Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-03 / 181. szám
1985. augusztus 3., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ■H Mohácsi Regös Ferenc vázlatkönyvéből Az osztrák főváros világhírű grafikai gyűjteménye, az Abertina számára megvásárolták Mohácsi Regős Ferenc Lovak című rajzát. Ebből az alkalomból közöljük a művész néhány Bécsben és környékén készített grafikáját. RÓZSA ENDRE: LÁNG Imára kulcsolt kézzel a sötétség sátrat tant falóm — irmagoim ne tépjék. Viliágbuzátba ütve társtaían, kibontom tőből lobogómagam Asszomyáigyékok édes hasítéka engem kiáltoz — kalyhem lenini, még ma! Engemet ír az egyenes gerinc, a férfié, ha már regénye sincs. Ömnöm fényemben zárva, tettenérten, csírát ütöttem minden éj szívében! Szőnyi István rajza KISS GÉZA: LÚpÚt Kívülről a szavaik töifietstlien bástyái kívüliről a mondatok menedék lépcsői látni ahogy elindulnak rajtuk fölfelé a rejitett indulatok s az ajtó az ajtó már én vagyok bélül pedig ott ül mint mindenek mozgatója a csönd Szűcs Mariann ÁLMAINK K ésőre jár. Anyánk az egész napos munkától valósággal beájult az ágyba, s még arra sem riadt fel, hogy a macskánk elkezdett dorombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvöröst, a fejéhez kapott, aztán söprűt ragadott, és kikergette az udvarra. A macska egyenletes ritmusban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ablakon bámultam kifelé, az eget láttam, és a holdból egy kiflicsücsöknyit. De \ezüst fénye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent egyet, de az éjszaka csendjét anyánk szu- szogása tovább szőtte, s jelenléte, mint egy vékony fátyol, betakarta a szívünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött velem, mert egy szelet csokoládéért megvette tőlem a Bósza Ferkó kiszuperált indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az indiánnak, se a lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett ki. A szomszéd srácok pedig hasukat fogva Jcörbe- röhögték, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaállni most éjszaka! — Te! Figyelj már ide---k ezdtem újra a bökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam, s az ablakon bekukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — Magasan van — sutyorogta az öcsém —, egyébként is azért az indiánért, amit délután kicsaltál tőlem, még fizetned kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Különben aludjunk! He?! — Rendben, holnap a reggelinél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire lehet a verébdeszkánk. Felmászunk a tetőre, aztán onnan a kislétrával már el is érjük — hadartam egyszuszra, és a suttogástól már kezdtem berekedni. — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályoskodptt az öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendültem ostromba. — Ha még a kéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biztos, hogy -nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — Hát persze. Na? Indulunk? A jmacska már nem dorombolt. Mélyen aludt, ösz- szegömbörödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lélegzetéből éreztem, hallottam ki, hogy se igent, se nemet nem tud mondani. — Rendben? — kezdtem másik oldaláról megközelíteni az öcsémet. A dörzsöltségben, ha akaratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egyedül nem tudtam volna a kis- létrát fölvinni a háztetőnkre. — Téged nem érdekel) hogy mi van a holdon? — De., Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a téve is mutatta, hogy ott semmi élei nincs, csak valami homok- sivatag. De nektek, lányoknak hiába beszél az ember komolyan, teljesen dinnyék vagytok. — Tévé, tévé meg a többi! Ugyan már! Te mindent elhiszel, amit a felnőttek mondanak? ök talán nem tévedhetnek? Mi? — Gondolod, hogy mégis van ott valami? — mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy hangjában bizonytalanságot fedezek föl. Ez a bizonytalanság nekem egyre nagyobb erőt adott. Állítólag ez az ember hár- fázni is tudott, meg különféle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szeretett. És amikor itt a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és elköltözött a Holdra. Ma már csak az hallhatja a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? Vörös Ferenc rajza — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy ember, akit Dávidnak hívnak. — Ez marhaság. Miért hegedülne ott a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha cite- rálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is megsértődött. Imádta a citerát. Órákig fagyoskodott a kocsma ablaka alatt télen, ha ci- terabált tartottak. Szinte megbabonázva tért haza hajnalban. Később a nyári keresetéből vett egy elég halvány hangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van az a kislétra? — adta be a derekát. — Hátul a fészerben. — Fölzavarjuk a tyúkokat. — Á, nem. Majd csöndben megyünk — nyugtattam meg az öcsémet, mint a tábornok a győztes csata után, ha szárnysegédje közli, hogy a veszteség több, mint a győzelem. Mezítláb, kezünkben a cipővel, kiosontunk a szobából, az ajtó sem jajdult, csak a szél fütyült hangosabban. A kertben föllélegeztünk. A hold bevilágította az udvart. Hosszú árnyékot vetettünk, óriásoknak képzeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem Ynár a háztetőnk is messzinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajunkat, a fogunk is össze-össze- koccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. — Először is ki kell találnunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okoskodva az öcsém —, tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukhatnak kell lenni, mert különben más is föl-le sétálgathatna, azt pedig nem engedhetjük meg, mert ha tényleg hegedül ott valaki, annak -teljes csendre és nyugalomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és titokban büszke voltam az öcsémre, hogy milyen okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta öcsém, és lassan visszaballagott a házba. A pitvarajtóból még visszaszólt: — Majd holnap mindent részletesen kidolgozunk. Gyere, menjünk aludni! Én még egy darabig farkasszemet néztem a holddal, a hegedűsömmel, még füleltem is légy kicsit, de a szél erősebben fütyült. Visszaosontam öcsém után az ágyba. Anyánk a mozgolódásunkból valamit megsejthetett mert amikor bebújtunk a dunyha alá, mellénk lopakodott, elrendezte az ágyunkat. A kisvörös erre a nagy mozgolódásra felriadt, és újra dorombolni kezdett. Anyánk motyorgó szavak kíséretében dobta ki a macskát.. Tegnap egy tétova, távvezérelt mozdulata űrhajóst láttam a tévében. A sivatagi holdfelszínről elrugaszkodott, s \egy műszerrele a kezében közeledett az űrhajó felé. Komoly, kopaszodó, fehér köpenyes férfiak, állítólag a földi irányító központban, összedugták a fejüket, és néha-néha a rhűszerekre néztek, aztán bólintgattak. Minden a terv szerint zajlott. A kép elúszott, más hírek bombáztak az agyamat. Valamit biztos fölfogtam a többi képsorból is, de bennem az az űrhajósmozdulat vitáit tovább. E s eszembe jutott az a régi nyáréjszaka. Az álmaink. Es eszembe jutott erről a régi nyáréjszakáról, hogy lassan megöregszünk, befejezetlenné válunk, ami nem is lenne igazán baj, ha az álmainkat, legalább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! És eszembe jutott az öcsém, akiről csak Havonta, ha megtudok valamit. Levelet kéne írnom! Csak azt a levelet nem kezdhetem azzal, hogy „Te, öcskös! Azt az összerakható létrát mikor csináljuk meg?!” Nem kezdhetek így egy levelet, ilyen lehetetlenül.
