Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
8 Somogyi Néplap 1985. június 29., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMÜVELODES tr r A MAGYAR MÚLT Reneszánsz kőtár a Magyar Nemzeti Galériában A -Magyar Nemzeti Galériát 1957-ben. azért hívták életre, hogy egész múltunk képző- művészetének tükre legyen. Csaknem három évtized áldozatos, megfeszített munkája és sok-sok pénz kellett althoz, hogy e célkitűzés valóra válhasson. A galéria földszinti teremsoraiban elhelyezett, a napokban megnyílt kiállítással teljes értékűvé vált az a nagyszabású bemutató, mely a 11. századtól napjainkig ismerteti meg a látogatókkal hazánk képzőművészeti alkotásait. Az enyészet, az idő (múlása nem kíméli a követ és a nemes anyagból készült épület- maradványokat sem. Történelmünk (első évszázadainak a mostoha sors miatt úgyis szórványos emlékeit a viszontagságok mellett a közöny is pusztította. Így a pótolhatatlan értékék egy része ma is tovább romlik a különféle -raktárak mélyén. A múlt emlékeinek megvédésére éveken át mindent megtett a kiállítás fáradhatatlan rendezője, dr. Török Gyöngyi, hogy legalább azokat a műértékeket a figyelem előterébe tudja állítani, melyek egyszer már össze voltak gyűjtve. Így tudta megszólaltatni a múltat egykor méltán nagyhírű épületeink, templomok, (várkastélyok, síremlékek megmaradt töredékeinek bemutatásával. A sokat hányódó kőanyag törzsállományát a Szépművészeti Múzeumba még a második Máiiássy István síremléke a márkusfalvi rk. templomból (1516) Lombard-milánói mester; Mátyás király (1485—1490) világháború előtt került ládákban őrzött, faragott töredékek képezték. Jelentősen bővült az 1978-as, Árpád-kori faragványokat bemutató székesfehérvári kiállítás, majd a Budapesti Történeti Múzeum, továbbá az esztergomi ásatások és más egyházi és világi -intézmények kölcsöneinek jóvoltából. A közönség két nagysikerű kiállításon már1 ízelítőt kapott a felépítendő kőtárból, 1982-ben az ausztriai Schallaburg várában, majd a rákövetkező évben Mátyás király és a magyarországi reneszánsz címmel Budapesten. A kiállítás súlypontja a román és a reneszánszkori anyag, mely ily bőségben és ilyen áttekinthetően még soha sem volt látható. A 11—15. század elejéig terjedő időszak többnyire elpusztult építészetének és szobrászaténak fontos mérföldkövei ezek a faragyányok. Olyan nagyhírű emlékekből származnak, mint a gyulafehérvári székes- egyház (11. század)«- a székesfehérvári bazilika, a somogyvári apátság, (12. század), kalocsai székesegyház (13. század), melyekből legfeljebb az alapfalak, vagy még azok sem maradtak ránk. Egyedül a töredékek segítségével tudunk fogalmat alkotni az elpusztult templomok, várak, paloták művészi jellegzetességeiről, csak így tudjuk felvázolni jelentőségüket a hazai és nemzetközi művészet történetében. A kora gótikát a 13. század elejéről az esztergomi, a pilisszentkereszti, a kalocsai töredékek, a késő román korszakot pedig a századfordulón restaurált jaki templom néhány remekbe faragott darabja képviseli. A késő gótika hírmondói a pöstyéni és a kassai dómból származó töredékek. A régi magyar művészet képe a már korábban megnyitott faszobrászati anyaggal, a szárnyasoltárók bemutatójával teljes. A gótika valóságkeresésének mesteri alkotásai a síremlékplasztikák, melyek közül a legszebbek másolatai a kiállításon láthatók Lázói Szent Mihály dombormű Gyulafehérvárról A XIII. (század eleje János római sírlapjával együtt a San Stefano Rotondó templomából. A 14—15. század fordulóján működő, híres -prágai ópítőpáhöly művészi körébe tartoznak a visegrádi palota felső díszudvarának nyolcszögletes kútházából származó töredékek, a finoman mintázott oszlopfők, vízköpők. A gótikát követő reneszánsz a magyar művészet kiemelkedő korszaka volt. Nyitánya, Mátyás király még késő gótikus 1473-as visegrádi oroszlános kútja európai értékű remekmű. A budai műhely hatására az olasz reneszánsz kőfaragás témái, formái, kompozíciói Mátyás halála után II. Ulászló korában szélesebb köriben elterjedtek, mint azt töibb emlék, köztük a pesti belvárosi templom pasztofóriuma, Pest város címere a szatír- kával, II. Ulászló címere az esztergomi Bafcócz kápolnából tanúsítja. A kiállítás külön élménye az utolsó terem a Magyarországon dolgozó olasz mesterek munkáival: Giovanni Dalmata fehér márvány oltártöredéke, Diósgyőrből a török - dúlás alatt megcsonkított Madonnával, vagy Mátyás és felesége márványdomborműve. Az új stílus hatására a régi, gótikus hagyományt őrző egész alakos sírkövek is átalakultak, ezt például Szapolyai István sze- peshelyi sírköve szemlélteti 1499-ből, mely másolatban látható a bemutatón. Egész különleges irányt képviselnek a gyulafehérvári Lázói kápolna (1512) dom- borművei részben biblikus, részben mitológiai jeleneteikkel. A szép ívű fejlődésnek a törökdúlás másfél évszázada ;vetett véget. Brestyánszky Ilona TAKÁTS GYULA Mert elült a tenger Akár a sejt a zöld világban, cellám olyan a tájban ... Beépült és e négyszögű lapok tükrén lassan együtt vagyunk, akár e táblák meszébe nőve lábamnál a kagylók legyezője, mert elült a tenger. S mert elszáll a nap, monstrumok várnak fáim alatt! PARDI ANNA Születésnap Még harminc, negyven év hátravan, előre? Még ezeregy matomban őrölhetek vérpiros lisztet? Még egy-két szórványemlék verssor felkerül a belső börtönfalra, vasreszelőkkel kaparva szerencsétlen a szerencsétleneknek? A kisfiú énekét figyeld: én vágyóik a saismadár, figyeld, te, kit, lelőttek mindörökre. GARAI GÁBOR Remény Hiába, öreg vagyok már ahhoz, hogy hitet cseréljek, hogy buzgó eretnekek alatt szítsam a máglyát, vagy fordítva, velük éljek. Nem a létező világok legjobbikára - nem, nem, semmi bigott idillre, jelent-faló jövőre nem volt mód fogadást tennem. Csak magamnak fogadtam: bármi vád prése szorít, s ha vak köd ereszkedik le a mára, én ellátok népemig, holnapomig. Most, holnapom borultán, se gyarlóbb remény derül: túléljük ezt is (én bár meg nem érem) - de addig se égek itt hittelenül. ZÁM TIBOR* ■ M PÁL Egész éjszaka fájt a szíve, egy szemhunyás- myit se aludt. Bal karja időnként elzsibbadt. Belecsípett, nem érezte. Talán ázít se érezte volna, ha levágják a kezét. Néha köhin- tenie kellett. Ilyenkor nyögött is, mert nyilallt az oldala. Szeretett volna megfordulni, de ahhoz se volt ereje. Feküdt hát hanyatt továbbra is mozdulatlanul, hunyt szemmel, és fülelte a sötétet. Az ablak repedt üvegét meg-megzörgette a szél. Olykor a kéménybe is beledudált. A padláson egerek mocorogtak: még a cincogásuk is léhallatszott. Az öregembernek' asizébe jutott, hogy szereznie kellene 'egy macskát, mielőtt az egerek szétrágnák a házat. Gondolatban legyintett erre. Minek? Amíg ő él, kibírja ez a ház. Meg talán meg se imaradna már itt egy idegen macska. Ami volt, az is elpártolt. Bár az is lehet, hogy befogták valahol. Mikor a hajnal benézett a tanyaablakon, jobban lett egy kicsit. Ráért volna felkelni, de egész életében hajnalon *A tárca a nemrég elhunyt szerző hagyatékából való. kelt. Most se maradt ágyban. Első dolga volt körüljárni a házat. Ezen az éjszakán elvitték a létrát a padlásfeljárótól. Régebben a fűrészbakot. A disznóól ajtaját. A dézsát a kúttól. Minden al- emelhetőt. Mert a pusztán mindig megérzik az emberek, hogy kinek közeleg a halála. Hogy ki az, akinek már nem sokáig lesz szüksége a földi dolgokra. Kovács Pál méregette szemével a távolságot a föld és a padlásfeljáró között. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor és miért volt utoljára a padlájon. Talán még a felesége halála előtt. Egy éve, vagy annál is régebben. Fájlalta azonban, hogy ismét figyelmeztették. Az öregember enni, inni adott a kecskének, azután megfejte. Töltött egy bögre tejet, de csak a felét itta meg. Az se esett jól. Eszébe jutott, hogy el kellene menni a boltba, mert fogytán a kenyér, és alig van a lámpában petróleum. Vagy egy óra hosszáig téblábolt a ház körül, azután meg már nem indult el, kiült a cseresznye- fa alá, várta a postást. Mint minden kedden és pénteken, mióta a feleségét eltemették. A gyermekeit akkor látta utoljára. A két fiú meg a két lány kelletlenül ülték le a házban, ahol felnőttek. Gyanakvóan figyelték egymást a szemük sarkából, és az apjukkal se néztek szembe. Hiába bizonygatta nekik az öreg, hogy egyikük sem járna rosszul ezzel a tanyával. Meg hogy a szövetkezetben se úgy van már, mint az elején: hogy ott is jól lehet keresni... A nagyobbik fiú kereken megmondta: nincs a világnak az a tanyája meg az a szövetkezete, amiért eljönne Pestről. A kisebbik fiú szaporán bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy őt megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelné előtte a tanyát. A másik lány azt mondta, hogy ők házat építenek Érden. Oda vannak kötve. Ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdtek széthordani a tanyát, az öregember levelet írt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszélje meg a többiekkel, hogy melyikük venné őt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Harminc- negyvenezer forintot biztosan adnak a háziért meg a szőlőért. A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesein eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlőutat. De a postás csak havonként egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdíját hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen, a kőkeresztnél elfordul. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél. Az ősszel egy fiatalasz- szony kereste fel a tsz-ből. „Megvan, Pali bácsi?” „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatalasszony ment is tovább. Később a szövetkezetből hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Ám akkor ’S csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban, és Kovács Pál sem felelhetett mást, mint az első látogatáskor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, és javítani a fedelet. ,És a szőlőt is ki kellene nyitni valakinek, mert az ő kezéből már kifordul a kapa. A cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán, és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, és elfordult jobbra. Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmaboglyához. Csóvát sodort, és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerendán. Rákötötte. A lecsüngő végén megtágította a hurkot. Előkereste a gyufás- dobozt. Kiment. Elengedte a kecskét. Körülj ária a házat. Vizet ivott. A kútostorról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de nem nyúlt érte. Nézte a cseresznyefát. Eszébe jutott, hogy a felesége egyszer azt mondta: dísze ennék a tanyának. Pedig akkor sokkal kevesebb volt a virág. Előbb tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis két kézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megreblbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után az öreg letérdepelt. El-elfulladó lélegzettel irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hullott, a szirmok peregni kezdtek. „Még, na még” — bíztatta magát az öregember, de egyszerre megbillent alatta a föld. Elvágódott, s a fejsze kifordult a kezéből. A szirmok a fáról tovább peregtek.
