Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-06 / 183. szám
1985. augusztus 6., kedd Somogyi Néplap 5 TV-NÉZŐ Valamit visz — Mondja, Átlag úr, mit nézett a (héten ? — Mjiit néztem, máit néztem ... Ugyanazt, amit huszonöt éve minden áldatlan nap: kedvetlen nejem morc orcáját. — Nem erre gondoltam. A képernyőre. Azon mit látott? — Két legyet, de elhessegettem őket. De, ha igazán kíváncsi rá, hát megmondom az őszintét: úgy vagyok én nyáron a tévével, mint a gügye indián, aki nem a szemét ernyőzi a kezével, hogy mi füstölög ott a síkon távolban, hanem a feje búbját. Szóval, kánikulában valahogy a szememmel hallgatom, a fülemmel nézem. — Szóval, mit látott a fülével, Átlag úr? — Hogy milyen csirkefogók szennyezik azt az amúgy sem tiszta ájert a földgolyón. — Nem értem. — Gondoltam. Maguk air- nek szokták írni a kritikáikban. — A csirkefogókra gondoltam. — Én is. Azok írják. — Milyen csirkefogók szennyezik a képernyőt, Átlag úr? — Hétfőn egy Houdek nevű gazdatiszt kétszáz koronát lopott el a patyolat lelkű postáskisasszonytól. Aztán ugye, rögtön betoppantak a revizorok, mert azok mindig ilyenkor jönnek ... Szegény postáskisasszony a halastónak ment. Dé nem tudott a vízen járni, ez csak akkor derült ki. Még szerencse, hogy Brejcha őrmester kinyomozta: a tettes Houdek gazdatiszt, aki a Kórház a város szélén című tévésorozatban Blazsej doktornak adta ki magát. — Ügy. Magának Karéi Capek csak egy tehetségtelen firkász? — Nem azt mondtam, hanem a gazfickókat emlegetem. Azt, aki szerdán este a tévéstúdióban rálőtt a tartományi miniszterre, akiről kiderült, hogy korrupt. Vártam Brejcha őrmestert, de nem jött. így aztán máig sem tudom: „ki kicsoda?” — Kémeri sem jött? — Az jön! Ha csütörtök, akkor jön. Jött, látott, leleplezett. Kár, hogy pénteken ő is elbitangolt valamerre. Mert ő aztán egyből kiszúrta volna, hogy a Csigalépcső című régi amerikai újdonságban ki gyilkolássza halomra a testi fogyatékosságban szenvedő lányokat. — Ugyan! — Hogyan? Maga nem olvas krimit? Aki a leginkább gyanús, az nem lehet tettes. Márpedig itt a mostohaöcs végig gyanús volt. s mivel mindössze ketten voltak férfiak a házban, én már az elején tudtam, hogy a báty a tettes. — S ki volt a tettes szombat este? — A műsorszerkesztő, aki Csurka István Házmestersirató című tragikomédiájának színházi felvétele alatt elkezdte sugároztatni az 1. műsorban a Jerzy Kawalero- vicz-sorozat Az éjszakai vonat című filmjét. Ahelyett, hogy egy húsz perces show-t iktatott volna be időhúzásként! — Kezdem azt hinni, hogy mégiscsak nézte! — Néztem volna. Mindkettőt. De úgy jártam, mint a sükebéka indián. — Ezt már mondta. Szóval szombaton hiányzott magának a show. De pénteken csak nem hagyták show-tala- nul? — Shaw ami shaw: nem! Ott volt a Shawtól a Sarto- rius úr házai. Tudja, abban aztán mind csirkefogó. De hogy megfakult benne mindaz, amit a maga korában kemény társadalomkritikának tartottak! — Az én koromban? — Idefigyeljen maga sza- tír, ez nem szatíra, vegye tudomásul! Én magát nem bíznám Az akasztani való bolond nőre. Még megmentené, mint a Thomas gyereket ... — Jó, itt a békejobbom. — Békejobb. A VIT-re gondol? Káprázatos volt. S ha még az a kimért műsorvezető is úgy tudott volna lelkesedni érte, mint a néző... Leskó László Finnországi Jegyzet I. Orgonaillat fényes éjszakákon Suotmiibain a július az orgonanyílás hónapja, s hetedikéig a legfényesebb fehér éjszakáké. A magyar— finn barátsági héten érkezett társadalmi küldöttség köztük a siófokiak 14 tagú csoportja) elseje és hetedike között tartózkodott „a csönd országában”, ahol hosszú, havas tél után — a Golfáram meleg hullámainak köszönhetően — igen kellemes a nyár; mintha kárpótolni akarná a finnekét a ziman- kós hónapokért, a hosszú estékért, 20 órán át sugárzik, süt a nap ilyenkor. Persze, ez nem jelenti azt, hogy júliusiban garantált a turistának leginkább kedvező időjárás — nekünk mindenesetre szerencsénk volt. A Balatoniparton éppen véget ért az őszies előszezon (amely nem sok jót ígért az idegenforgalomnak), amikor elindultunk, s Helsinkiben, egy nap múltán pedig Ou- lüban (Siófok testvérvárosában) örömmel tapasztaltuk, hogy igazi nyárba érkeztünk. így aztán volt módunk (és kedvünk) közelről is gyönyörködni az orgonabokrokban : Tapiolában például — Helsinki erdőibe épített s éppen építészete miatt világhírű kertvárosában —, ahol már kinyíltak a lila fürtös virágok, de 600 kilométerrel északabbra is, a Botteniöböl legnagyobb szigetén, Hailotuban, Eino Vuotikka földműves portáján, ahol még csak éppen hogy előbújtak a csöppnyi bimbók a zöld közül. Az orgonanézésnek azért sem volt akadálya, mert a tágas portákat Finnországban sehol sem veszi körül kerítés. A finn ember természeti környezetével, ősi kultúrájával a legcivilizáltabb körülmények között, testi és lelki harmóniában él együtt, köszönheti nyugodt, kiegyensúlyozott természetét, koncentráló képességét, sikerélményeit az alkotásban, a munkában. Ezt a mentalitást számomra a legmeggyőzőbben a finn építészet fejezi ki, mely oly módon eredeti, hogy hagyományos eleméket, motívumokat alkalmaz, s oly módon korszerű, civilizált, íhogy békén hagyja a természetet, ha úgy tetszik a vadont, mely ősi szépségében burjánzik a középületek és a lakóházak körül. A finn ember szereti a tágasságot, az „életteret”, sokat ad a lakáskultúrára, otthona ibékességes csendjére, a tisztaságra. Országa gyéren lakott — 338 ezer négyzetkilométeren 4,8 millió ember —, következésképpen nem kényszerül tenyérnyi telkekre természetimádatával; ha teszem azt lakótelepen él (mert azért a városokban lakótelepek is vannak), könnyen hozzájuthat egy jókora darab „vadonhoz”, mondjuk Dappföldön, s ott fölépítheti a maga bungallőját, szaunáját. De a legtöbben arra törekednek, hogy a városban is családi házban — fákkal, bokrokkal körülvéve — élhessenek. Ta- piolát már említettem. Oulunak ugyancsak jókora városrészei, kerületei „élnek” erdőben. (320 négyzetkilométeren 97 ezer ember.) „Van helyűink, tehát nem kell (fukarkodnunk”, mondta egy beszélgetésünk alkalmával a város polgármestere, Ilmo Paananen. „Persze egy családi ház itt is többe kerül, mint egy lakás, viszont az átlagjöve- delműek is hozzájuthatnak.” (A „beugró” nem csillagászati összeg, s a jelentős kölcsönt meglepően csekély részletekben törlesztheti az állampolgár.) A finnek természetszeretete, környezetvédő eltökéltsége, s otthonosságigénye a munkahelyeken még az ipari üzemekben is hat, formál, szépít; az oului tejüzem például rangos üdülőhelyre emlékeztet sajátosan modern épületeivel, nyírfákkal, fenyőkkel ékes parkjával, a fák, virágok között a fehér kerti pútorokkal, ebédlőjével, amely Siófokon például első osztályú étteremnek is megfelelne. Idegenforgalmi látványosság-számba megy ez az üzem: az elmúlt három évben 30 ezer vendége volt, köztük, gondolom, sok szakember, akik a tanulás, a tapasztalatszerzés szándékával jött ide. Ez érthető, hiszen az üzem felszereltsége, technológiája világszínvonalú („itt még a házmester is számítógép, csak éppen a havat nem tudja ellapátolni a bejárat előtt, jegyezte meg a 30 év körüli igazgatóhelyettes, aki küldöttségünknek a gyárat bemutatta), s 52 millió liter tejet dolgoz föl évente 500- féle gusztusos csomagolású termékké: 1400 gazdaság küldeményét. Az anyagiakért való harc, a tülekedés, a „kaparás” idegen ettől a néptől (ennek ellenére híres faipara és rohamosan fejlődő számos új iparága révén magas az ágpá> !í:3®§: életszínvonala), következésképpen hagyományos társas kapcsolataiban sem- érte károsodás. A finnek kevés be- szédűek, de szívélyesek, barátkozó természetűek, vendégszeretők. Helyenként sok-sok kilométerre laknak egymástól — összkomfortos tanyavilágban —, de a szomszédolástól a legnagyobb havak idején sem megy el a kedvük. A baráti együttlét mindig szaunázással kezdődik. A szauna nemcsak a testet, hanem a szellemet is felfrissíti, és valóságos szertartás; mondják: a legtöbb bölcs gondolat szaunázás közben jut a finnek eszébe. Mihelyt megérkeztünk Helsinkibe — ősi szokás szerint — a szaunába invitáltak bennünket. A .búcsúzás napján Ouluban, mielőtt az állomásra indultunk, ugyancsak a szaunában vettünk búcsút barátainktól. Szapudi András
