Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-07 / 184. szám

1985. augusztus 7., szerda Somogyi Néplap 5 Forró szívvel, hideg fejjel... Slirerref zárult a tanszervásár Tizenegy évivel ezelőtt, a Magyar Rádió és Televízió első karmester hangverse­nyén egy szenvedélyes fiatal magyarra figyelt fel az or­szág, aki a verseny második díját nyerte meg. Medveczky Ádám akikor már ötödik esz­tendeje tagja volt a Magyar Állami Operaháznak, s épp a karmesterverseny évétől kezdve tanára a Zeneművé­szeti Főiskolának. Korábban az Állami Hangversenyzene­kar szólamvezető üstdob ^sa volt. — Ügy tudo>m, hogy a Batttók Béla Zeneművészeti Szakiskolában ütőhangszer- szakra járt. Hogyan lett ön­ből mégis karmester? — Valójában zangoramd- vésznék készültem, de a szakiskolába nem vettek föl a zongora tanszakra, s ezt ma már életem egyik rend­kívül szerencsés fordulatá­nak tartam. Édesanyám öt­lete volt, hogy helyette az ütőhangszer-sziakra járjak. Némi zongora tudás és a ze­nekari munka hozta meg együtt később a karmesteri ambícióimat, így a szakisko­la elvégzése után magától értetődő volt számomra, hogy a főiskolára már kar­mesterképzőre jelentkezzem. 1960 és 1969 között pedig a Magyar Áltatni Hangver- s ez igen jó előtanulmány senyzenékarban játszottam, volt számomra a karmesteri tevéken yislégh ez. — Milyen gyerekkori in­díttatás miatt választotta a zenei pályát? — Annyira körülvett gyer­mekéveimben a zene. hogy szinte szóba sem került más­féle hivatás. Édesanyám, Ér­sek Mária korrepetitor az Operaháziban, nevelőapám, Katona Lajos pedig opera­énekes volt. Tizennégy éves koromban már alapos isme­reteim voltak az operairoda­lomból,' hiszen kedves idő­töltésem volt a két fővárosi opera előadásaira járná. — Mi vonzotta még gye­rekkorában ? — A zenéhez hasonló mó­don semmi egyéb. Játszani persze én is szerettem, főleg a labdajátékokat; egyébként azonban elég zárkózott vol­tam, nem túlságosan barát­kozó, kitárullkozó gyerek. Félnapokig szórakoztam az­zal, hagy zongorakivonatokat játszottam. És akkoriban még több időm volt olvasásra is. Sze­rettem az olyan olvasmá­nyokat, amelyekben a go­noszt legyőzik, a jó diadal­maskodik, s amelyek fordu­latosak, izgalmasak. Nagy gyerekkori élményem A kő­szívű ember fiati, a Sándor Mátyás, a Monté Cristo grófja. Ilyenek voltak 10— 12 éves korom olvasmányai. Mivel azonban tizennyolc évesen már dolgoztam, ké­sőbb egyre kevesebb időm jutott olvasásra, alaposan válogatnom kellett a köny­vek között. — Mi vonzotta a zenemű­vészetben ? — A romantika, ami pe­dig különös módon a kép­zőművészétben és az építé­szetben számomra idegen maradit. Egyébként soha nem keresem az okát, hogy mire miért érzek rá jobban, mint valami másra. Talán mert a karmesteri munkámban any- nyira racionálisnak kell len­nem, hogy ami megfoghatat­lan, amiben van egy kis ösz- tönösség, azt inkább magam­nak tartam. Ennek némileg ellentmond, hogy pedagógus­ként mégiscsak meg kell fo­galmaznom a szinte kimond­hatatlan dolgokat. Azt is nagy önfegyelemmel kell tennem, hiszen egy kifeje­zés megmagyarázásához nem használhatok varázsszavakat. Igazság szerint az ember nem is mindig tudja ponto­san, hogy a zene imterpretá- lálsia közben mitől születik meg a megfoghatatlan va­rasaiért. Például Puccini ese­tében valami egészen egy­szerű dologból. — Puccini valamiképp ki­tüntetett szerző az ön szá­mába? — Iigen, pedig neki még ma is nagy ellentábora van. Szerintem Puccini az igazi valóságból, az életből — nem a haturailiizmusból — táplál­kozik, és a valóságot a zene­szerzés olyan eszközeivel tudja -kifejezni, hogy azzal jó értelemben véve tud ha­tásos lenni. — Puccini világa már az igazi romantika területe. Vajon aki így elmerült eb- betti, annak mennyire nehéz a racionalizmus megvalósí­tása? — Amikor vezényelni kezdtem, idősebb kollégáim megtanították, hogy a kar- mésterség nem egyéb, mint forró szív és hideg fej. Ily módon kell kifejezni, amit akarok. A kettőt niem köny- nyű összeegyeztetni. A zenei megvalósítás során a techni- 'kai eszközök adagolásával kell állandóan meleg lángon ■tartami a kifejezést. Csak így lehet igazi művészetet - tóim ácsolni; csak az ilyen önfegyelemmel megszólalta­tott zene jut el közönségé­hez. Szomory György Több mint tízezer füzet- csomagot készítettek, s eb­ből alig kétszáz maradt a kaposvári Május 1. utcai Íródeákban, Mint Radics Gyulánétól. a bolt helyettes vezetőjétől megtudtuk, rész­ben a Piérttől, részben a budapesti Horizont áfésztól és más forrásokból szerezték be az árut, így széles vá­lasztékban szinte minden kapható volt, amire a kis- és a nagyobb iskolásoknak szükségük lehet a tanév­kezdéskor. A múlt szomba­ton véget ért tanszervásár igazából csak a füzetekre vonatkozott: ezeket 30 szá­zalékkal olcsóbban árulták, de aki bement a boltba a füzetért, az már megvette az iskolatáskát és az egyéb is­kolaszereket is. Mándics Ferenc, a Piért kaposvári lerakatvezetője el­mondta; hogy Somogy me­gyében összesen 32 üzletben tartottak tanszervásárt. — Mi már július 15-ig ki­szállítottuk a kért taneszkö­zöket. Volt néhány olyan cikk, amiből kevesebbet kaptunk, például színes- és grafitceruzákból, egyes füze­tekből, de ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem volt választék. Jó volt és jelenleg is jó a választék rajzlapból, zsírkrétából, ra­dírgumiból. Ezt azért is em­lítem, mert korábban az Megnyílt Hamburgban a különlegesen tehetséges gye­rekekkel és családi környe­zetük problémáival foglal­kozó 6. nemzetközi konfe­rencia. A szombatig tartó értekezlet munkájában 40 országból több mint ezer pedagógus, pszichológus, or­vos — és szülő — vesz részt. Mint a nyugatnémet okta­tási minisztérium ebből az alkalomból kiadott brosúrája megállapítja: a csodagyer­mekek akár iskolába menet is, pillanatok alatt elké­szítik házi feladatukat, könnyen tanulnak meg szö­vegeket könyv nélkül, ál­landóan olvasnak és hosszú utóbbi hiánycikk volt. A vá­sárra egyébként mintegy másfélmillió forint érték­ben szállítottunk füzeteket. Ez hasonló a múlt évi meny- nyiséghez, egyéb tanszerek­ből több mint 17 millió fo­rint értékben küldtünk a boltokba, ez több mint a ta­valyi. Az idén már ismerősként köszönthették a vásárlók a műanyag könyvborítót. Ez a második szezon, hogy for­galmazzák ezt a terméket. Több mint 10 ezer készletet állítottak össze, ebbe annyi borító van, amennyire az adott osztályban szükségük van a diákoknak. — Iskolatáskából is széles választékot tudtunk nyújta­ni a vásárlóknak. 16 ezer darabot küldtünk ki a bol­tokba. Természetesen első­sorban a könnyű, orkán anyagból készült táskák voltak a keresettek. Érde­kességképpen megemlítem, hogy a táskáknak az idén kétharmada már fényvissza­verővel is föl van szerelve. A kéthetes hajrá után rö­vid szusszanáshoz jutnak az írószerboltok dolgozói. Am szeptemberig még bizonyára sokan fölkeresik az üzlete­ket, amelyeknek forgalma a szokásosnak mintegy két- háromszorosa volt a vásár idején. N. Zs. ideig tudnak koncentrálni, ragyogó ötleteik vannak, s általában az idősebbek tár­saságában forognak szíve­sen. A rendkívüli, de elfojtott tehetség jele lehet ugyan­akkor a bizonytalanság, a félénkség és a szellemi „rö­vidzárlatok” jelensége is. A szakértők szerint ilyesmi ‘ akkor fordul elő, ha az át­lagon felüli gyermek unat­kozik az iskolában vagy „félreismert” fölénye tuda­tában elszemtelenkedik, il­letve ha társai „stréber­nek” csúfolják és kiközösí­tik. Konferencia a csodagyerekekről Finnországi Jegyzet II. Szigetek, skanzenek Nem tudom egy tóra hány szaunázó jut Finnországban (talán az oului számítógép- központban ezt is megtud­hattam volna), tény azonban, hogy nem véletlenül nevezik Suomit az ezer tó országának. De joggal nevezhetik az ezer sziget országának is. Hailotu- ban, a Botteni öböl legna­gyobb szigetén például ezer ember lakik, a zöme földmű­ves, halász. Ükapáik is itt él­tek ezen a 201 négyzetkilo­méteren, s valószínű most már atyafiságban vannak va­lamennyien. Hailuoto Finnor­szág legkisebb járása (ez a fogalom itt önálló közigazga­tási egységet jelent), s jelen­tős az idegenforgalma. Jól ellátott üzletei, kitűnő ven­déglői, kempingjei vannak, s homokos partján sok száz strandoló élvezi a nyár örö­meit. A föld életképes réte­ge itt nagyon vékony, kö­vetkezésképpen „a fák nem nőnek az égig”, viszont a szi­get gazdag zuzmóterméséből exportra is kerül. Hailuoto egyébként vadászparadicsom, ahol mintegy 200 jávor- szarvast lőnek ki évente; (a Ranta-Sumppu kemping ét­termében az éjszaka elejtett szarvas húsából készített re­mek ebéd a finn szakácsmű­vészet magas színvonaláról győzött meg). Némi gyaloglás után egy parasztportára értünk, ahol az „öreg gazda”, Eino Vuo- tikka fogadott bennünket. Itt sincs kerítés. Annál több faépület. Két udvarház — az egyiket több mint 200 éve emelték — több gazdasági épület a XVIII. és a XIX. századból. Ezek közül az egyik múzeum. Eino Vuotik- ka ugyanis részben a saját háza táján, részben a többi helybéli földműves portáján összegyűjtötte a régi munka­eszközöket, s egy meglehető­sen gazdag szerszámmúzeu­mot hozott létre. A legtöbb tárgy természetesen családi ereklye, a Vuotikka-ősök ha­gyatéka. A legrégibb szer­szám az 1700-as évekből való, a gazda ükapja készítette és használta. A 71 esztendős, 6 elemit végzett parasztember kitűnő múzeumvezetőnek bi­zonyult. A szerszámokat is­mertető, jóízű humorral át­szőtt előadása egyben hely- történetről, családtörénetről szólt. A Vuotikka família több mint 400 éve bírja a majorságot. A legöregebb pajtájuk 300 éves, a legújab­bat 1898-ban építették. 400 hektárnyi birtokon gazdál­kodnak (ebből mindössze 22 hektár a szántóföld, a többi legelő és erdő), 10 tehenük van, s az egész gazdaság gé­pesített. Egyik fia agronó- mus, a másik erdészeti, fa­ipari szakember: most már ők gazdálkodnak (házaik itt vannak a közelben), Eina Vuotikka pedig hobbijának, a régészkedésnek élhet. Az Ouluhoz tartozó Tur- kansaari-skanzen is egy el­bűvölő szépségű szigeten van. A nyírfák, fenyők közé tele­pített öreg faházak ugyan­csak a hajdani paraszti élet kellékeit őrzik, s itt látható az ország egyik legrégibb evangélikus fatemploma is (az 1600-as évekből), amely némi „vándorlás” után (egy ideig az oului kikötőben rak­tárnak használták a múlt szá­zadban) visszakerült eredeti helyére. Rusztikus gerendái között, a puritán közegben ma is tartanak istentisztele­tet, és sok fiatal házasulandó távoli településekről jön ide esküvőre. (Oului látogatása­kor a siófoki Dalkör is éne­kelt ebben a templomban.) A sziget az ouluiak kedves kirándulóhelye, rendszeresen tartanak itt összejöveteleket, folklór előadásokat (ezúttal a magyar Kamarás együttes adott műsort a szabadtéri színpadon), s csak az erős dohányosok kerülik el, mert — talán az értékes és köny- nyen tüzet fogó faépületek védelmében — cigarettára gyújtani szigorúan tilos. Sőt: szeszes italt sem szabad fo­gyasztani, bár egy ősi finn szólásmondás szerint: „Aki­nek a szauna, a fakátrány és a pálinka nem segít, az nyu­godtan megrendelheti a ko­porsóját.”. A szaunázásról már szól­tam, a pálinkáról, legalábbis a finn készítményekről ta­pasztalás híján nem tudok véleményt mondani, a fakát­rány „tiszteletéről”, előállítá­sának ősi technológiájáról azonban a turkansaari skan­zenben fogalmat alkothattam. Oulu kikötőjében egykor évente 87 ezer (125 literes) hordó fakátrányt „hajóztak be” a kereskedők, s ezt az óriási mennyiségű árut kö­rülbelül 4 millió fából (ez több mint 15 ezer hektárnyi erdő) állították elő, mégpe­dig a fiatalabbjából. A fa­kátránynak — akárcsak ma is a faiparnak — rendkívül fontos szerepe volt a finnek gazdasági életében: főként délen készítették, s az oului kereskedők (fakátránypolgá- rok) gazdagodtak belőle. A virágzó kereskedelem okán a múlt század közepén még Oulu volt az ország legna­gyobb flottatulajdonosa, a város hajóépítő mesterei pe­dig európai hírnevet szerez­tek szaktudásukkal. A harmadik „szigetél­ményt” Helsinkitől kaptam. Hazautazásunk előtt, miután megnéztük a főváros leg­szebb épületeit (például az új klasszicista városközpontot, a sziklatemplomot, valamint a Finlandia palotát, ahol ak­kor már a jubileumi találko­zóra készültek), a finn—ma­gyar barátsági hét záróesemé­nyén, egy nagygyűlésen vet­tünk részt a Seura Saari ne­vű szigeten. A forró hangu­latú összejövetelen a magyar politikai küldöttség vezetője, Veress Péter külkereskedel­mi miniszter válaszolt Eeva Kuuskoski Vikatmaa szociá­lis- és egészségügyi miniszter üdvözlő beszédére. A szóno­kok témája a két nép test­vérbarátsága és békevágya volt. A régi népi építészet jellegzetes alkotásait őrző parksziget bejáratának szom­szédságában láthattuk Kek- konen volt elnök rezidenciá­ját. Idegenvezetőnk, Firon Ilkka magyar származású böl­csész, műfordító (a többi kö­zött Babits Gólyakalifáját tolmácsolta a finn olvasók­nak) elmondta, hogy a köz- tiszteletben álló idős, beteg politikust néha látják az ősi fák között sétálni... Ezúttal, sajnos, nem láthattuk a fin­nek nagy emberét, de művé­nek szelleme — a helsinki szellem — beragyogta a szi­getet, ahol a finnek és a magyarok találkoztak, s örül­tek egymásnak. Szapudi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents