Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-05 / 208. szám
1985. szeptember 5., csütörtök Somogyi Néplap 5 Magyar bemutatósorozat Országos bemutatósorozatot rendeznek az Egyesült Államokban a Balázs Béla stúdió, valamint több más magyar filmstúdió kísérleti jellegű filmjeiből. 17 alkotás, köztük Schiffer Pál, Gazdag Gyula, Bó- dy Gábor, Maurer Dóra és mások munkái szerepelnek a programban, amelyet elsősorban a modern filmkísérletek iránt érdeklődő közönség tekinthet meg. Az első vetítéséket november közepén kezdik meg New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában, innen az anyagot az ország különböző egyetemeire, művészeti központjaiba, modern művészeti múzeumaiba, könyvtáraiba viszik el. A tervek szerint az amerikai körutat követően más országok érdeklődő közönségével is megismertetik az alkotásokat. A vetítéseket az Amerikai Művészeti Föderáció nevű szervezet kezdeményezte, megrendelésükhöz anyagi támogatást nyújt az amerikai művészeti alapítvány, a Soros-alapítvány és a Hun- garofilm is. A műveket úgy válogatták össze, hogy azok közül eddig még egyetlenegy sem szerepelt az Egyesült Államokban. Baerenthali képeslap Az új tanév első napjaiban sok szó esik a diákok között arról, ki hol töltötte a nyarat. Bizonyára sok mondanivalója van annak a húsz somogyi középiskolásnak is fki két hetet a franciaországi Baerenthalban töltött egy nemzetközi táborban. Ezt a lehetőséget a tavasszal Kaposváron járt nyugatnémet karlsruhe< ifjúsági küldöttség ajánlotta föl (tagjai az említett tábor vezetői). A somogyiak augusztus közepén kerekedtek útra, két napot töDtöttek Karlsruhéban, s onnan mentek a táborba. — Olasz, angol, francia, nyugatnémet és algériai fiatalok alkották a tábort, ösz- szesen százhúszan — mondja Horváth Ágnes, a kapósEgy muzsikus a barokk és a rokokó határán Johann Sebastian Bach legkisebb fia, a Lipcsében 250 évvel ezelőtt, 1735. szeptember 5-ón született Johann Christian Bach az úgynevezett „gáláns stílus” csiszoltan kimunkált, gazdagon és gondtalanul virágzó dallamosságot hordozó muzsikájának kiváló mestere. „Nyári pillangó ez az ifjú Bach, s egy kissé afféle zenei Casanova is, akinek minden édes fordulat, minden zsongó és szirupos ímelódia- hajlás új kaland 'és új izgalom” — írta róla Szabolcsi Bence. Ám a megérdemelten szigorú dorgálás mellett is tudomásul kell vennünk, hogy a XVIII. század végén a zenei közvélemény számára Johann Christian volt a „nagy Bach”, akinek hírneve egy ideig nemcsak apja, haneim idősebb testvérei tekintélyét is elhomályosította. Az idősb Bach 50. életévében született fiú — aki lázongó és kissé könnyelmű fiatalemberré lett — előbb apjától, majd annak 1750- b'Sn bekövetkezett halála után bátyjától, Philip Bma- nueltől tanult zenét. Hat esztendei itáliai tartózkodása idején komponált tizenkét nápolyi stílusú operájával olyan sikereket aratott, hogy később a „milánói Bach”-ként emlegették. A hangok érzéki varázsába úgy bele feledkezett, ahogyan talált egyetlen igazi olasz kortársa sem. Műveinek legnagyobb része napfényes dúr hangnemekben komponált zene, s ezt még antik hősöket megjelenítő operáiban is csak ritkán árnyékolnak be sötétebb drámai felhők. Qperái mellett alkotott két oratóriuma, nagy számú zenekari kompozíciója, versenyművei, kamara- muzsikája könnyed, fölényes alkotói lendületről tanúskodnak; legfontosabb célja a színes, csillogó dallamok szerkesztése volt. Ez a művészet, amely Pergolesira és a manniheimi alkotókra utal, befolyásolta a fiatalabb nemzedéket. Az általa híressé vált „éneklő alleg- ró”-t például Mozart is tőle tanulta, s Mozart fejlődésében, zenei egyéniségének kibontakozásában is kevés kortárs alkotó hagyott olyan mély nyomot, mint Johann Christian Bach. Ez a mindössze 47 évet élt és apjától oly messze eltávolodott, mediterrán lelkületű művész, aki talán elsőként értette meg az előretörő klasszicista művészetszemlélet lényegét, szenvedéllyel kutatta az új formai és a Ikor divatjának megfelelően — instrumentális kifejezés lehetőségeit. Zenekarában első alkalmazóinak egyike volt az 1690 táján Nümbergben megszerkesztett klarinétnak, s ő szólaltatta meg elsőként nyilvános hangversenyen kora vívmányát, a pianofortét. Johann Christian Bach 1762-tő.l haláláig Londonban élt. Ott látogatta meg Mozart is. (Az ott töltött két évtized, zeneszerzői munljás- ságánalk nagyobb hányada, még előző alkotói időszakánál is aktívabb és sziélesebb körű zenei tevékenységgel telt el. Londonban honfitársával, a kötheni Karl Friedrich Ábellel közösein hamarosan meghonosította a „Bach—Ábel koncertek”-et. A konzervatív angol közönség előtt olyan sikerrel szerepeltek, hogy kezdeményezésükre 1775-re felépült a szigetország fővárosában egy új koncertterem, a „Hannover Squere Boom”, s ez egy évszázadig London egyik leghíresebb koncertterme volt. Jdhann Christian Bach — miként Szabolcsi Bence írta — „különös keresztéit a század közepén, Pergolesi felől jön és Mozart felé mutat”. Az európai zenetörténet folyamatában, megítélésünk szerint, nélkülözhetetlen láncszem' énnek a rövid életű alkotónak az életműve. A két korszak határán álló rombolva építők egyike a legkisebb Bach fiú, akinek azonban az elmúlt két évszázadban, apja és a klasz- szicizmus óriásainak árnyékában, csak a másodlagos jelentőségű alkotóknak kijáró emlékezés jutott osztályrészül. Szomory György vári Táncsics gimnázium negyedikes tanulója. — A legjobb barátságban az algériaiakkal voltunk, bár a rendező négy nyugatnémet fiatal — igyekezett úgy elszállásolni bennünket, hogy mindegyik nemzet képviselve legyen egy-egy faházban. — Érdekes volt megfigyelni a különböző országok fiataljainak szokásait, erkölcsi normáit — veti közbe Ágnes évfolyamtársa, Szabó Gábor. — Legközelebb a tunéziaiak álltak hozzánk, a legtávolabb talán az angolok. Igaz, köztük is akadt olyan, akivel jól el tudtam beszélgetni hazája irodalmáról. Az élmények fölelevení- fcésekor csak a kaposvári Munkácsy gimnáziumot képviselő Szörényi Katalin említ kellemetlen esetet. Influenzával ágynak dőlt, és a gyógykezelés költsége százhúsz frankkal apasztotta zsebpénzét... A csaknem két hét valamennyi emlékezetes pillanatát fölidézni alig lehet. Dr. Pappné Kiss Katalin, a kaposvári kereskedelmi szakközépiskola tanéra kísérőként és tolmácsként vett részt a táborban. A szabadidő tárgyi emlékeit mutatja: kézimunkák, apró, érdekes állatfigurák készülitek az esős délutánokon. — Hallottuk, hogy itthon kánikula volt — mondja. — Ottlétünk során szinte mindennap esett az eső, így bizony hazai barna színünk kicsit megkopott. A gyerekek számára mégis nagyon fontosnak érzem; sok élményt nyújtó két hét volt ez. Minden nemzet fiataljai egy-egy estet kaptak, hogy hazájukat bemutassák; diákat, képeslapokat, filmeket lehetett fölhasználni, s megismerkedtünk egymás táncaival, népdalaival. Fölvetődött az az ötlet is, hogy minden évben másik ország rendezze a tábort, Algéria képviselője már .jelentkezett, hogy szívesen látnák a jövő nyáron a fiatalokat hasonló táborozáson. Az első alkalommal rendezett táborozásnak tehát lesz folytatása. Akkorra már ereklye lesz a résztvevőknek a tábor hivatalos lapja, a Camp-News. Reméljük, a következő nyarakon még több gyarapítja gyűjteményüket. V. I. Tanulságos sorozat Kedden este az jutott eszembe egy évek óta népszerű sorozat adása közben, hogy fanyalogni lehet ugyan, de értelmetlen — sőt embertelen! — cselekedet belekötni abba, ami hasznos, jó és nélkülözhetetlen. (Márpedig az utóbbi időben olvastam, hallottam róla kelletlen megjegyzéseket.) A képernyőről évek óta önmagunk megismerésének lehetőségét kínálja fel, a betegségek megelőzésének módját sugározza a televízió. Mégpedig oldott, kötetlen formában, álló- és mozgóképek sorozatával, azaz a valósággal illusztrálva a hasznos mondanivalót. A sorozat nem más, mint a DIAGNÓZIS. Szerkesztő műsorvezetője — kezdettől fogva Csurgay Judit — „bocsánat, hogy élek” magatartással, szerényen és kulturáltan, a háttérbe húzódva teszi -föl kérdéseit a téma legjobb ismerőinek. Egészségügyi ismeretterjesztés ez a sorozat: ismeretterjesztés a szó legnemesebb értelmében — önmagunkért. Nemcsak témaválasztása és aktualitása miatt értékelem nagyra ezt a sorozatot, hanem azért is, mert káérzem a végeredmény mögül létrejöttének vívódásait, gyötrelmét. Nem lehet könnyű, amíg a -riporter megtalálja a téma szakavatott képvisp^ lőjét, s úgy tudja megszólalIsmeretterjesztés — magas szinten tatni őket, hogy a segédmunkástól a professzorig mindenki jól érti szavukat, fölfedezi bennük önmaga tennivalóját, felelősségét. Elvétve hallok csak az orvosi hivatástól szinte elválaszthatatlan latin kifejezéseket, és soha sem jellemzi mondanivalójukat bonyo^ lult mondatfűzés, amely inkább elidegenítené a nézőt, mintisemhogy a téma belső átélőjévé tenné. Kedden este is ilyen oldott beszélgetéseket hallhattunk. Dr. Budai Józef, a László Kórház professzora és dr. Nyerges Gábor, az Orvostovábbképző Intézet munkatársa volt Csurgay Judit partnere; a téma a fertőző gyermekbetegségek sora s az ellenük való védekezés. Miiért kötelező a védőoltás? Miért nem oltanak még Magyarországon a rubeola ellen? A gyermek hogyan veszélyeztetheti társát cseppfertőzés útján? Ezeknél jóval több kérdésre adott választ az orvos. A néző egyúttal közvetlen hangnemben, rokonszenves felszólítást is kapott a figyelemre, a cselekvésre. Tudom, hogy szüksége van rá. Mi érdekelhetné jobban, mint saját gyermekének egészsége? És ne titkoljuk: van még a szülők körében is ellenállás a betegségek megelőzésével kapcsolatban ... De a keddi csak egy téma volt a sok közül. Foglalkozott már a Diagnózis — ahogy vissza tudok emlékezni rá — a rákkal, a szívás érrendszeri betegségekkel, a légzőszervek, az ideg- rendszer és a mozgásszervek betegségeivel, az elhízással, a terhességre való felkészüléssel és sok mással. Végtére is jó ismerői lehetünk e sorozat révén saját szervezetünkkel, közélébe férkőzünk az életünket veszélyeztető betegségeknek — korántsem ijesztő módon, hanem a megelőzésre felkészítve. Népszerűségében csak a Deltához tudom hasonlítani ezt a sorozatot, s tartalmát, mondanivalóját még fölé is emelem. Bizonyítja e megközelítést a havonta érkező sok száz levél, amelyre az adás végén mindig hivatott szakember válaszol. Furcsa, de kedden este a Diagnózisból egy kicsit még társadalmunk fejlődésére is rácsodálkoztam. Az jutott az eszembe: az én gyerekeimet még nem óvhatták a kanyaró ellen, hiszen csak 1969 óta van nálunk ilyen védőoltás... Nagy kár, hogy kedden, s nem a hét végén; kár, hogy nem fő műsoridőben sugározza a Tv ezt a sorozatot, mint régen, hogy még többen okulhassanak tanulságaiból. J. B. Vezess új csatára, Richard! Shakespeare felejthetetlen alakjai, III. Richard és Tudor Henrik — ötszáz évvel első találkozásuk után.— újra összemérték kardjukat a bosworthi csatamezőn. Ez volt a csúcsa annak a kosztümös történelmi játéknak, amellyel megemlékeztek a bosworthi csata félévezredes évfordulójáról. * Az 1485-ben vívott csata vetett véget annak a három évtizedes angliai belviszály- nak, amely a történetírásban „a rózsák háborúja” nevet kapta. Az elnevezés a trónért vetélkedő két főnemesi esiated címerére utal: a Lancaster-ház címerét piros, a Yorkét fehér rózsa díszítette. Az utolsó Yodk-názi király, a Shakespeare által örökre a világ emlékezetébe vésett III. Richard kétévi véres uralkodása alatt nemcsak ellenfeleit pusztította, hanem családjának több tagját és számtalan hívét is meggyilkoltatta. Végül szinte az egész nemesség szem- befordult vele, s ez könnyű ■győzelemhez segítette a később VII. Henriket... Vele jutott hatalomra a Tudor dinasztia — VIII. Henriik és I. Erzsébet urialkodóházia — és kezdődött Anglia föl- emelkedése ... A bosworthi harcosok kései utódai mindent megtettek, hogy a lehetőség szerint a legnagyobb történelmi hűséggel elevenítsék föl az ötszáz évvel ezelőtti napókat. „Tudor Henrik hadserege” korabeli ruhákban, fegyverekkel az oldalán átmasírozott egész Walesen (Henrik walesi származású volt és szülőföldjén szállt partra Franciaországból jövet), így 16 nap alatt. 260 mérföldet maga mögött hagyva jutott el Bosworth- ba. Mint a vállalkozó szellemű fiatalok elmondták: menetelés közben sokkal nehezebb dolguk volt, mint annak idején Tudor Henrik katonáinak. „Az időjárás rettenetes volt” — panaszkodott egyikük. A szél állandóan feldöntötte sátraikat, szünet nélkül esett az eső, szinte végig a sarat kellett dagasztaniuk. Kardjuk, páncéljuk berozsdásodott, szüntelenül tisztítaniuk kellett... S mintha mindez nem lenne elégi olyan incidensek is előfordultak, amilyenekkel ötszáz évvel ezelőtti előd- ieiknek bizonyosan nem kellett szembe nézniük. Amikor például el akartak vonulni a shrewsburyi kastély előtt, az egyik libériáig lakáj egyszerűen elzavarta őket: „Itt nem szabad a fűre lépni” — mondta ne- ki£. Mindennek tetejébe — az előzetesein meghirdetett programinak megfelelően — ahol csak átvonultak, harci játékokat, nyilazó és vívó- bemutatókat kellett tartaniuk ... III. Richard seregének könnyebb dolga volt: Lei- Ciestertől Bosworthig csupán 14 mérföldet masírozott, de — vagy épp azért — ugyanolyan eltökéltséggel készült a nevezetes csata „újraví- vására”. Az évforduló előestéjén egész Anglia „Bosworth-láz- ban” égett. S nemcsak Anglia! A helyszínt elözönlő, a szállodákat és panziókat ■megtöltő kíváncsiak tömegében sok külföldi, köztük rengeteg tömött pénztárcám amerikai is volt, az étterem- és szállodatulajdonosok legnagyobb örömére. Idegenforgalmi látványosság volt maga a két tábor is, korabeli rucáikba öltözött szereplőkkel: lovagokkal és c;satlósdkkalr íjászokkal, lándzsásokkal és markotá- nyosnőkkiel. A „harcosok” fegyvereiket tisztítva, gyakorlatozva készülitek a nagy eseményre, s mielőtt nyugovóra tértek volna, még; egy 'kis hor dó sönt is csapra vertek. Másnap azután kezdődhetett az igazi harci játék. „III. Richard” és „Tudor Henrik” — híveik seregének élén — a csatamezőre vonult. Ott a történészek által rekonstruált események- nék megfelelően újravívták a csatát. Hatalmas kavargás, igazi tömeges hadijáték kezdődött. Richard alól „kilőtték” a lovat és a sarokba szorított király előírásosan el'kiáltotta magát: „Lovat, lovat! Országomat egy lóért”... A fénypont természetesen az volt, miikor a fő vetélytársakat megszemélyesítő két fiatalember egymás ellen fordult. Természetesen most is Henrik győzött, a véreskezű Richard pedig annak rendje-mód.ja szerint elesett a csatában ... Henriket ezután ott, a helyszínen Anglia királyává koronázták. Győzött tehát az igazság. Vagy mégsem? Szerte a világon sokan kételkednek a III. Richardrói kialakult hagyományos történelmi kép hitelességében. Szerintük az utolsó York-házbeli király nem volt olyan véresikezű, mint ahogy azt a Tudor- dinasztia uralkodása idején élő és bizonyos mértékig annak szolgálatában álló Shakespeare ábrázolta. Legalábbis nem véresebb, mint a középkori Anglia többi uralkodója. E nézet hívei ugyancsak elmentek Bos- worthba. Ottlétüket egyebek közt hat fehér rózsacsokor jelezte, amit oda helyeztek, ahol Richard — a hagyomány szerint — a csatában elesett.
