Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
1985. június 1., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS minr c”t” A PILLANGÓ A géphang egyenletesen duruzsolt, a ha- jótesit néha megremegett, mintha sóhajtana. Sirályok követték, a farzászló mögött vitorláztak a szélben. Vijjogva, egymást előzve csaptak le a zsemle- darabókra. A korlátra támaszkodva nézte a hullámokat, mint hasadnak az éles hajóorr- vágásban, hogy aztán csobbanva, fröccsenve megsemmisüljenek a zöldes kavargásban. A túloldal tisztább lett, és mint egy látomás közeledett. Jól látszott már a vi- harkosár az árboc tetején. Másfél nap; az az idő, amit túl kell élnie, megőrizni a látszatot, n'incs semmi baj- Minden rendben körülötte, A hullámok megtörtén agonizálták a hajó nyomában. Két hónapja, hogy elköltözött Pétertől, óbudai lakásukból, négyévi házasságuk zátonyáról. Üresnek és kifosztottalak érezte megát, ö csukta be maga után az ajtót szent fogadalommal, és a kulcsot az első útjába ákadó kukába dobta. Azóta sokszor szeretné hinni, hogy csak rossz álam az egész, és felébredve ott látja maga mellett, csapzott kisfiús fejét, mint először az üres kollégiumi szöba derengésében. Akkor sokáig nézte, míg fel nem ébredt, hogy aztán ő hunyja le szemét, boldog elégedettségben. így teltek az egyetemi évek, aztán házasságot kötöttek, és lassan üresedni kezdett körülöttük minden. Megváltoztak, és mind távolabbra kerültek. Péter gyanúsítgatásai elviselhetetleneikké váltak; kínozta, helyzeteket talált ki, és ő egy fantom ellen hadakozott. Gyerekük nem született. Ebben az egytben értettek egyet az utóbbi években. Aztán elmaradtak a gyanúsít- gatásök, hallgatás költözött közéjük. Péter elmaradozott, s ő nem kérdezte, hol járt. Várt, tudta, hogy iá helyzet magától megoldódik. Azon a délutánon véletlenül járt Csillaghegyen. A HÉV megállójához igyekezett, amikor elsuhant mellette a vállalati kocsi. A hátsó ülésen Péter csókol ó- zott egy ismeretlen, szőke nővel. Akkor azt hitte, kiszalad lába alól a talaj. Mindent megértett... Tizenegykor jött haza a férje, a fotelban ült az üresen világító tévé előtt. Amikor Péter belépett, ő felállt, és szembefordult vele. S csodák csodája, megszűnt a pokoli érzés, ami addig kínozta. Olyan érdektelen, idegen volt az előtte álló ember, mintha eddig csak fényképről látta volna. — Mit bámulsz? — hatolt tudatáig egyszer csak Péter bántó hangja. — Nem lehetett volna tisztességesebben? Péter egész közel ment hozzá, és az arcába ordította: — Tudod mit?! Menj a francba! Ekkor belül kattant valami. Saikonfondult, és két bőröndbe összepakolta a leg- szüikségeseb dolgait. Péter háttal állt, a rádiót kapcsolgatta, amikor betette maga után az ajtót. Nehezek voltak a bőröndök, letette őket a néptelen buszmegállóban, ráült az egyikre és sírva fakadt. Jótékonyan, tisztítón rázta a zokogás, érezte mint száll ki belőle a szorító fájdalom. Autócsikorgásra lett figyelmes. Egy taxi állt meg. Kinyílt az ajtaja, és egy ősz hajú, idős arc tekintett ki a vezetőülésből. — Segíthetek, kisasszony? Bemondta a bátyja címét, azóta ott lakik. Amíg a bontást ki nem mondja a bíróság. Aztán ... aztán hogyan tovább, nem tudja.' Örökké ott sem maradihat. A munkája ide köti, de lakást szerezni Pesten... A lakásuk műszakilag megoszthatatlan, és vele nem akar egy fedél alatt, egy percig sem, soha többet... — Szabad? — hallotta maga mellett, s a matróz fel- nyalábolta a lábánál levő hatalmas kötélhurkot. Megérkeztek. Az üdülő társalgójában gyülekeztek. Három éve nem találkoztak, s most hangos örömteli üdvözlések után vizsgálták egymást. Ez a konferencia olyan, mint egy kis évfolyamtalálkozó. Edit megállt az ajtóban, s körülnézett. Előtte kavargóit a jókedvű társaság. Egy része a pult előtt tolongott; a két presszósnő nem győzte a megrendeléseket. — Hepi! — hallotta a kiáltást, és Zsuzsóka ^szaladt feléje régi gömibölyűségében. Niával a nyomában. Diákbeceneve úgy hatott rá, mint régi simogatás. Megölelték egymást. — De jó színben vagy! Atyaisten, nézd, ón meg csak hízom, hízom... Jaj, de rég láttalak... Folyt a szó Zsuzsákéból. Nia beléjük karolt, és régi ellentmondást nem tűrő modorában cipelte őket a pult felé, kijelentve, hogy itt igenis lehet erdőmestert kapni, és azt fognák mos! inni azonnal, mint a régi szép időkben. Félmondatokban számolták be egymásnak, kivel mi történt, mintha attól tartanának, elfogy az idő. F elnézett, és észrevette a szomszéd asztaltól rászögeződő szempárt. Tekintetük összekapcsolódott. Iharos Gábor — illant át rajta a felismerés. Három éve találkoztak először, ugyanilyen konferencián. Hogy megőszült... És a szeme ... Ugyanolyan meleg, simogató a tekintete. Gábor felállt, eléje ment. A két asztal között találkoztak. Gábor kezet csókolt, majd megpuszilta arcát, és mosolygott. — Alig ismertelek meg. Ez a rövid haj ... — mondta. — Igen, akkor még... — De örülök, hogy itt vagy! — Én is. Itt elakadt a beszélgetés. Keze Gáboréban maradt. Nézték egymást mosolyogva. — Mindenki foglalja el a helyét az előadóban! — hallatszott a felhívás. — Meghívhatlak estére? — kérdezte kissé zavartan Gábor. Edit bólintott, s megindulták befelé. Langyos szél fújt a túloldal felől, a fények tompán remegtek. A hullámok láthatatlanul loccsantak a kövekhez. A parti sétány kőkockái fehéren derengtek a kandeláberek fényében. Szótlanul sétálták, s valami ellenállhatatlan érzés kerítette hatalmába. Tartozni kell valakihez, ha csak egy-két percre is... Belekarolt a férfiba. Gábor nem nézett rá, csak karja szorításával jelezte, tartozni kell. — Holnap vége — szólalt meg a férfi. Hangja nyugodt és szomorú volt. — Megfogadtam magamnak, hogy nem beszélek róla, de mondanom kell... Én azért osztattam be magam erre a konferenciára, mert reméltem, hogy viszontlátlak. Fogalmaim sem volt, hogy mi történt veled időközben; egyszerűen látni akartalak. Tegnap amikor a bárból kijövet elváltunk, úgy gondoltam ... ma éjjel velem leszel. De már nem fontos. Ez a másfél nap veled, a közelséged több volt... El kell felejtsem, és szerencsére elég ■távol élünk egymástól, hogy begyógyuljon... Edit nem válaszolt. Ezek a gondolatok foglalkoztatták , őt is. Rémülten vizsgálta magát, mibe került. Keze a férfi tenyerébe csúszott, érezte simogatását. — Vannak megismételhe tetlen dolgok — folytatta Gábor. — Nyáron a Bükkben voltunk. Egyik délután egyedül mentem sétálni, s egy csodálatos erdőrészre bukkantam. A Bükkiben fenyvesre. De olyan sűrűn nőt tek egymás mellett, hogy nem volt aljnövényzet, belül szinte sötétség volt. Megindultam befelé, minden pillanatban azt vártam, hogy egy manó vagy valami meselény toppan elém. És egyszercsak megtörtént a csoda. Egy kidőlt fa helyén beszökött a napsugár. Mint a színpadi reflektor kévéje, és kékes pára gomolygott, mint a cigarettafüst. S ekkor egy pillangó került a fényoszlopba. Színes rajzolatokkal borított hímporos szárnyán megvillant a napsugár, s ahogy jött, el is tűnt. Sokáig bámultam a helyét, aztán megfordultam, és kimentem az útra. Megértettem, hogy ez a csodálatos látvány ugyanúgy megismételhetetlen, mint az élet... Ez a mi találkozásunk is ehhez hasonlít. Lámpa alá értek. Edit megállt, szembefordult vele. — Add ide a kezed! — mondta. Gábor engedelmesen nyújtotta, ő fölfelé fordította, és tenyerét vizsgálta. — Látod, ez az élet vonala — mondta. — A tied milyen hosszú, a csuklódig ér... Most nézd az enyémet! A tenyerem közepéig alig... Jó volt a hasonlatod. — Hosszú életű leszel, és boldog. Megtalálod azt az embert... — Kössz, haver — nevette el magát kesernyésen Edit. — Nem azért mondtam. — Szívjunk még el egy cigarettát, aztán jó éjszakát! — Rendben — bólintott Edit. Nem oltották el a villanyt, a pálmák mögött ültek le a széles kerevetre. Az üvegablakon át ki lehetett látná a sötét tóra. Szótlanul ültek egymás mellett. A mennyezet műanyag borítása időnként pattant egyet, bántóan, élesen. Edit érezte, összerándul a gyomra, teste olyan forró, hogy gyújtani lehetne vele. Ügy ébredt fel benne a vágy, hogy beleremegett. — Olyan vagy, mint egy védtelen madárka — hallotta a férfi halk szavait. — Szeretnélek a tenyerembe fogni, megmelegíteni, az arcomhoz szorítani... aztán beletenni a zsebembe, és magammal vinnli. Hogy mindig velem légy ... A simítást először karján érezte, majd nyakán. Nem hagyom ki, itt és most — villant át agyán. Karját a férfi nyaka köré fonta, és úgy vonta maga fölé, mintha többé nem akarná elengedni... Ügy döntött, nem búcsúzik. A tegnapi éjszaka, az ő pillangója. A reggeli előadásra le sem ment. Hosszan fürdött, összeszedte dolgait, és csendben akart távozni. Már épp indult, amikor koppantottak. Gábor lépett be. Arca sápadt, és szomorú volt. — Jaj ne... — szakadt ki Editből. A férfi hozzálépett, megfogta karját. Összetört előtte a világ, érezte meleg patakok folynak arcán. — Isten veled ... Hepi... — hallotta. E kkor nem bírta tovább. A nyakába borult, görcsösen szorította: — M ég ne .. Csak egy kicsit maradj! Jaj, istenem... — De Gábor kibontakozott az ölelésből, és vissza se nézve tette be maga után az ajtót, ö leroskadt bőröndjére, és arcát a kezébe temette. Marastoni József: Mátyás király Űjházy Ferenc: Hunyadi búcsúja Kiállítás az Ernst Múzeumban Honvédelem és hazafiság a magyarországi művészetben (896—1848) alcímmel nyílt kiállítás a Honvédelmi Minisztérium, a Művelődési Minisztérium és a Műcsarnok rendezésében. A honfoglalástól a polgári forradalom győzelméig terjedő időszak történelmi eseményeihez kapcsolódik a kiállítás anyaga. Festményeik, szobrok, grafikák, iparművészeti | tárgyak szerepelnek, kötődve egy-egy példamutató hősi cselekményhez, személyiséghez. A hazafiság, a honvédő helytállás gondolata motiválják a válogatást. Nagy számban szerepelnek korabeli műveik, főleg metszeteik és későbbi századok alkotóinak visszatekintő feldolgozásai a Magyar Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Hazánk történetének színes képeskönyve ez a bemutató, egy sorozat első része. Fa íf 11» w • > ‘ * % * , - ^ Tar István: Zrínyi Miklós A művészei- semmi mással nem helyettesíthető Bizonyosra vehető, hogy művészeink is érdeklődéssel vártáik az MSZMP XIII. kongresszusát. Tudták: a következő években az ő alkotó tevékenységük körülményéire is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson elhangzottak, s mindlaz, amit ott határozatba foglaltak. A várakozás, persze, önmagában még nem minősít. Művészkörökben is lehetett találkozni olyan vélekedésekkel, amelyeknek szélsőségeit Aczél György szemléletesen összegezte kongresszusi felszólalásában: ,,Némelyeik parttalan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfelelően vagdalkozó »rendcsinálást« vagy korlátlan engedékenységet sugalmaznak.” A dolgok felületes ismeretében — s az imént jelzett szélsőséges nézetek nyomán két veszélytől tartottak egyesek: a pártkongresszus „agyonhallgatja” a kultúra, a művészet kérdéséit, lévén ezek olykor szerfölött kényesek, vagy ellenkezőleg: az adott terület ügyei túlzottan a figyelem középpontjába helyeződnek, s másutt képződő goindök-pröblémák — például: gazdasági természetűek — felelőseit is itt kutatják a kongresszusi viták résztvevői. Csakhogy az efféle hiedelmeknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII. pártkongresszus a szükséges és megfelelő mértékben tárgyalta a kultúra, a művészet helyzetét, a javítandó mozzanatokat, leszögezve ismét: a művészét semmi mással nem pótolható szerepet játszik a szocialista társadalom építésében. Emlékezzünk: éppen a kongresszusra való készülődés jegyében kapott nyilvánosságot tavaly ősszel az a pártdokumentum — az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő művelődéspolitikai munkaközösség állásfoglalása —, amely meggyőző érzékenységgel vizsgálta jelenünk művészeti, művészetpolitikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kritikus és önkritikus — követ- keztetésdket. Másrészt, régóta „nem divat” a párt gyakorlatában bármiféle csúsztatás: az MSZMP azt vallja, hogy a bajokat, gondokat abban a közegben kell vizsgálni, ahol létrejönnek, s megoldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. komgresz- szusa ebben a szellemiben foglalkozott a kultúra, a művészet helyzetével, feladataival. Tagadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiányzott a tanácskozás felszólalásaiból, dokumentumaiból. „Nem kielégítő az értékek szerinti tudatos válogatás, előfordulnak elvi-politikai engedmények, szerkesztői tévedések — olvashatjuk a Központi Bizottságnak a kongresszus elé terjesztett beszámolójában. — Egyes művészkörök torz módon értelmezik a művészértélmiség társadalompolitikai illetékességét. Olykor indokolatlanul kapnak széles nyilvánosságot kiforratlan kísérletezések, érdektelen, illetve a közízlést sértő művek.” Ki-ki sorolhatná a példákat e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kongresszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tartják, s figyelmeztetnek arra is, hogy a művészi teljesítmény megítélésének elvi-szakmai alapjai nemegyszer bizonytalanok, hiányzik a kellő rugalmasság, nyitottság az új, akár szokatlan minőségek el- és befo- gadásásoz. És nem felel meg a növekvő igényeknek a művészeti élet intézményrendszere sem — anyagi és szellemi-személyi erőforrások tekintetében egyaránt. A művész — Janzer Frigyes szobrász — s a művelődéspolitikus — Köpeczi Béla miniszter — egybevágó tanulságokra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a szocialista tömegkultúra eszményét valósítsuk meg a művészet és társadalom kapcsolatrendszerében. Egyik-másik színházunk — főivárosban és vidéken egyaránt — igazol- /•ni képes immár, hogy értékes művek színvonalas előadásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de legalábbis illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli helyett. A távlatok kedvezők. Világos ma már minden értelmes ember számára, hogy önmagában a gazdaság, a termelés nem hozhat létre fej- lettéhb szocialista társadalmat, ehhez szüksége van a kulturáltság, a művészet által finomított ízlés, önismeret és öntudat segítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi alapok nélkül. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s ezután is változatlanul érvényes szövetségi politikájának megfelelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremtsen a művészetek alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez.” Nem a közvetlen irányítás, a beleszólás, beavatkozás módszeréé az elsőség a jövőben sem. Csakis így érhető el, hogy a társadalom az irodalom, a film, a zene-, képző- és iparművészet s más művészi ágak révén önnön valóságismeretét gazdagítsa, az emberek életszemléletét, ízlésvilágát jótékonyan alakítsa. Egyre gyakoribb, hogy szakmai-kritikai körökben jól fogadott művek, alkotók a közönséget is meghódítják. Kőháti Zsolt
