Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
1985. május 11., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Szülőföldem PARASZTKANTÁTA tágas udvar. A konyhában, ebédnél ül a gazda és a legidősebb fia. — Jó étvágyat az ebédhez! — mondom egy kis röstell- kedéssel, hogy étkezés közben zavarom őket. De semmi baj. Tálosék nyíltszívű emberek, azt se bánják, ha valaki „véletlenül” a fazekukba néz. És az az igazság, hogy érdemes most abba belenézni. A húsleves színarany. — Aki ilyen levest tud főzni — jegyzem meg —, azt lakodalmakba szokták hívni szakácsnőnek. — Ami igaz, az igaz — mondja idősb Tálos Gyula leplezetlen büszkeséggel. — Ez az asszony tud főzni. Méltósággal néz a feleségére. — Hát hogyne tudnék — szól Tálos néni —, nem nagy dolog, ha van miből. — És most van — mondom. — Jól néznénk ki, ha nem volna. Ennyi emberrel... Mit szól hozzá, még mindig négy férfira főzök. Az emberemen kívül a három nagy fiamra. Nem akarnak megnősülni a büdösek, a szentnek se, pedig rámf érne már egy kis nyugalom. A lábaim egyre nehezebben bírják, mert nincs ám megállás ennyi férfi mellett, elhiheti. De hát, látja, egyik sem akar menyecskét hozni a. házhoz, hogy könnyítsen rajtam. A legidősebb fiú a tányérjába mosolyog, nem szól. — Egy ilyen nagydarab, erős ember, és nem akar megnősülni — korholja az anyja. — Persze — fordul felém — azt nem mondhatom, hogy rossz gyerekek. Gyula a vízgazdálkodási társulatnál, a középső fiú az erdészetnél, a legkisebb a vízügynél dolgozik. Sosem volt rájuk panasz. Nem hoznak szégyent a fejünkre, ezt meg kell hagyni. Istenem, jó nekik itt, együtt. Szépen beszélnek velünk, szeretik ha együtt a család ... Hát istenem ... Amíg bírom, csinálom. — Van egy lányunk is — szólal meg az öregember. — ö a legkisebb, 42-ben született. A maga új hazájába, Somogyba ment férjhez. Gyula bácsi „elölszántó” béres volt az uradalomban, négy villás szarvú ökröt hajtott. — Hét-nyolc mázsás ökrök voltak — mondja. — Ez aztán értett hozzájuk — szól az asszony. — Nem véletlenül volt elölszántó béres. — Nemcsak a szavamból, a mozdulataimból is értett a jószág — mondja önérzetesen az öreg. — öt kilométernyire volt a rideg gulya — folytatja az asszony —, odaküldték ki mindig ezt az embert, hogy válassza párba az ökröket. Rábízták a betanításukat is. Nagy tisztesség volt... F J A rre föláll az öregember. Alacsony, kemény állású; még mindig erős ember benyomását kelti. Azt mondja: — Szól egy napon az intéző: no, Gyula, ha a nevét is ki tudja szántani erre a tarlóra, azt mondom, le a kalappal. Nem olyan nagy dolog az, intéző úr, feleltem. Hát ha nem nagy dolog, akkor csinálja meg, mondta. Megcsináltam. Szépen, akkurátusán kiszántotta a T-'t, meg a Gy-t. A nevem kezdőbetűit. Nahát, Gyula, csóválta fejét az intéző, sok helyen megfordultam én már, de ilyen béressel, mint maga, bizony nem találkoztam. — Hogyan éltek akkoriban? Szemében kialszik a fény. — Hát arról jobb nem beszélni — mondja, és visz- szaiil az asztalhoz. — Hajnali háromkor kelt, ötkor már befogott — mondja az asszony. — És hány órát volt kint az ökrökkel ? Az örgember mosolyog. — Nemlátástól nemlátásig. Ezt így mondták annak Negyvenöt után nyolc hold szántót, két hold kaszálót kapott. — Hogyan gazdálkodott az egykori elölszántó béres? Hunyorít, hátradől a széken. — Jól. Két holdban uradalmi búza volt. Learattuk, lett egy kis gabonánk. Szóval, aratással kezdtük a gazdálkodást. Elégedetten nevet. ■ — Ez a gyerek — int zi- mankós üstökű fia felé — akkor már igen köpte a markát, hogy kaszálni akar. No, mondom, hát kaszálj, legyen meg az örömöd! A legnagyobb baj az volt, hogy két családnak jutott egy ökör. Az első évben így voltunk. Azután eladtuk azt az egy ökröt, az árán meg vettünk két kisebbet. Igyekeztünk, megvolt bennünk a jóakarat. összedugtuk a fejünket, töprengtünk, hogy vigyük valamire. Megmutattuk, hogy a volt cseléd sem alábbvaló senki fiánál. Mert, tudja, beszélték ám abban az időben széltében- hosszában, hogy hiába adnak nekünk, cselédeknek földet, nem nekünk való az. Mert a cseléd világéletében parancsra dolgozott, mások mondták meg neki, mit csináljon, de hogy miért, azt nem mondták neki. A jó gazdák beszélték ezt annak idején. — Butának nézték az ember gyerekét — bólogat az asszony. — Sose felejtem el — folytatja az öregember —, egyszer az országút mellett szántottam, már a saját földemen. Arra jött két gazdaember, két hízott képű, zöld kalapos, fogaton, A lovaik fényesek voltak, mint a hajnalcsillag, rengett rajtuk a hús. Mondja az egyik a másiknak (a szél a fülemhez sodorta a szót), nézd, milyen szép ökrei vannak a büdös cselédnek! Higgye el uram, csak úgy sárgállottak az irigységtől. idejen. * * * öreg este indulok a Krúdy-regénybe illő kis szálloda felé. Megállók, nézem a folyót. Eszembe jut, hogy a honalapító István király valahol ezen a vidéken szórta szét a hódítani jött első német sereget. A Makkosok, a Tálosok, a Vargák ősei: földművesek, csikászok, halászok indultak csatába újra és újra, aztán visszatértek a vízhez, a földhöz, hogy halásszanak és szántsanak . .. Szapudi András • • u lünk egymással szemben éjfélig. Aztán hazakísérem a szurokfekete, egyre kanyargósabb, egyre keskenyebb utcán. Majd ő kísér vissza a Krúdy-írások hangulatát idéző ódon kis szállodáig, aztán együtt indulunk a nagyközség peremrészei felé. Már sápadozik az ég alja, egy tornácos, régi gazdaház oszlopai, bolthajtásai valószerűtlen fehérséggel bontakoznak ki a homály öleléséből. A mondatok közé a Rábca virgonc hullámainak hangja csobban. Mögöttünk, a Hanság legelői fölött pir- kad az ég; az éledező pásztorlegendákban rideg gulyák kolompja szól, s betyárok húzódnak a nád közé. Bal felől a Rábaköz halk, nyugodt szívdobogását vélr jük hallani: Magyarország legfeketébb, legzsírosabb rögeit cirógatja a hajnali szellő. Jobbra meg a sanyarú mezők, a kavicsos cseri földek sokat próbált népét ébresztgeti az első kakasszó. Az egyik kapu mögött ugatni kezd a kutya. Néhányat vakkamt, aztán elhallgat. A férfi megáll egy pillanatra, az előbbi szavad még a fülemben csengenek. Most hallgat. Mégis, ahogy körültekint a szürke, csöndes világban, mintha szavak szakadnának ki a melléből. „Ez a hazám ...” Most nem látszik, hogy tömött, sűrű haja már csaknem fehér. Termete legénye- sen felmagaslik, mintha egy hajdani búcsú vagy lakodalom hajnalán lépegetne a szülői ház felé. Mintha egy hansági Joó Györgyöt kísérnék, akinek a szavai mögött derűs, optimista szív van, s józan okosság, realizmus, erő. Ö az, akit török, tatár, német pusztított, s aki lóra ült ezek ellen, akit kapzsi urak nyúztak, s aki száz és száz bőrt növesztett, hogy adhasson kilencedet, tizedet, füstpénzt és kapupénzt... Aki ezer éven át mindig csak azon „mesterkedettv, miként lehetne megmaradni, újra és újra gyökeret ereszteni, ha szűnik a „vész haragja”. A félig világosságban .ide látszik a közeid város templomtornya. Kereke kút lánca csikordul. Nehéz léptek nesze az udvarokon, emberi hangok... Földsziget. A kis falu neve szeszélyes vizekről, mérhetetlen mocsarakról regél. Az ember szinte hallani véli a nádrengeteg morajló sóhaj-.- tását, a vízi madarak szárnycsattogását, és a víz felszínére vetődő halak csobbanó neszét. Ahol most állok, talán a legendás Hány Istók pihent meg egykor hosszú, fárasztó úszkálás után csigákkal, csillogó keszegekkel játszadozva, s lelkében szivárvány derengett: a Jókai-hősnő, a Névtelen vár sosem volt királykiisasz- szonya. Mert a földszigeti öregemberek apáiktól tudják (s minden hansági faluban hagyomány ez), hogy erre a vidékre is ellátogatott a lápország koronázatlan királya. Az első település nyomai a XVI. századot idézik. Akkoriban halásztanya volt itt, s a dombokon kaszálók, ahonnét a jó hansági szénát Kapu várába hordták a jobbágyok, Nádasdy uram jószágainak gyarapodására. Később Eszterházy herceg volt a táj ura, ki gulyás gazdaházat építtetett ide. A száj- hagyomány szerint ebben az időben Szilágyi Márton számadó egyedül lakott itta kolompszavú hercegi gulyával. A később épült kis kastély helyén állt az egykori számadó lak, melynek falai közé egy-egy Nádasdy-téglát is beépítettek. A múlt század második felétől bérlők uralkodtak ezen a vidéken. Istállókat, majd tejházat épíalá fogasoltam velük a tábla laposabb részein, ahol géppel nem lehetett vetni. Éppen ott — teszi hozzá —, ahol annak idején az apámnak karózták ki a földet. — Mennyit kaptak? — öt holdat és két hold kaszálót a Hányban. Egyedüli gyerek voltam, bár nyolcat szült az anyám. Szóval, hármunkra jutott az a föld. — Hogy bírtak vele? — Nehezen. Hiányzott az iigásáiilat. Két-két családnak került egy ökör az uradaloméból. össze kellet fognunk, ha menni akartunk valamire. Makkosék háza 49-ben épült, a „legöregebb” házak egyike. Még a volt hercegi tehenész, később újgazda Makkos Antal építette. A fia a tsz-ben dolgozik, unokája pedig szerkezetlakatosnak tanult. — Jószág akad-e a ház körül? — kérdezem. — Két tehén, két üsző, két süldő ... Sajnos, az anyadisznó megdöglött. Harapással fertőzte meg a kanász kutyája... — El vagyunk eresztve az ilyen kalásszal — szólal meg Nagy Jenő traktoros, aki az istállóajtóban álldogál, és végighallgatta a beszélgetésünket. Vékony, barna arcú ember, kackiásra nyírt őszülő bajusszal. — Ha az ember belegondol — folytatja —, hogy ez a vidék tele volt valamikor kanásszal, juhásszal, gulyással, és az egyik jobban értett a jószághoz, mint a másik ... — Mit lehet tenni — legyint Makkos András. — Arra bízod a jószágot, aki vállalja. Nem válogathatsz. A kanász tudja, hogy bármit megtehet, mert nehezen akad másik helyette. Nagy Jenő bólint. — Igaz — mondja. — Az apám ugyancsak csodálkozna, ha effélét hallana. Amilyen rátarti volt a gulyástudományára ! Száz rigedmar- hát gondozott a Döri-dom- bon. Ahogy nőttem, segítettem neki. Úgy volt, hogy én is gulyás leszek. Nevet. — Aztán az öreg is felhagyott vele. Kapott nyolc holdat, új gazda lett belőle, később hanyőr. A rideg gulya elszéledt, szétosztották a volt cselédeknek, mi is kaptunk belőle, mások is. örültünk, hogy megóvtuk a németektől... — Hogyan mentették meg a gulyát? — Kihajtottuk a szabad Hányba. Köd előttünk, köd utánunk, ahogy mondani szokták. Csak akkor mentünk vissza a karámhoz, amikor már csönd volt a vidéken, őszintén szólva, le is taglóztunk néhány marhát, mert a környék tele volt szökött katonákkal, búj- dosókkai, akik nem maradhattak étien. Aztán mi is éhesek voltunk, ez az igazság. Az udvaron nagy tüzeket gyújtottunk, és jókora kondérokban készült a gulyás. él van. A lovak szénát ropogtatnak, odakint napfény, széí^ fűillat. Egy lány érkezik a kúthoz kal- lantyússal. A kadkiás bajuszú traktoros fűszálat rágcsál és hunyorogva nézi a falut. — Azért nem mindenki örült akkor a szabadságnak — mondja, és mosolyog. — Volt, aki húzódozott tőle, félt. Amikor a Döri-dombon elkezdtük szétbontani a baromszállást,"hogy a cselédek építőanyaghoz jussanak, én mentem föl elsőnek a tetőre. Egy öregbéres odajött és rosszallóan csóválta a fejét. — Te gyerek — szólalt meg végül —, nem félsz az istentől?! Tomácos, verandás ház, T QVOSZ a Szúnyogszigeten Gyertyás László fotói tettek. A tehenészek még akkor a szomszédos Acsa- lagról jártak a jószághoz Földszigetre, s csak később épültek föl az első cselédlakások. Az 1913-ban megjelent Révai nagylexikon így ír erről a tájról: „A Hanság levezetésére már a múlt évszázad végén törekedtek, s több csatornával sikerült is nagy részét lecsapolni és a földműveléshez megnyerni; ilyen lecsapolt terület Földsziget és öntéspuszta, melyek ma virágzó állapotban vannak.” A századforduló éveiben szesz-, majd keményítőüzem létesült, ugyanakkor a termény és termék szállítására lóvasút Csatári-majorig. Majd kétemeletes cselédházat építettek padlós szobák- kel, ellentétben a korábbi épületekkel, melyek hagyományos, nádtetejű, földes szobás lakások voltak. M akkos András leveszi kalapját, haja tövében verítékcsöppök. — Nem lehet megfizetni, szólt az apám, és csak hajtogatta a fejét. A kis kastély felől jött, megállt, maga elé nézett, vissza-visszafordult a fenyők irányába. Lehetetlen megfizetni, dünnyögte. A tüskehelyi dombokhoz ment, ott mérték ki a földjét. Mi volt benne, talán árpa, talán búza, erre már nem tudok visszaemlékezni, csak a boldogságra, amit az apám arcára írt az a tavasz. Nem nevetett, az én apám sohasem nevetett. Az arca komoly volt, csaknem komor, elmélyültek rajta a ráncok, és csak hajtogatta a fejét: ezt nem lehet megfizetni. — Én még legény voltam — teszi hozzá —, 17 esztendős éppen, akkoriban tanultam kaszálni. A földszigeti lóistálló előtt állunk, a szakadatlanul csobogó artézi kútnál. Innét belátni a falut. A vásártérnek is beillő füves területet, az úgynevezett kis kastélyt, és a házsorok között elosonó földutakat, amelyek a Hány felé tartanak, s az egykori tanyák felé, ahol valaha ugyancsak istállók, karámok, cselédlakások álltak, és emberek éltek. Hosszú- domb, Pista-kút, Mátyás-sziget, Döridomb egykori lakói, vagy azok leszármazottai ma itt élnek Földszigeten. — Akkor lett ez falu, amikor kiosztották az ezer holdat — mondja Makkos András. — Addig csak major volt,- bár sokkal nagyobb, mint a többi a környéken. Mihelyt gazdák lettek a cselédek, akadt bíró, helyi közigazgatás, és nyolcosztályos iskola nyüt a kis kastélyban. De még az Isten is ide költözött. — A kis kastélyba? — Oda. Ma is ott van a mise meg a litánia. — Pedig sokan azt tartják — mondom —, hogy Földsziget az isten háta mögött van. — Volt — emeli fel mutatóujját a gazda. — Negyvenöt előtt még papja sem volt a falunak. Most van. A kis kastély körül néhány fenyő lézeng, a mellék- épületben van a vegyesbolt és a kocsma. Nyitott udvarán ~haranigláb és egy időmarta kőkereszt, amelyet 1851-ben emeltetett az Űr dicsőségére Szilágyi Márton hercegi gulyás. — Ha ez kastély — mosolyog Makkos András — akkor itt most mindenki kastélyban lakik. Nézze, micsoda házak vannak! A lóistálló uradalmi hagyaték. Hat pár jól táplált igásló döngeti betonpadozatát. Fényesek, gondozottak. Makkos András kedvencei. — Jó, hogy még vannak — mondja. — Ahova a gép nem tud bemenni, ott ezek
