Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-06 / 104. szám

AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK UPD XLI. évfolyam, 104. szám Ára: 1,80 Ft 1985. május 6., hétfő Hű és közönség Közönség. Régen az orfe­umban úgy mondták, pub­likum. Ma, valamelyik tö­megkommunikációs eszköz mellett ülve, néző vagy hall­gató a neve. Tudományos berkekben úgy emlegetik: befogadó. Akárhogy is nevezzük, ?. közönség része a művészet­nek. Azokat az embereket jelenti, akik átélik, maguké­vá teszik az élményt. Tehát dialektikus egységet kell al­kotnia a művel. De vajon megvan-e ez az egység? Va­jon elég széles rétegekhez jut el la művészet? Az októberi művészetpoli­tikai irányelvekben a párt így foglal állást: „Nem lehel belenyugodni abba, hogy az értékes, humanista szelle­mű művészeti alkotásoknak távlatilag is csak egy vi­szonylag szűk — és társa­dalmilag jobbára újraterme­lődő — réteg legyen a be­fogadója.” Napjainkban még­is elég gyakori a befogadói „elit” számára fenntartott művészeti élmény. Nem rit­ka, hogy tíz-tizenöt főnyi értelmiségi élvezi csak a mű­vészfilmet, hogy a modern festő tárlatán értetlenül fa­nyalog a nézők nagy ré­sze, hogy az új magyar ope­rát félidőben otthagyja a csalódott közönség. Vajon hol a hiba? Alko­tóink szakadtak-e el túlsá­gosan a közízléstől vagy a befogadók műveltsége marad az elvárható színvonal alatt? A megoldáshoz mindkét ol­dalról kell közelíteni. Tény, hogy sok alkotó vall olyan téves nézetet, mely összeté­veszti az egyszerűt az egy­síkúval, a közérthetőt a pri­mitívvel. Sokan hiszik, hogy ami a széles rétegekhez szól, az csak értéktelen szórakoz­tatás lehet. így aztán elhara- pódznak a művészeti látszatot keltő, öncélúan bonyolított, érthetetlen alkotások. Kétségtelen, hogy a mai kor összetett kérdéseit nem­igen lehet kikristályosodott nyelvi, zenei, képi formák­ban megfogalmazni. A világ és a művészet fejlődése kö­veteli az elvontabb megfo­galmazásé. Hogy lehet akkor elérni, hogy a mű találkozzon a széles nyilvánossággal? Ér­tő közönséget kell nevelni, hiszen a művészet feladata az is, hogy fejlessze a köz­ízlést. Ebben nagy szerepe van az írónak, a szobrász­nak, a filmrendezőnek. Meg kell próbálkoznia azzal, hogy fölkeltse hallgatóságának ér­deklődését, rokonszenvét. A hétköznapi embert az érdek­li, ha az őt foglalkoztató kérdésekkel, örömökkel és gondokkal találkozik a mű­alkotásban. Akkor érti meg, akkor érzi magáénak és tesz erőfeszítést arra, hogy a bo­nyolultabb formák mögött is megtalálja az igazságot. Illuzórikus dolog volna azt gondolni, hogy a művészet automatikusan kitermeli kö­zönségét, fölemeli magához a tömegeket. Semmi nem he­lyettesítheti az otthon és az iskola szerepét az esztétikai nevelésben. S ez nemcsak az alapvető tudnivalók, fogal­mak és tények elsajátítását jelenti: sokkal inkább egy­fajta szoktatást, ízlésformá­lást — annak a megtanulá­sát, hogyan válhat alkalmas­sá valaki az esztétikum be­fogadására. S akkor meg tudja majd különböztetni az értéket a bóvlitól, az öncélú formai bravúrt a tartalmas újítástól. Tersztyánszky Krisztina Hazánk vendége Daniel Ortega Losonczi Pálnak, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének meghívására szombaton rövid munkalátogatásra hazánkba érkezett a kelet-európai körúton lévő Dániel Or­tega, a Nicaraguái Köztársaság elnöke, a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front Országos Vezetőségének tagja. Útjára elkísérte felesége, Rosario Murillo is. Dániel Ortega ezt megelőzően az elmúlt esztendőben, az MSZMP Központi Bizottságának meghívására, küldöttség élén tett munkalátogatást hazánkban. A kelet-európaii kőrútjá­nak újalbb állomására érke­zett latin-amerikai vendéget és kíséretét a légikikötő be­tonján Losonczi Pál és fele­sége, Várkonyi Péter külügy- és Veress Péter külkereske­delmi miniszter üdvözölte. Ezuitán a vendégek és ven­déglátóik gépkocsikba száll­ták, s a Kossuth Lajos térre hajtatták. Az Országház előtt, a Ni­caraguái Köztársaság és a Magyar Népiköztársaság zász­lóival díszített téren a dísz- motorosok kíséretében érke­ző Daniel Ortegát katonai tiszteletadással fogadták. A nicaraguai államfő hi­vatalos programja szombat délután tiszteletadással foly­tatódott: Daniel Ortega a Hősök terén megkoszorúzta a magyar hősök emlékmű­vét. Ezután az Országház dele­gáld ős termében megkez­dődtek a magas szintű ma­gyar—nicaraguai tárgyalá­sok. A magyar tárgyalócsopor­tot Losonczi Pál vezette. Tagjai voltak: Váirkonyi Pé­ter, Veress Péter, Nagy Gá­bor külügymi.niszterhelyet- tes, Pacsek József altábor­nagy, honvédelmi miniszter- helyettes, és Györke József, a Külügyminisztérium fő­osztályvezetője. Daniel Ortega állt a Ni­caraguái Köztársaság tár­gyaló küldöttségének élén. A delegáció tagjai: Hery Ru- iz Hernandez külföldi együttműködési miniszter, az SZNFF országos vezető­ségének tagja, Miguel d’Es- coto Brockmann külügymi­niszter, Joaquin Cuadra La- cayo nemzetvédelmi minisz­terhelyettes, vezérkari fő­nök, Julio Lopez Campos, az SZNFF külügyi osztályának vezetője és Rosario Murillo, a Kulturális Dolgozók San­dinista Egyesületének főtit­kára. A szívélyes légkörben és a kölcsönös megértés szelle­mében lefolyt megbeszélésen Losonczi Pál tájékoztatót adott hazánk belső helyzeté­ről, gazdasági gondjainkról és teendőinkről, gazdaság- irányítási rendszerünkről. Szólt az MSZMP XIII. kongresszusának munkájá­ról, a párt feladatairól. Losonczi Pál üdvözölte azokat a kezdeményezéseket, amelyeket Nicaragua kor­mánya tesz a feszültség eny­hítéséért, a párbeszéd fenn­tartásáért és a jószomszéd­ság megteremtéséért a kö­zép-amerikai térségben. Dániel Ortega ismertette Nicaragua helyzetét, a meg­oldásra váró politikai és gazdasági feladatokat, be­szélt népe helytállásáról. Hangsúlyozta: a sandinista kormány folytatja a politi­kai pluralizmus és a vegyes gazdálkodás gyakorlatát; a nemzetközi életben pedig az el nem kötelezettség irány­vonalát követi. Losonczi Pál és Daniel Ortega állást foglalt a Con­Megkezdődött az Erzsébet ihíd felújítása Budapesten. (MTI-fotó, Varga László felvétele — telefotó — KS) Gorbacsov-Honecker találkozó Németh Károly üdvözli Dániel Ortegát. tadora-csoporthoz tartozó országok és más békeszerető államok politikai rendezési kezdeményezéseinek támo­gatása mellett. Kiemelték, hogy e csoport javaslatait minden eszközzel támogat­ni kell. Megállapították: fej­lődnek a magyar—nicaraguai államközi kapcsolatok, s bő­vül az együttműködés, erő­södik a két nép barátsága. Daniiéi Ortegát szombat délután a Központi Bizott­ság székházában fogadta Németh Károly, az MSZMP főtitkárhelyettese. A szívélyes, baráti légkö­rű megbeszélésen áttekin­tették a magyar—nicaraguai kapcsolatok alakulását és a nemzetközi élet időszerű kérdéseit, különös tekintet­tel a Közép-Amerikában ki­alakult helyzetre. A találkozón kölcsönösen megállapították, hogy a két ország kapcsolatai a nicaira- guai forradalom győzelme óta sikeresen fejlődnek az élet minden területén. Kife­jezték a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front készségét a dinamikusan fejlődő magyar—nicaraguai kapcsolatok további elmé­lyítésének elősegítésére. Este Losonczi Pál és fele­sége díszvacsorát adott Da­niel Ortega és felesége tisz­teletére a Parlament Va­dász-termében. A díszvacso­rán Losonczi Pál és Dániel Ortega pohárköszöntőt mon­dott. Daniel Ortega, a Nicara­guái Köztársaság elnöke, a Sandinista Nemzeti Felsza­badítási Front országos ve­zetőségének tagja és felesé­ge, Rosario Murillo tegnap délelőtt Budapest belvárosá­ban tett sétát. A várbeli séta a Szenthá­romság téren kezdődött és a Halászíbástyán folytatódott. A következő állomás a Hil­ton szálló és a Korona cuk­rászda volt. A küldöttség délutáni prog­ramja a Munkásmozgalmi Múzeum megtekintésével fe­jeződött be. Este Dániel Ortega talál­kozott a Demokratikus Ifjú­sági Világszövetség vezetői­vel. Valid Maszri, a DÍVSZ elnöke és Cservény Vilmos főtitkár tájékoztatta azokról az akciókról, amelyeket a Világszövetség szervez a ni- eanaguai nép küzdelme irán­ti szolidaritás erősítésére. A nicaraguai köztársaság elnöke tegnap este találko­zott a sajtó képviselőivel. (Folytatás a 2. oldalon) Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára tegnap Moszkvában találkozott Erich Honeckerrel, az NSZEP KB főtitkárával, az NDK Államtanácsának el­nökével, aki szombaton ér­kezett baráti látogatásra a szovjet fővárosba. A szívélyes légkörű és a teljes egység jegyében tar­tott megbeszélésen Erich Honedker tolmácsolta az NDK dolgozóinak üdvözle­tét a Nagy Honvédő Hábo­rúban aratott győzelem kö­zelgő negyvenedik évfordu­lója alkalmából. Rámutattak arra, hogy az első csapás mérésére szolgá­ló amerikai rakéták folyta­tódó telepítése az NSZK te­rületén, valamint az a tény, hogy a szövetségi köztársa­ság gyakorlatilag csatlako­zik a hadászati védelmi kezdeményezés nevet viselő „csillagháborús” tervekhez, ellentmond annak a nyugat­német kijelentésnek, amely szerint a német föld soha többé nem lehet egy újabb háború forrása. Az európai országok — köztük az NSZK — biztonságának ér­dekei azt követelik meg, hogy a Német Szövetségi Köztársaság mondjon le po­litikájában a militarista és revansista elképzelésekről, s teljes mértékben ismerje el a második világháború, valamint a háború utáni fejlődés nyomán kialakult politikai és területi reali­tásokat. A Szovjetunió és a Német Demokratikus Köz­társaság határozottan fel­lép minden olyan nézet el­len. amely a „német kérdés megoldatlanságával” kap­csolatos — mutatták rá esz­mecseréjükön Gorbacsov és Honecker. Sokáig álltam a vaskapu előtt. A pá­zsiton négy egyfor­ma ház terasszal, a kert­ben padok. Gondozott vi­rágok, pirosak, sárgák, a kert végében hosszú épü­let. Óvatos motozással kö­zelítettek a gondolatok, körbejárták az emlékek raktárát az agyban. Ä te­nyerem nyirkossá vált, ahogy a kapu kilincsét szorítottam, s hirtelen úgy éreztem: hűvös, borzonga­tóan hűvös lett a levegő. — A \kis ház mögött két nagy diófa áll — erőlkö­dött bennem a megfogal­mazható mondat —, és egy régi, kerek faasztal. Ez a kerítés pedig valaha fából volt, feketére érett fából, a kiskapuba hatalmas kulcs illett. Gyorsan szakadt fel az eltemetett emlék, fájdal­masan és kegyetlenül. Nem hagyott időt lassú be­letörődésre, kimerevített állóképekké vált a dél­előtt. — A diófák mellett bok­rok vannak, szúrós kökény és aranyeső. Tavasszal sárga és fehér virágok ta­karják el a tiszta vizű pa­takot — dübörgött ben­nem a bizonyosság. — Em­mi néni mindig haragu­dott, ha elbújtam a lehaj­tó ágak között és nem vá­laszoltam egyre ingerül­tebb hívásaira. Tilos volt a patakban fürödni, tilos a bokrok között rejtőzni. Tilos menedéket találni azon a nagy, lapos kövön. Refrén amelyik a víz közepén gyí­kokat napoztatott a hátán. Tévedek — reményked­tem, még mindig a kilin­cset szorítva. Tévedek. Lassan nyitottam a kaput, s a fehér murvával fel­szórt úton a múlt felé in­dultam. Rémült akarattal kívántam, bár csak ne len­nének ott a diófák, ne sár­gállna az aranyeső, hiá­nyozna az asztal. . . A valóság mindig túlsá­gosan szigorú az ember­hez. Ott álltak a diófák, harminc év után méltóság­teljesebben, tavaszi pom­pában. Vékonyan bújt elő a patak a bokrok közül; korhadó fáján az asztal­nak aranyszínű bogár ara­szolt. Apró lábaival a re­pedéseket ikutatta, s a szárnyait próbálgatta, mint aki nem tudja eldönteni: a sötét odút vagy a nap­fényt válassza-e? Ott van-e még a kő cl vízben? Már nem akar­tam tudni. Soha ide visz- szatérni nem kívántam, el akartam felejteni az inté­zetet. Konok akarattal száműztem az emlékét, s hittem: lehetséges a felej­tés. Itt kezdődött valaha az életem. S most itt foly­tatódik. A folyosón sikoltó öröm­mel gyerekek rohannak felém. — Ugye, azért jöttél, hogy elvigyél innen? Ugye, te leszel az anyukám? — akarnak kis kezek kapasz­kodnak belém, vágyakozó­üres szemek néznek rám, s hallom, hallom az iszonyú mondatokat. A kisfiú tarkóján égnek mered a rosszul levágott haj, elszántan ül az asztal­nál, felém sem néz. Kövér kezével a spenótot keni a kantáros kisnadrág maci­val díszített elejére, meg­fontoltan és aprólékosan, amíg csak van a tányér­ban. öt akarom — feszül meg bennem az akarat —; őt, csakis őt. Nézem, amíg szivárványszínűre nem ha­sad a levegő. A könnyek azonban nem szabadíta­nak föl, csak a szemem égetik. — Gyere ide, Csücsök! — hívja a gondozónő a gyereket. — Mutasd meg a néninek azt a csodálatos fekete szemedet! Ellenállás a mégis felém induló lábakban, dacosan összekulcsolt kezek. Nem néz rám. Lehajtott, fején finoman rezdül néhány hajszál, és én nem merem megérinteni. Május elseje volt, ami­kor először tette vonakodó kezét tenyerembe, s botla­dozó lépéseihez igazodva a diófák felé vezettem. De nem érdekelte őt a patak; nem a fák; nem figyelt a virágokra sem, és mikor a kertész csattanva bezárta mögöttünk az intézet vas­kapuját, vissza sem nézett. Klie Ágnes .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents