezéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután al­kalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és. semmit nem adott haza jóformán. És ekkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment, mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthon­ról, házat épített a két ke­zével, a Mama pedig k'ivi- rágizott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje meg­telt, készen voltak a csoma­golással-: „Most te jössz, ne­ked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elin­tézem én. Neked még a fodrászhoz is ,el kell men­ned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sie­tek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?’ „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, kü­lönben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, leg!- álábbis Debrecenig.” A Ma­ma újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagy­fiú az ablakon át nézte, ahogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu központ­ja felé, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a faluban ez az új szokás: a bicikli-lopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz, nagy rábeszélésre, igaz , csak” Bakonybélre. Mégis utazás volt az. Ötvenkét éves volt akkor. Aztán ked­vet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételé- el igénybe vette, sót „ki­használta” a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségieket. Bejárta az országot, rendszerint elő­vagy utószezonban, ha más­ként nem, önerejéből Ma­gyarország összes fürdőit vé­gigjárta már, a lábát gyó­gy! tgatta. A Mamát az első külföl­di útra — a bulgár tenger­partra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szocsi-ban, Spanyolor­szágban, Drezdában és Ber­linben (a nőnapon). Török­országban, és most a Ba­rátságvonattal a Baltikum­ba készül... A Ma-ma frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fod­rásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt le­zárják, a nagyfiú sporttás­káján elhúzzák a zippzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden bú- csúzkíodnak. A nagyfiú vo­nata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősködik, ma­rad még, megvárja a Ma­rnia indulását, majd elmegy egy későbbi vonattal, de a Mama nem tűr ellentmon­dást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy annak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja miagát, felszáll a már indu­ló vonatra, egyenest a bü­fékocsiba -megy, rendel két üveg sört. A Ma-ma útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva — az érkezés után — meg­jött a Mama levele, amely így szólt: „Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi -bajom, és nagyon jól éreztem ma-gam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fá­rasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Ri­gában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több város­ban, Kaunas, Trakai... Kaunasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fo­gadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszó­val nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meg­lepődtem, amikor kinyitot­tam a bőröndöt, -hogy bele­csempészted a tokaji asizút, nem vettem észre, hogy mi­kor tetted bele. Megittuk', jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem bírtam min­dig enni. Itthon mindent rendben találtam, és nagy meglepetésemre Piroska né- néd, a szomszédasszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda vol­taim, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagy­anyád testvére, 86 éves ko­rában meghalt, Bagoson. Ma volt itt a Pista fia megkér­dezni, hogy miért nem men­tem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utolsó években, ha nem is rend­szeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni elfoglaltságom meg­engedte. A nagy pakolásban itt­hon maradtak a gyógysze­rek, amit -neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és be hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő, mire ha­zaérkeztél? Tudtál dolgoz­ni? Láttam, nehezen mentél el, de el kellett menni, sem­mi értelme nem lett volna, hogy itthon -maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, há neked is jó. írd meg; és én úgy alkalmazom a dolgokat. B e is fejezem a leve­lem, azért fáradt vagyok egy kicsit, írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Miliiószor csókollak: Anyu.” A Mama újra elutazik. Ezúttal- a nagyfáéhoz. Igáiz, csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon várja. Újhelyi Dános A Mama utazik Szépen magyarul — szépen emberül EMERENCIA Szántó Piroska a Bálám szamara című önéletrajzi könyvében olvastam: „Kis­lányod is van?” — kérdezi egy asszonytól, mire az így válaszol: „Van. Nyolcéves. Emierencia.” S Szántó Piros­ka így folytatja: „Csak az isten őriz, hogy ki nem puk­kan belőlem a röhögés. 1951 ősze van. Akkor még a leá­nyokat Erzsinek, Pannának, Katiinak, Klárinak, Ágnes­nek hívták, még nem volt sem Ivett, sem Bernadett, se Tímea, sem Beáta — Andrea is csak akikor kezd­te befutni ragyogó pályáját. Emerencia!” Szóval Emerencia. Ügy hallottam, hogy valaki az Emerenoiák, a Beáták ellen föl lázadva Ki-csiajá-ndéknak nevezte el lányát. A Beáták, az Emenenciák azonban tovább hódítottak, s úgy fest, mia is tartják a frontot. Egy vidéki anya- könywezető így nyilatko­zott: „Két év-e dolgozom a családi irodánál, ez idő alatt több mint kétezer gyerek született, s közülük jó, ha ötvenet hív-mak Máriának, Katalinnak, Istvánnak. A magyar nevek kimentek a divatból. Az u-tóbbi évek­ben sok szülő külföldi, el­sősorban francia utónevet ad a gyermekének. Régeb­ben is kaptak a gyerekek külföldi eredetű utóneveket, de ilyen tömegesen körülbe­lül 1976-ban kezdték felkap­ni a »Zsanett« típusúakat.” Ez a helyzetkép minden valószínűség szerint ma is érvényes. Az anyakönyvve­zető az idegenforgalommal, a népszerű, sikeres külföldi filmékíkel magyarázta ezt a divatot. Én a magyar fil­meket is hozzátenném: egy Krisztián utónevű gyermak- filmszereplő sorozatos feltű­nése után hirtelen megsza­porodtak a Krisztiánok. Az­tán még egy ok: sokán elé­gedetlenek szürke családne­vűikkel, a Szabóval, a Ko­váccsal, a Kőművessel stb., és egy különleges utónév­vel akarják kiszínezni. A Krisztiánnal, az Ivettel, a Zsanettel, szóval az Eme- rencia-féléklkel. Az Emeren- ciával, amin Szántó Piros­ka olyan jót mulatott magá­ban 1951-ben. A Kicsiajándókon viszont én mulattam jót, habár tu- tulajdonk-éppen nagy lele­ménynek tartom. Nem így a tudások; ők elvetették. Az utónevek is anyanyelvűnk szerves tartozékai, hogyne kellene szintén kordában tartaná őket. Dadó János mindenki által jól ismert, sokat forgatott utónévjegy­zéke, amely minden anya- könyvvezető számára hiva­talos kézi-könyvnek számít, 1974Hben jelent meg, azóta szabályozza a nevek dzsun­gelét. Nemigen van mit hozzá­tenni, de az az igazság, hogy az Emerencia meg a többi szerinte is adható mint ajánlott név, és sajnos na­gyon sokan élnek is vele. Ezen aligha lehet segíteni: ahány ember, annyi ízl-és, annyi lélektani indíték. S végül is a névadás olyan benső ügy, ebbe még a tu­dós nyelvészet sem szólhat bele bizonyos határon túl, amely még a maigyarossé- gon belül van. Emberi jog, a demokrácia természetes tartozéka, hogy a szülők Krisztiánnak írathatják be gyermeküket az anyakönyv­be. De íme néhány „egy­szerű” név: Nagy László, Szabó István, Vas István, Szántó Piroska. Győri László Csanády János: Vezessen a lanH A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó! Minden sarkon üdvözöl- egy rigó, nehéz szívem meglendül könnyedén. Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; partok füvén sétálni óh, mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó. Süssenek bár katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöl jenék varázslatos körök; a séta messze viis-z parkok füvén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn, mint örök égzengés hosszan tartva messzire. Birtalan Ferenc: Fedetlen arccal Feloldozásra nincs hatalmam. Gyónni nincs kinek. Ezer év szennye, vére rajtam. Száz Dózsás évtized. Véletlenekhez nincs közöm. Isten ha van, legyen. Halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szívem. Tihanyi Lajos emlékezete A Nyolcak festőcsoport egyik legtalányosabb, máig teljesen meg nem ismert alakja Tihanyi Lajos. Sorsát meghatározza az a tény, hogy nehezen beszélt és erősen hallássérült volt, mely eleve zárkózottá és magányossá tette. A rámért egyedüllét azonban előnyt is jelentett a festői minőséget illetően, ál­landóan elmélyülésre kész­tette. A Nyolcak közül az övé az egyik legintenzívebb és legkövetkezetesébb életpálya. Tihanyi száz esztendeje, 1885. október 19-én született Budapesten, s 1938-ban hunyt el Párizsban. Ez a két város határozta meg életmű­vét is, ugyanis ízig-vérig a magyar festészet megújításán fáradozott — a Párizsban ér­zékelhető új törekvések alap­ján. Témavilága szűkebb Czi- gány Dezső, Kernstok Ká­roly, Pór Bertalan, Berény Róbert motívumainál, annál erőteljesebb viszont megol­dásaiban. Kassák írta róla: „Munkássága két részre ta­gozódik. Egyikben a dombok és lankák között tömbökbe osztott, széles formákkal ta­golt földszagú és nedves szí­nekkel érzékeltetett tájak, ardhitektonikusan komponált csendéletek, másikban a lé­lek mély rejtelmeit tükröző, átható karakterérzékkel szer­kesztett portrék tartoznak. Nem volt túlságosan termé­keny, minden munkáján meglátszik a belső vívódások nyoma, de ahol elérte a ma­ga elé kitűzött célt, ott éle- tesen szépet, különösen egyé­nit alkotott.” Család Város Akttanulmány

Next

/
Thumbnails
Contents