Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
1985. június 15., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK darab szántóföld, amelyben emberemlékezet óta jó rozsot termeinek. A kirándulóerdő, faállományának zömét soros telepítésű, viszonylag fiatal tölgyesek alkotják, de megtalálható mellettük a somogyi homokhát szinte minden fafaja. Szemre szép, vegyes állományok is kialakultak: tölgy az égerrel, bükkel, nyírrel, akáccal, fenyővel és a többivel. A terület határát nyugat és észak felől hét halastó alkotja. Ezek a halgazdaság kezelésében vannak ugyan, de közelségük és látványuk meghatározó a hely szépség-értékrendjében. A tavaknak köszönhető az is, hogy a madárvilág szokatlanul sokszínű és gazdag. A mikei táj csendes szépsége sokakat megérintett már. Kinek ez, kinek az tetszik benne, de olyannal még nem találkoztam, akit érzéketlenül hagyott volna. Az iránta megnyilvánuló érdeklődés csak a szépségének köszönhető, hiszen a vadásztatás szempontjából elhelyezkedése nem előnyös. A vendégház elődjét, egy szerény kis fa- házat, ahogyan mi neveztük: „esőbeállót” még a hatvanas évek elején építették. Jó ideig hivatalosan nem is tartották nyilván. Nemsokára azonban kinőtte az „idegenforgalom”, tehát bővíteni kellett. így alakult komfortossá, így nyerte el mai képét. 1974- től a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vendégháza. A terület egy 1975-ös MÉM-engedély alapján vált kirándulóhely- lyé. Az erdőgazdaság elkészítette a kirándulóerdő fejlesztési programját, és vállalta az új, számottevő anyagi következményekkel is járó kötelezettségeket. Azóta iskolai, vállalati és egyéni kirándulások színterévé vált. Kétszer rendeztek itt fakitermelési házi versenyt, amelyhez a műúf és a halashagyott maga után. De a fa elviselte a csapást, levelei zöldek, sérült törzsén szapora kopogással nyújt elsősegélyt egy harkály. A sétaút kövétkező szakasza újabb látnivalókat kínál. A domboldalon nőtt égerek, nyírek törzsének és ágainak rostáján át rálátni a tórendszerre. A vízfelszínen mindenütt ékalakban rendeződő apró hullámok árulkodnak a nagyobb halak vonulási irányáról. Itt-ott egy ponty a víz fölé veti ma-' gát, talán gyorsan körülnéz a kinti világban, aztán hangos osobbanással elnyeli újra a tó. Valahol a frissen zöldellő nádszegélyben egy béka hümimög rosszallóan. Hamarosan iszapos, sásos tófenékre bukkanunk az erdő közepén. Az erdészet igazgatója nem várja meg a kérdést. — A kirándulóerdő egyik érdekességének tartjuk ezt a 3,5 hektárnyi lefolyástalan, pangóvizes tavat. Vízszintje az erdő talajának vízellátottsága szerint alakul. Jellegzetes lápi növényzete van: a belédőlt fákon ízletes gomba tenyészik. Nem érünk a lapos „dzsungel” végéhez, amikor a halastó túlsó partján feltűnnek Mike szélső házai és néhány gazdasági épület. A nap már egy szalmakazal tetején piheni napi fáradságát, de még futja az erejéből, hogy aranyhidat építsen a tavon. A híd narancssárgára festi a tó. vizét, amely kivetíti a fényt a keleti tópart fáira, bokraira. Valószínűtlen színhatásnak vagyunk tanúi: Csontváry ecsetjére kívánkozó hangulat. A fák, a bokrok, a cserjék egyik oldala narancssárgába, a másik kékesszürkébe öltözött. A mauzóleum a sétaúit végén áll, szinte a víz partján, tóba vesző, mállatag lépcsősorait alattomosan közelíti meg az árnyék. Valamikor nagy tölgyfák védhettek, villámmal birkózók. Ma már csak egy áll közülük, azt is mondhatnánk, hogy az utolsó szolga emlékére. A többi ott fekszik körülötte, korhadt testtél, vér nélkül. De minek is állnának, minek is vigyáznák? A jellegzetes múlt századi stílusban épült, roncsaiban is megejtően szép temetkezési hely az egykori okiratok tanúsága szerint gróf Somssich Imre és neje, valamint Pongráez nevű fiuk hamvait őrizve többé-kevésibé romokban hever. A sírok márvány fedelét elhurcolták, ajtaját és ablakait összetörték. Falait „kujtúrhistóriai értékű feljegyzések” borítják. Közülük egy mindjárt a bejárati ajtón közli velünk, hogy XY itt, kit és mikor ... Örömmel fedeztük föl viszont a frissen kifüggesztett papírlapot: „Műemlék! Helyreállítás alatt! Kérjük óvni!” Esteledik. A nap elhagyta pihenőhelyét, az árnyékok hosszúra nyúlnak. A tavak mentén már nem szól a madárdal, csak a fészkükre szálló vadkacsák hápogása hallatszik. A műútra édeskés akácvirág-illatót hoz a szél. Szabó István HÉT TÓ ERDEJE A vihar olyan sebesen száguldott át a vidék födött, ahogyan érkezett. Az ég még mordult néhányat, egy-egy elkésett villám is megsühintotta fáradt ostorát, de már senki sem vette őket komolyan. A felhők háta még tömör lilásszürkében játszott — melyből élesen kivált a vendégház tiroli stílusra emlékeztető, palás teteje —, de Mike irányában már tiszta volt az ég. Az ereszcsatornák öklendezése egyre halkult, a teraszt övező ezüsthárs-saxjak nagy, szív alakú leveleiről ritkuló ütemben hullottak a kövér esőcseppek. A tavak fölött füstölgő, meleg pára úszott... És akkor, mintha fuvola szólna, valahol a tópart sűrűjében felhangzott egy fülemüle hiangja. Kezdetben halkan, bátortalanul, aztán egyre hangosabban, növekvő tempóval, végül mintegy jeladásiként, élesen süvítve áitvajLlamt a vihart követő csöndön. A fülemüle cresendója valóban jeladás volt. Ki- röppent búvóhelyéről az egész madársereg, és gyors szárnycaapásokkal, harsányan ünnepelte a fény visszatérését. Percekig minden mást feledtetett az öröm és a hála éneke: poszáták cserregése, sárgarigók flótája, berki tücsökmadár pirregése, fülemüle csattogása, kakukk kiáltása, és ki mondhatná meg, hogy mi egyéb... Csak a békák vélekedtek másként: az összhang zottan és az illem szabályaira fittyet hányva, zajos könyörgéssel kérték az újabb esőt. Megkapott az önfeledt elragadtatás ilyen nagyszerű pillanata még olyan áron is, hogy egy időre vállaltuk a mindenhonnan nyakunkba hulló, elkésett esőcseppeket. A vendégház teraszáról, az erdeifenyőik sudaras oszlopsora között a tekintet bejárhatja szinte az egész kirándulóerdő északi határát. Akadályba csak jó kétezer lépésnyire ütközik, amikor a terület határvonala a halastavak kíséretében nagy ívben balra hajlik, és a környék egykori urainak mauzóleumát is magához ölelve, találkozik a Kaposvárt Nagyatáddal összekötő műúttal. Ez a.műút egyben a kirándulóerdő déli határa is. Ifjú Mohácsi András, a Sefag nagyatádi erdészetének igazgatója fiatal kora és gyakorlatias alkata révén a rá bízott kincs szakmailag is értékelhető részleteiről beszélt: — Elődömet és a környezetéhez tartozó néhány tenmészetkedvelőt már az elmúlt évtized első felében elbűvölte a vidék páratlanul tiszta levegője, s nagyon gazdag növény- és állatvilága. Az uralkodó szélirány északnyugati, s ha jód tudom, akkor ebben az irányban egészen a Balatonig egyetlen számottevő ipari üzem sincs. Szinte az egész területet — valamivel több mint 64 hektárt — erdő borítja. Mindössze a műét mellett ékelődik az erdők közé egy nagy, természeftaikotta kupolacsarnokba jutunk. Két bükkóriás — mint a legenda roppant izomzatú atlaszai — hatalmas méretű, sötétzöld boltozatot tart a vállán: eggyé olvadt lombkoronájukat. A bükkölk korát 160 évre becsülik a szakemberek. A b ukk- matu zsálemek meditációra hajlamosító, sűrű árnyékából vibráló szemmel folytatjuk utunkat a tópart közelében. A sétaút ösvénnyé szűkül, és bevezet a partmenti erdő idillikus félárnyékába. Ettől kezdve megszűnik minden szabályozottság és helyet kap a természetes praktikum. Az ösvény nagyívű hullámokat vetve gondosan kikerüli a fák tövét. A tölgysarjak közül egy sem nő az út közepére. Egy keresztlénia tóra bukó nyílásában Rumi Attila Szabadulás című szobra teremt időszerű és harmonikus kapcsolatot velünk, hogy alig pár lépésre éppen ellenkező hatás alá kerüljünk égy villámsújtotta útszéli csertölgy láttán. Isten ostora óriási anakondaként tekere- détt a délceg fára, spirál alakú, mély sebet tavak közötti területen megépülitek a szükséges versenypályák. Műtárgyai ma már lehangoló látványt nyújtanak. Az utóbbi években a kirándulóhely látogatottsága csökkent. A nap eközhen a nyugati horizont fölé ért, s szikrázó fónyözönét a tavakra szórta. A víztükör úgy csillogott, mint az azerbajd- zsáni ötvös kezében a nyers ezüstkorong. Elindultunk a nap irányába. A vendég- házat övező fenyők árnyékából kijutva útunk első szakaszát sárga virágú vérehulló fecskefű, fehér kányazsombor és peckesen, kéken díszelgő macska farkú veronika szegélyezi. Lépteink zaját először döngve visszhangozzák az út kanyarulatában épült fahíd padlói, később elnyeli az esőáztatta, bársonyos homok. A híd két halastavat ösz- szekötő átfolyón visz keresztül, közülük az egyik jóval kisebb és csupán a vendégek szórakoztatására hivatott. Halállománya vetekszik a termölő tavakéval, de a horgászok szép örömét gyakran meghiúsítják a víz mélyén rejtőzködő, inas tüskök. Nem sokkal a híd után sétaút nyílik: több mint egy kilométer hosszan visz végig a halastavak partján, egészen a mauzóleumig. Elhaladva Bors István íjász című faszobra mellett, egy kis kitérővel megdöbbentően
