Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-18 / 167. szám
1985. július 18., csütörtök Somogyi Néplap 5 HEINRICH BÖLL HALÁLÁRA Szegeden a városkép kialakításánál nagy gondot fordítanak az esztétikai összhang megteremtése mellett arra is, hogy a dolgozó ember minél kellemesebben pihenjen. Ezért a legtöbb téren szökőkutakat is építettek, illetve építenek a jövőben is, hogy a városi ember a kőrengetegben is közelebb kerüljön a természethez. Képünkön: a Széchenyi tér városi tanács előtti szökőkút (MTI-fotó: Stekovics János — KS) ¥ Alomgyári séta KÖNYVESPOLC Á szabadságharc titánjai Többször oszthattam meg boldogan az olvasóikkal' lapunk hasábjain azoikat a szellemi élményeimet, amelyeket az utóbbi évtizedben magyarul megjelent néháwy műve, (Katharina Blum elveszett tisztessége, az Egy bohóc nézetei, a Gondviselő ostromzár) keltett bennem. Interjút is szerettem volna készíteni vele arról, milyen mértékben adhat megoldást az általa oly szenvedélyesen valott keresztény balolidaii- ság korunk nagy kérdéseire. Sajnos, szülővárosa és Lakóhelye — a Mifelénk című rendre kimaradt NSZK-beli ú tipr ogram; jaiimlból. Az Interjú már nem készülhet él. A Nobel-díjas író, akit barátja, Willy Brandt a „német nép lelkiismeretiének nevezett, tegnapelőtt végleg elköltözött. Csaknem pontosan harminc esztendővel azután, hogy példaíképe, Thomas Mann elment... Festékek a műemlék- épületekhez Nagy a keletje a Budalakk Festék- és .Műgyantagyár egyik újdonságának, a műemlék épületek felújításához készített Modaszil nevű homlokzatfestéknek. Az elmúlt években előtérbe került műemlékeink állagának megóvása, ám az épületek külső csinosítása sokáig gondot okozott a szakembereknek. A régi korok építészei ugyanis nem takarékoskodtak az anyaggal, nem ritkán méteres vastagságú falakat húztak, amelyék szigetelés hiányában ,az idők során sok nedvességet szívtak magukba. A felújításoknál a szakemberek pótolják a hiányzó szigeteléseket, a falakat azonban nem tudják egyhamar kiszárítani. A 60 féle szín- árnyalatban előállított Mo- daszilt azóta mind több helyütt hasznosítják, mert további előnye még, hogy igen tartós, színét a napfény sem fakítja meg, s a rárakódott port, piszkot le lehet mosni. A Budalakk termékének segítségével szépül egyebek között a budai várnegyed. A zegzugos utcák házai közül a felújítások során száznál is többet ezzel a bevonattal látnak el. A várnegyed rekonstrukciójához tavaly még külföldi festékeket is felhasználtak a kivitelezők, az idén viszont . már csak a Budalakktól vásárolnak. A főváros másik neVezetessé- gének, .az Operának a homlokzatát is. ezzel a festékkel színezték az építők. A sok kedvező tulajdonságot egyesítő színezőt szívesen használják a szakemberek a vidéki kastélyok, műemléktemplomok helyreállításánál is. Művészetét életének sorsfordulói alakították. A háborús szenvedések, melyeket katonaiként élt át, a Gruppe- 47 írócsoport létrejöttét követő évek, amikor Grass- szal, Wernenrel, Enzenslber- gerrel együtt őt is a nemzeti leflikilismeret kérdései foglalkoztatták. Az „erhardi gazdasági csoda korszakában keletkezett művében a munkanélküliek és a ven- diégmunteáscik; jogaiért áiit ki elsősorban, s utolsó munkáiban jobbára a terror és ellenterror politikai-erkölcsi okait elemezte, hol társadalomfilozófiai mélységgel, hol fölényes és elegáns iróniával. Képék tolulnak elém a szegények, az elesettek írójának alkotásaiból — ami talán bocsánatos bűn, hiszen nála nagyobb megjelenítő erővel még a világirodalom legnagyobbjai közül is csupán kevesen tudtak írni. Látom például a Magukra maradtak kilakoltatott „csonka” családját, az anyát, a gyermekeket, amint zokogva rakják fel kis niotyójukat az autóra, mert a tulaj könyörtelen, és lakbért fizetni nincs miből, az apa pedig nem tért haza a frontról. Fölibúkkan emlékezetemben az Ádám, hol voltál? kisfca- tonája. Ö hazatért — és éppen házuk küszöbén éri a halálos lövés... — Igen, a csaknem teljes reménytelenség, a kilátástalannak tetsző útkeresés jegyében teltek el az ötvenes évek Bőül életében —, hogy azután a hatvanas években formált hősei már nyíltan szegüljenek szembe társadalmuk negatív tendenciáival. S itt egy újabb mű, Csoportkép hölggyel. A szőke Leni önfeledten boldog azon a karácsonyestén: nem érdekli, hogy környezetében megvetés tárgya lett, mert viszonozza egy török vendégmunkás szerelmét. Az Egy bohóc nézetei ifjú főszereplője már tudatosan vonul ki. a csupán anyagi értékeket istenítő környezetéből, gúnyosan nyelvet. öltve a józan bürgerekre. Az Egy szolgálati út vége kiskato- nája pedig lelkiismeret-fur- dalás nélkül gyújtja föl a rábízott tankot, ily módon tiltakozva az újjáéledő mlili- tarizmus ellen. Esküdt ellensége volt Ball mindannak, ami az emberi személyiséget, a lelket nyomorítja: a háborúnak és az önkénynek, a „direkt” kényszernek és az „agymosásnak”, a szegénységnek és a konformizmusnak. Nekünk, magyaroknak talán némi vigasz a gyászban: írásai kevés országban jelentek meg oly nagy példányszámban, s oly gyorsan, mint nálunk. E helyütt tehát aligha lehet közhely, hogy Heinrich Böli — él. Vár, bástyák, vérpad egy kopár mezőben. Odébb szecessziós észak-olasz utca, ahol bőrköpenyes kisiskolások baktatnak. Egy kicsit messzebb egy régvolt gőzös mentőcsónakjának maradványai, a csónakban egy rosszmájú újságíró és egy rinocérosz evezett el édes- kettesben. Az olasz álomgyárban vagyunk, a római Cinecittá- ban. Nyári hétköznap van, kezd olvadni a beton és lanyhul a munkatempó is. Látszólag semmi jel nem mutat arra, hogy hamarosan ünnepel a filmváros: ötven éve készítették itt az első filmet, még a „fehér telefonos” korszakban, öt évtized alatt a Cinecittá sok csodát látott, meg néhány látványos csődöt is. Egy időben idejártak forgatni még a tengerentúlról is, készültek jelenetek a Ben Húrból, a Kleopátrából, valamikor itt ringott Noé bárkája is a „Világ legnagyobb története” című szuperprodukcióban. Ma már nem csinálnak igazi nagy filmeket — panaszkodik kísérőm, egy fiatal biztonsági ember, akinek a kisujjában van a Ci- necitta története. A Cinecittá nem önálló produkciós vállalat — bár egyre gyakrabban beszáll a gyártásokba is — hanem szerződéseket köt producerekkel, akiknek időnként arra sem marad pénzük, hogy a díszleteket lebontassák maguk után. Pedig itt minden feltétel adott, hogy néhány alkotó bejöjjön egy szinopszissal, és néhány hónap múlva kisétáljon a vetítésre kész filmmel, akár több nyelvű- változatban. A díszleteket Róma talán legügyesebb építészei tervezik, a laboratóriumban évente 18 millió méter film másolatát is képessek elvégezni. Itt található — erre roppant büszkék — Európa legnagyobb stúdiója: a tizenkét, felvételi és akusztikai szempontból tökéletes épület mellett két hatalmas medence is tartozik a ‘ 40 hektáros komle- xumhoz, amelyekben akár tengéri ütközeteket is lehet rendezni. így, munfcacsendben is lenyűgöző és álomszerű a hely: csak néhány állványt látunk a pusztában, majd hirtelen előbukkan egy régi házsor, amelyet hamarosan fel fognak gyújtani Linó Banfi tűzoltó-ifilmjében. Ügy tetszik, nemcsak az 1848—49 iránti érdeklődés vált kimeiríthetetlenné: a kiadók vállalkozőkedve is. A nemzeti tudat fokozatos újjáébredésének hála, egy- re-miáísra jelennek meg ismét — vagy először —olyan alkotások amelyek új színekkel egészítik ki a magyarság legnagyobb forradalmáról és szabadságiharcáról alkotott képünket. Nemrég Supka Géza terjedelmes „ikerkönyvével” rukkolt elő a Magvető. Az 1883-tól 1956-ig élt szerző — a hazai polgári radikalizmus egyik vezéralakja, Jászi Oszkár barátja — nem volt „céhbeli” historikus, szertelen szelleme olykor a régészet és a lapszerkesztés, máskor a művészettörténet ég az aktív közéleti tevékenység felé tett egy-egy Vargabetűt. A sors kegyeltjének sem nevezhetjük Suo- kát: 1919-ben és 1929-ben, 1940-ben és 1948-ban egyaránt a perifériára került a hivatásos művelődéspolitika normái szerint. De talán éppen könyörtelen tárgyilagossága okán hat frissnek az okokat és következményeket jóval kevesebb elfogultsággal elemző korunkban e történeti munka. A történelmi munka kritériumai közül „csak” a gondoláim enetek pengeéles logikája és a tényfeltárás gazdagsága, objektivitása jellemzi ezt a hatalmas művet. A hűvösen racionális tartalmat az esszéíró személyesebb hangvételével melegíti fel Supka, mind a forradalom évének eseményeit bemutató első, mind pedig a nagy győzelmiek és a bukás történetét tárgyaló második könyvben. Szemlélete a főbb vonalak fölvázolására törekvő eszmetör- tónésizé, s nem a lényegtelen apróságokat nagy műgonddal mazsolázgaitó pozitivistáé. E szerzői magatartásnak természetesen hátrányai is vannák. Vázlatosnak hatnak például a forradalom előtti Magyarország helyzetéről írott gazdaságtörténeti fejtegetések, s keletkezésük ufán csaknem ötven esztendővel kevés újdonságot találunk azokban a fejezetekben is, amelyekben az egyes társadalmi osztályok és rétiegek helyzetét igyekezett elemezni Supka. A nemzetiségi politika útvesztőjébe kalauzoló részletek sem annyira adatbőségük- kel, mint inkább objektivitásukkal lepnek meg. (Ne feledjük: 1938-ban hangsúlyozni a románok, szerbek, horvátok, szlovákok és zsidók követeléseinek jogosságéit aligha számított „jó pántnak” a hivatalos ooliti- ka megítélése szerint!) Nem volt erős oldala Supkának a hadtörténet sem: áz olyan fontos eseményeket is csak motivációs jelleggel építi be krónikájába, mint Görgey téli hadjárata a bányavárosok környékén, a tavaszi győzelmek és Budavár visszavétele vagy Bem erdélyi seregének küzdelmei. Supka Gézát, az esszéistát és újságírót jobbára az érdekelte, amit manapság elcsépelt kifejezéssel emberi tényezőnek nevezünk. Pontosabban: a személyiség szerepe a történelemben, az, hogyan befolyásolta egy politikus, egy hadvezér jellemének ereje vagy gyengesége az eseményeket. Látásmódjára jellemző: az esemény- történetbe ágyazott, remekbe szabott portréit nem az olyan „mérsékelt” államférfiakról mintázta, mint Batthyány, Deák vagy Nyá- ry Pál, hanem például Per- czel Mórról, a sokak által „veszettnek” tartott republikánus tábornokról, Madarász Lászlóról, a „gyémánt- pörben” kompromittálódott belügyminiszterről — talán az ötvenes évek „szellemi” klímájának hatására mindkét arckép kisisé eszményítettnek tetszik —, vagy Hen- tzi Henrikről, Budavár bonyolult jellemű osztrák főparancsnokáról és Bemről, az alig több mint ötvenéves „'apóról”. Ám — szerencsére — a megörökítendő hősnek csak a kiválasztása szépíróián szubjektív. Jellemzésük nagyrészt körültekintő és árnyalt, ami nyilván arra is magyarázatot ad. miért nem jelenhetett meg a második könyv — az „1849” — a keletkezését követő években. Mintaszerű példa az a több mint félszáz oldalnyi fejezet, amelynek témája a kÄ titán. Kojssuth és Görgey kapcsolatának alakulása. Supka ugyanis mindkét személyiség megítélésében tartózkodott a szélsőséges állásfoglalástól. Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének a hadviselés ügyeiben mutatott befolyásolhatóságát éppúgy nem hallgatja el, mint Görgey egyeduralomra törő igyekezetét. A pozitívabb hős: itt — nem a szerzői kinyilatkoztatások, hanem a számos dotoumen- •tum csoportosítása szerint — mégis inkább a ridegen mérlegelő, realista tábornok: bizonyság rá annak a folyamatnak részletes ismertetése, melynek során a kormányzó a fővezérre igyekezett testálni a hadügymi- niszteri titulust csupán azért, hogy „leválassza” őt a hadseregről- Persze, Görgey stratégiai hibáit sem rejtette Véka aló a szerző. Egyebek közt azt, hogy — Klapka tanácsára — Budavár visszafoglalása mellett döntött ahelyett, hogy a már „megroggyant” Habsburgokat kényszerítette volna véglegesen térdre. Izgalmas tartalmú és lendületes stílusú munkáinak ezzel a kiadásával hosszú, évtizedek után merült föl a feledés ködéből a magyar polgári radikalizmus e kiemelkedő személyisége. Reméljük, hamarosan régészeti és művészettörténeti írásait. publicisztikai munkáit is olvashatjuk majd. Hiszen idestova félszázada csupán egyetlen műve jelent meg: Verne regényének, a Sztroqoff Mihály-nak a fordítása. L. A. Színes képek A rajzlapon ferde kéményből füst karikáik, ügyesen kikerülve a zöld lombú fát, a háztető cserepei között macska sunyit. A ház valahogy a levegőben lóg, nyitott ajtaja mögött üresség ásít. Egy másik rajzon lila emberkék ülnek, szépen sorban a hosszú pádon, jobb lábuk keresztben, illedelmesen hozzászorítva a térdhez, mintha ökölbe szorulna ujjatlan kezük. A hófehér falon egymás mellett sorakoznak a rajzok, ötéves apróságok alkotásai. Az óvoda szülői értekezlet helyett rendezte a kiállítást, hozzáfűznivalója nincs és nem is kell. Szépen formált betűkkel minden lap alján ott a név. Ahogy sorban szemügyre veszik a szülők , a rajzokat, úgy csendesül el a szó. Jól öltözött anyuka néz óvatosan körbe, és gyors mozdulattal leakasztja gyermeke képét a falról. Két piros ember, egy nő és egy férfi fogja egymás kezét a rajzlapon, ruhátlanul állnak, vagy inkább lebegnek a levegőben, iaz ötévesek anatómiája lággyá, hajlékonnyá lényegítette a testeket. — Mindiq vigyázunk, a gyerek sosem látott bennünket „úgy”! — suttogja az anyuka, miközben lángvörösre gyúl az arca: ■— Nem is tudom, honnan szed ilyesmit ez a lány. Talán éppen a titok titkos ismerete suhant át a rajzon, szeretettel formált vallomás. Tibor a gáztűzhelyet fazekakkal tömte meg, a kö- tényes nőalak egyik kezében fakanál, másik kezével a mosógépbe ralk ruhái. Látszik egy asztal is a háttérben, háromlábú szék billeg egy üldögélő alak súlya alatt, élesen kiugró színnel fekete férfit ábrázol. , Kék a következő kép, sokféle kék. Kutya és macska, hosszú testű oroszlán, sejtelmesen eltűnő madarak. Az egyik sarokban eső esik és halványkéken süt a map encián falevelekre. A hóember sárga, kalapja félrecsapott, a szánkón két gyerek kuporog. Piros pöttyös a labda, valahová messze elgurult, mert a futó kis alak keze a levegőbe nyúl. Mónika virágokat festett, lendületes napraforgót, pirosán fakadó rózsát, hosz- szú szárukkal nőnek ki a földből, egyenesen törve egy nevetőarcú nap felé. Sokszirmú, színes sorbán- állás a kép, nem nézi senki, nem őrzi senki. — Én nem vagyok rajta, csak láttam — magyarázza a kislány anyunak, aki párás szemekkel gondol arra, milyen jó lenne, ha végre jutna idő egy nagy kirándulásra is. Nincs nyaka a bácsinak, meredeken iszalad a hegyes áll a mellkasba, két karját hátrateszi, és hatalmas cipőiből kilóg a fűző. Áll a bácsi a rendetlen konyhában, ahol az asztalon barna üvegek sorakoznak, a földön pedig barna kupac. — IMi ,ez. Zsolti? — Hát a ruhák, amit mindig a tőidre dobál apu. Hosszú ez \a szülői értekezlet, és hiányzik a hang. Állnak az anyukák és apukák a képek előtt, egyikük szó nélkül fordul iki az ajtón, ,eav mási halkan köszön: — Viszontlátásra. — Később majd leveszik a képeket a falról, s Judit, akinek ez az első középsős csoportja, összegyűjti és bekötteti a rajzlapokat. Címkét ragaszt majd a kemény borítóra, fekete filccel ráírja az évszámot, s felteszi a polrcra. Véget ért az óvodai kiállítás. Klie Ágnes Lengyel András
