Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
1985. augusztus 31., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK n EZ AZ ÉLETEM!” Híres a somogysárdi ménes Fakó lovamr fakó lovam ÉVEK ÓTA AZ ÉLVONALBAN Szőcsénypustztába érve egy fiatalembertől érdeklődtem az Ady Endre utca felől. Segítőkészségről árulkodó arca tanacsltalanságot tükrözött, majd barátságosan kérdezte: kit keresünk. Ott Györgyné nevére felderült, és biztonsággal! kalauzolt a lakhelyére. Később megtudtam: a 350 lelket számláló település szánté valamennyi lakosa ismeri, szereti Marika nénit. A félig leeresztett redőnyök hűvösében, a lakájosán berendezett szobában ajándéktárgyaiktól, könyvektől roskadozó polcok mellett beszélgettünk Ott György- nével, az Erdőgazdasági Szakmunkásképző Intézet tanárával. — Ezeket a gyönyörű porcelánokat, vázákat a családomtól, diákjaimtól és tanártársaimtól kaptam — követi tekintetemet magyarázva. — Valamennyi a szívemhez: nőtt, naponta gyönyörködöm bennük. — Zalából először Barcsra, miajd 1963-ban ide, Sző- csénybe költöztünk. Azóta itt élünk férjemmel, aki erdőmémök, s az iskola igazgatója. S hogy mennyire megszerették a valóban megraga- dóan szép, tiszta levegőjű környéket, bizonyítja a közelben épülő új házuk. Egy kicsit keserűen, de a megérte anyák szeretetével beszél gyermekeiről. Mindketten kirepültek a fészekből, készülő otthonukba már csak magluk költöznek. A rádióban Pécby Blanka Beszélői nehéz című műsorában gyakran említik az iskola diákjainak nevét. Szerény, de büszke mosoly jelenik meg az arcán,: — Magyar- és törteine- lemlbanár vágyóik, de a hosszú évek alatt mindig a magyar, a beszédművelés ügyét viseltem jobban a szívemen. Kezdetben egykét tanulóval foglalkoztam, ma már 42 tagja van a Beszélni nehéz anyanyelvi körünknek. Lelkes diákjai kétezer Kazinczy-jutalmat kaptak. A gyerekek rendszeresen megoldják és beküldik a rádióújságban közzétett anyanyelvi rejtvényeket, melyekhez néhány soros levelet is csatolnak. A kör tagjai háromszor voltak már a rádió közönségszolgálatának vendégei, ahol személyesen is találkozhattak Péchy Blankával. — Eredményeink közül italán az a legértékesebb, hogy az idős művésznő fölfigyelt tevékenységünkre, értesített bennünket: szívesen ellátogatna hozzánk. Óriási élmény volt és megtiszteltetés, hogy Deme professzorral együtt eljöttek iskoláinkba. A szekrény egyik fiókjából fényképek, levelek kerülnek elő. Láthatóim amint a 92 éves asszony hatalmas energiával, jóságos mosolyával okítja a gyerekeket, nagy tudásának apró morzsáival gyarapítja ismereteiket. Kezembe akad a májusi látogatást követő levél is, melyben Féchy Blanka írja: „Gyönyörű emlékkel ajándékoztál meg ...” — Általános iskolában kezdtem tanítani, de örülök, hogy régóta kamasz fiúkkal fagláilkozam. Olyan gyerekekkel1, akik egész tanévben nélkülözik az otthon melegét. A tantestület 17 férfi tagja mellett egyedüli nő vagyok és csaknem a legidősebb. Büszke öröm tölt el; hogy ezek a gyerekek koruk minden bánatába, örömébe, csalódásába és sikerébe beavatnak. Számos levelet őrzök, mely a titkaikba engednek bepillantani. Gondjaikra mindig keresünk megoldást. A Beszélni nehéz kör is úgy alakult, hogy önkéntes jelentkezőkből duzzadt ekkora létszámra. A tanórán kívüli foglalkozásokon beszédműveléssel, a kiejtés dallamával, technikájával s ezek csiszolásával ismerkedünk. Nagy küzdelmet folytatunk a trágár beszéd ellen, s ennek a harcnak hallható eredményei vannak. „Mozgalmiunk” nevelő hatása te lényeges: pontosságra, talpraesettségre szoktat, az „én tudok beszélni” bátor kiállást eredményez. — Természetesen ezekért az eredményekért nem egyedül dolgoztam. Csapatmunka volt. A tantestület egysége^ segítsége nélkül erőfeszítéseinket nem koronázza siker. Oldott, jókedvű személyiségéhez szinte kívánkozik a zene szeretete. A közelmúltban pávakörök fesztiválján találkoztunk, a szőcsény- puszitai assizonykórus vezetője volt. — Családi ünnepeinken is mindig énekeltünk, majd 13 évvel ezelőtt, amikor megalakult a kórusunk, azonnal beléptem. Nemrégiben a rádióban készítettek: felvételt velünk, de számos oklevél is tanúskodik sikereinkről. A nyár egyéniségéhez méltón, programokkal zsúfolva telt el. Egy hétig az ELTE történelmi továbbképzésén volt Budapesten, majd osztályával Bulgáriába kirándult. Ezután köveltkezeitt Sopronban a honismereti konferencia és akadémia. A pávakörrel nemrég érkezett haza egy dunántúli utazásról. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem fáradt-e, hevesen ingatta a fejét: — Ez az életem! Tamási Rita Jágó a célban A dél-somogyi homokháton 1953-ban alapították a somogysárdi ügető ménest, amely most a Kütasi Állami Gazdaság ménese. Vezetője, Komjáthy György tizenegyedik éve dolgozik itt, ismer és szeret minden lovat. ami nem kis dolog, hiszen a ménes ma hatvan ügető, húsz teli vér és húsz magyar félvér teoyé&zkan- cát számlál. A somogysárdi lótenyésztés évek óta az élvonalban van, tavaly pedig eddigi legéredménye- söbb esztendejét zárta. — A somogysárdiak büszkesége az Api, ,.akiről” túlzás nélkül elmondható, hogy a leggyorsabb magyar ügető ló volt. öt pályarekordot állított fel, pénznyereménye 1 millió 102 ezer forint volt. Pia, a Jágó tovább öregbítette a magyar ügető ló hírnevét, 1984-ben az év lova vollt. — Háromfajta lovat tenyésztünk — mondja Komjáthy György. — Elsősorban Ügető lovakat, angol telivéreiket és magyar félVért. A mienk Európa legnagyobb fakótenyésztő központja. 1971-ben a fakó színű állományunk „sport típusú magyar félvér törzstenyészet” címet kapott. Ma már a köztudatban is úgy szerepelnek a lovaink mint somogyi fakó. A hazai és a külföldi lovassport számára tenyésztünk hátaslovakat, az utóbbi években szép si- kerreL A ménes bevételiét a lovak által nyert versenydíjak, a lóhasználati díjak és az értékesítés jelenti. Tavaly a lótenyésztési ágazatunknak négymillió-nyolcszázezer forint volt a tiszta jövedelme. A Lóverseny Vállalat pályáin 135 üglető lovunk és 25 telivér lovunk versenyez. Ugetőben és galoppversenyen egyaránt húsz-húsz kiemelt tenyész- verseny van, mely a tenyésztés színvonalát méri le. Ebből az ügestőn tavaly tizenkettőt megnyertünk. A Jágó egyedül ötöt, köztük a magyar derbyt. Az ügetőpálya hét legjobb lóvá slo- mogysárdi tenyésztésű. A galoppversenyen a másik nagy reménységünk, a Párma, a magyar kanca díját hozta el. Ernyes István kerületve- zető feladatainak csak egy része a ménessel való törődés. A hibátlan tenyészál- lomány, a lovak sikere azonban az ő munkáját is dicséri. — Tavaly Kiskunhalason rendezték meg először a félvér országos díjugrató versenyt, a legnehezebb kategóriában nyert a Nefelejcs, és a 70. OMÉK-on is kiváló helyezést ért el. Az évek óta tartó felelősségteljes munka, gondoskodás, az itt dolgozó emberek hivatástudata az alapja eredményességünknek. Szeretnénk bekerülni a világ élvonalába, a úgy hiszem, meg is van rá az esélyünk. K. A. DÍSZKERÁMIÁK Csokonyavisontán rendezte be műhelyét Gálosi Mária keramikus. A népi fazekasság hagyományaiból tanulva fúj formák születnek keze {alatt a korongon. Díszkerámiákat készít. A megyében több kiállítást rendeztek már munkáiból, legutóbb Pécsen láthattuk szép tárgyait. Alkonyi békességben Az alkonyi csendességben egy hónap óta csak egymaga ül ki a ház elé Miklós bátyám. A virágos huzatú kis széket hajszálpontosan odateszi, mint tavaly meg tavalyelőtt, amikor ott ült mellette Matild néni. Ez idő tájt már kihúzgálták a babot, s félig pihentető szórakozásként esténként a ház előtt pirgálták a szemeket. Többnyire akadt valaki, aki megállt egy kis beszélgetésre, aztán nemcsak a szóba kapcsolódott be, hanem a bab fejtésébe is. Bicikliző gyerekek suhantak végig a szűk falusi utcán, néha egy kistraktor pöfögött el, pótkocsijában terményt vagy takarmányt szállítva haza. Es fenn, a magasban fecskék csivitel- tek, keringtek, suhantak. — Jó idő lesz holnap is, mert magasan járnak a fecskék. Jobban megmondják ezek az időt, mint a rádió. Matild néni csak bólogatott a szavakra. — Meg bizony! Be is hozzuk holnap, Miklós, a még kinn levő babot. Aztán nemsokára ásni kell a krumplit. Miklós bátyám hallgatott egyet, csak aztán dünnyögte: — Van dolog. Minden napnak megvan a maga munkája. — így van ez rendjén, Miklós. Mi is lenne velünk enélkül? Addig jó, míg bírjuk, csináljuk. — Hát persze! Így folyt a csendes beszélgetés. Hol a munkáról, hol a termésről, hol az időjárásról, hol valamelyik falubelivel történt, szóbeszédre is okot adó esetről. Közben kopogott a babszem, és a hegyek felől hűsítő, üdítő szellő simogatta meg a szüntelenül dolgozó kezeket. Most egy hónap óta csak egymaga ül ki a ház elé Miklós bátyám. Nincs előtte kosár, nem pirgál babot. Csak ül, és néz. A szikár, magas, nyolcvanhárom évesen is jó tartású parasztember mellé többé soha nem ül le Matild néni. Pedig több mint hatvan nyár szaladt el azóta, hogy igent mondtak egymásnak a pap előtt és az erőteljes, nagy munkabírású asszony még tavaly is úgy biciklizett a dombokon, hogy akár versenyre kelhetett volna a gyerekekkel. Hirtelen jött a baj. — Vittem én egyik kórházból a másikba, egyik orvostól a másikig. De a tavasszal már láttam: vége van. Nem evett, csak fogyott. Pedig micsoda asz- szony volt! Nem volt énnekem gondom semmire. Mindent intézett, mindenre ügyelt, nem volt hiány semmiben. Nagy baj, ha az asz- szony előbb megy el! Árva lettem... Lehajtotta a fejét. Csak a válla rázkódása jelezte: a lelke is zokog. Az ablakredőnyök lehúzva, a szépen berendezett szobák némák. — Nem jó odabenn sem. Mindenütt a keze nyomát látom, aztán még sincsen. Csak még egy kis időt maradt volna... — Bele kell ebbe nyugodni. Születtünk, meghalunk. Az életből ugyancsak kifelé ballagó szomszédasszony vigasznak szánja a szavakat. Jómaga már régen lecsendesedett belenyugvással, vagy tizenöt éve özvegyen taposódik a napok ösvényén. — Inkább arról beszélj — folytatja —, érdekel-e az a kis süldő. — Hát persze, hogy érdekel! — Egy szempillantás alatt csillogó, érdeklődő lett a tekintete. — Holnap hozzák haza a fámat, holnapután, már megbeszéltem a fiammal, kijavítgatjuk az ólat; aztán megyek érte. — Nem bánod meg. Egészséges, jó étvágyú süldő. — Majd felnevelgetem. Ott van még a pincében az a sok ókrumpli legalább kitakarítom onnan. Nemsokára kell a hely az újnak ... Az élet megy tovább. Fenn a magasban fecskék keringenek. Miklós bátyám hátra, az udvarba ballag, egy kis árpát vet a tyúkoknak, összeszedi a tojást, aztán fogja a kannát: fellocsolja a járdát a ház előtt. Nem száll úgy a por. Vasárnap tiszta inget húz, ünneplős kalapot tesz a fejére, már reggel hatkor leszedi az udvar legszebb virágait, s viszi a temetőbe. Aztán ha eljön az enyhülést hozó alkonyi csöndesség, fogja a virágos huzatú kis széket, s pontosan oda teszi, ahová szokta — tavaly meg tavalyelőtt. Üldögél, és néz az útra. Mintha örökké várna valakit. Vörös Márta
