Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAP]A Űjító törekvések a művésztelepeken ÉRIK A VÁLTOZÁS 1985. május 25., szombat £ RÁDIÓSZEMLE ~| Halló, itt vagyok! A megyében bizonyára sokan ismerik a nagyatádi fasizobrász alkotó telepet, megcsodálták a szabad térben elhelyezett monumentális alkotásokat, beszélgették nyaranta az itt munkálkodó művészekkel. Az atádi telep, mely az idén ünnepli tizedik születésnapját, nem elszigetelt jelensége a művésztársadalomnak. Ügy két évtizeddel ezelőtt felmerült az alkotókban az igény, hogy az anyagokban rejlő lehetőségek jobb felkutatása, főleg pedig az egymással és a nagy- közönséggel való kapcsolat- teremtés érdekében mű- vésztelepeket hozzanak létre. A s zimp ozi o nmozgal om előhírnöke 1967-ben az a szobrászcsoport volt, mely a Székesfehérvári Könnyűfémműben alumínium plasztikák létrehozására vállalkozott. A hetvenes években sorra alakultak hazánkban a művésztelepeik: Bomyhádon, Dunaújvárosban, Nagyatádon, Kecskeméten, Velemben — összesen tizenhárom helyen. Ifjú Szabó István szobrászművésztől, a nagyatádi alkotóteilep vezetőségi tagjától érdeklődtünk: hol tart ma ez a nagy lendülettel indult mozgalom. — A szimpozionok tíz-tizenöt év alatt szépen kibontakoztak, s most úgy látszik, lassan 'megtorpannak. Annak idején ezek a csoportok nem központi irányítás alapján, hanem spontán módon szerveződtek, helyi érdeklődést kielégítve. Szenvedélyesen kezdtünk a munkába. A technológiák és baráti körök szerint verbuválódott közösségek számára ez az új forma olyan feszültségeket vezetett le, olyan kísérletezésekre adott lehetőséget, melyek az Intézményesített keretekbe nem fértek bele. Kialakult az egyes telepek sajátos szakmai arculata. Villányban kővel, Dunaújvárosban acéllal, Nagyatádon fával dolgoznak a művészek. Eljutottunk oda, hogy kirajzolódtak a körvonalak, és most kezd elfogyni a pénz. A pártfogók által nyújtott anyagi támogatás egyre kevésbé elégíti ki az igényeket, szabályozottab bé vált a költségvetés. A mozgalom kezd intézményesülni, és ez nem válik a hasznára. Kifulladt az érdeklődés is. Kellene valami új lendület, amely talpra állítaná a mozgalmat. — Az atádi alkotótelepnek hol a helye az országos mozgalomban ? — Ez az egyetlen hely. ahol nagyméretű faplasztikáikat alkotnak a művészek. Ezen belül nincs semmiféle stiláiris megkötöttség, és így nem is alakult ki olyan állandó törzsközönség, mint több más, zártabb telepen, például Makón vagy Hajdúböszörményben. — Ez azt jelenti, hogy bárki jöhet? — Nyitott a nagyatádi szobrásztelep. Bárki pályázhat, akit izgatnak a fa megművelésének lehetőségei, és szívesen készít nagyméretű plasztikákat. A beküldött tervek alapján szakmai zsűri bírálja el, hogy kit hívunk meg. Persze, valamiféle programot kell adnunk. Ha túl sok a megkötöttség, az elvonja a művészt a munkától, de a koncepciótlanság sem jó. Az utóbbi években új lehetőségeket is kínáltunk. Az idén például már kisplasztikával is lehet pályázni. Ezzel mind a művészek, mind a közönség számára gazdagítjuk a választékot, és anyagilag is kifizetődőbb az alkotónak, hiszen nem kell itthagynia azt a monumentális munkát, amelyen egész idő alatt dolgozott, hanem többet is készíthet, és ezek közül csak egyet kell a most létesítendő kiállítóteremnek felajánlania. — A szimpozianmoeagalom lényege egyrészt a közönséggel való találkozás, állandó kapcsolattartás. Nem zavarja ez az alkotókat? — Van, aki elvonuló típus, de akik nyitottak, azok örülnek ennek a kapcsolatnak. Végül is éppen az a cél, hogy a közönség figyelemmel kísérhesse a szobor születését. Kezdettől fogva nagy gondot fordítottunk erre a közművelődési funkcióra, „eléhe is mentünk” az érdeklődésnek. Csoportos látogatásokat, művész— közönség találkozókat szerveztünk. — Mivel magyarázható mégis, hogy a hazai művészete részéről kimerü lóban van az érdeklődés? — Ennek nyilván több oka van. Például nem kielégítő az anyagi elismerés. Itt csekély havi ösztöndíjért dolgoznak és a kész munkát itthagyják, s ez nem kifizetődő számukra. Szívesebben mennek oda, ahol díjat lehet nyerni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lesz vendégünk. Már több külföldi művészt meghívtunk a nyárra', és lesznek hazaiak is. A tervek híján azonban a magyar meghívások egyelőre még függőben vannak. Tavaly például Samu Géza és stúdiója konplex tájszobrászati koncepciót dolgozott ki. Makettet készítettek az el- kéozelésrői, melyben monumentális alkotások egész rendszere kapott helyet, sőt még élő fákból létrehozott kompozíciókat is terveztek. Ennek megvalósítása egyrészt igen sokba kerülne, másrészt folyamatosan változtatják az elképzelés részleteit. Ezért ezt a gondolatot egyelői« „pihentetjük”, konkrét vázlatok nélkül túl kalandos vállalkozás lenne belekezdeni. — Ezek után ki merjük mondani, hogy válságban van a művésztelepek sorsa? — Ezt azért nem mondanám. Inkább úgy fogalmazok: érik a változás, amihez több pénz és főleg új erők' szükségesek. Tavaly már tettünk lépéseket arra, hogy kimozdítsuk az embereket, hogy oldjuk a művészitelep elszigeteltségét. Sok fiatal szobrász jött el Atádra, hogy megismerje ezt a lehetőséget. Másrészt pedig arra kellene törekedni, hogy szélesebb körben is elismerjenek. A fenntartók és a szakma kivételével, azt hiszem, még mindig elég kevéssé értékelik tevékenységünket. Szép sikereket értünk el, a szimpozionmoz- galom elősegítette az egyes műfajok fejlődését. Második országos kiállításunkat, melyet tavasszal a Műcsarnok rendezett, most visszük Moszkvába és nemsokára Bulgáriába. Ennek ellenére úgy látom, hogy nem történt meg az áttörés, amely ennek a mozgalomnak a társadalmi hasznosságát tudatosítaná a közéletben. Tersztyánszky Krisztina Kisfiúk rikkantanak így a számháború végeztével, utolsóként, tehát győztesként előrohanva a bozótból vagy egy fatörzs mögül. S ez a kissé gyermetegen hivalkodó cím illik is Szilágyi János, a népszerű „csevegő” riporter könnyed, rámenős, már-már vagány személyiségéhez. Minden harmadik hétfőn este jelentkező műsora mégis inkább elszomorít és töprengésre késztet, mint jókedvre hangol. Az egzisztenciális bizonytalanság, az érzelmi nyomorúság, a kiszolgáltatottság, a magányosság és a tehetetlenség olyan mélysége tárul elénk a Szilágyi számát feltárcsázó hallgatókkal folytatott telefonbeszélgtésekből, hogy az adás befejezése után bizony nehezen jön álom a szemünkre. Érdekes és több módon is magyarázható jelenség: Szilágyit elsősorban nők keresik. Viszonylag fiatal asz- szony, aki — mert nem naiv, s mert ismeri az élő anyag, az emberi szervezet törvényeit — jól tudja: életéből legföljebb három hónap van hátra. Középkorú hölgy, aki elmondja: volt férje, a fanatikus jehovista sokszor késsel kergette a lakásban, most szívesen visszafogadná mégis, csak hát... egy új helyszínen kellene újrakezdeni, lehetőleg családi házban, önmagát is hajlandó volna megalázni — ha ez a szörnyű magány megszűnésével járna ... Telefonálnak idős asszonyok, hol a nyugdíjasok állítólagos össztársadalmi elhanyagolására panaszkodva, hol — s ez szinte vezérmotívuma a Halló, itt vagyok!- nak — gyermekeik hálátlanságától vagy a fiatalság „szabados szexuális erkölcseitől” kétségbeesetten. S fölveszik a készüléket a fiatalabbak is: elhagyottak, becsapottak, megcsaltak. Bölcs kádinaK lenni persze lehetetlen, mert az, aki elhagyta, „becsapta”, „megcsalta” őket, nem nyilatkozik meg. De — s ettől igazán fontos Szilágyi műsora — legalább „kibeszélhetik” lelki gyötrelmeiket, ahogyan Csehov szerencsétlen fuvarosa mondta el bánatát lovának, legalább megköny- nyebbülhetnek némelyest a „gyónástól” — és a riporter válaszaitól. Ez utóbbi persze korántsem sikerülhet mindig, hiszen Szilágyi műsorát nem könyvelhetjük el afféle lelki elsősegély-szolgálatként. Józansága, „slágfertigsége” ugyan sohasem hagyja el a riportert, szellemesen magyarázza el például a tilosban parkolt férfinak — amint a legutóbbi adásban tette —, hogy érdemesebb befizetni a félezer forintos büntetést, mint vállalni Baracskán az ötnapos elzárást, a bonyolultabb „feladványoknál” azonban nem jut messzire: a vigasz, amelyet nyújtani képes nem, vagy alig több ködös általánosságnál, filantróp áloptimizmusnál. Ezért marad bennünk állandó hiányérzet. Nemes és szép ugyan a szándék: „kibeszéltetni” a gondokat, a bánatot, de azoknak, akik ebben a műsorban talán az utolsó szalmaszál lehetőségét vélik fölfedezni — s ezt többen be is vallották már! — ez aligha lehet komoly vigasz. Az eredmény ily módon nem más, mint látványos „lepkegyűjtemény”, a bevallottan vagy be nem vallottan segítségért a riporterhez forduló emberek többnyire hoppon maradnak, a hallgató is, aki nem egyszerűen a konfliktusokra kíváncsi, hanem a konfliktusok megoldásának gyakran társadalmi méretekben általánosítható módjaira is. A remek ötlet ezért hát csupán félsikerhez vezethetett. Vajon nem lehetne-e teljes a siker, ha Szilágyi mellett egy, a konfliktusok megoldására hiteles tanácsokat adni képes hivatásos lélekbúvár is a stúdióban ülhetne az adás idején? Lengyel András NEHEZ NAP Fél órával a nyitás után az üzletvezetőnél panaszt tett az egyik vásárló. — Felháborító, ahogyan a hentesáruk pultjánál dolgozó fiatal kis hölgy beszélt velem! Amikor szóvá tettem, hogy már a mérés kezdetén áru nélkül is három dekát mutat a mérleg, kikérte magának a gyanúsítást és bogaras, vén szatyornak nevezett a többi vevő előtt — mondta el egy szuszra panaszát idősebb Rezneki Ottomárné törzsvásárló. — Nekem is lehet rossz napom — replikázott a hentesáruk pultjánál dolgozó fiatal kis hölgy, bizonyos Vandeminek Zsófia a boltvezetőnek, aki a panaszos bejelentése alapján próbálta tisztázni a történteket. A boltvezető még be sem fejezte néhány enyhe fejcsóválásból és „enyje, enyje!” méltatlankodásból álló szigorú fegyelmező akcióját, amikor látta, hogy Kenőcze Béla, a kétbalkezes árukihordó, plafonig megrakott kézikocsit húzva, hátrafelé araszol két gondolasor között, s a ledőlni készülő rakomány elöl menekülve egy csokornyakkendős öregurat bepasziroz az uborkásüvegek meg a száraztészták közé. A kavarodást Kenőcze azzal tetézte, hogy leejtett egy láda sört. És ez még csák a kezdet volt. Valamilyen kifürkészhetetlen rejtély hatására az üzletben elszabadult a pokol. A raktár előteréből pillanatok alatt eltűnt egy karton külföldi cigaretta meg százhúsz darab poharas tejföl. Túróczi Böbének, a klimaxával bajlódó pénztárosnőnek számolási vitája támadt egy vevővel: a szóváltás hevében Böbe magából kikelve ordított, s csak egy hirtelen előkerült népiellenőr-igazolvány tulajdonosa tudta lecsendesíteni. Szobotka bácsi, a többszörösen kitüntetett eladó a kenyerespult mögött titokban elszopogatott fél liter pálinkát, majd magyar nótákat kezdett énekelni. Szuszogi boltvezető nem tudta eltalálni, hogy mi történt. Már-már azon a ponton volt, hogy hívja a mentőket, beadja a felmondását, áthelyezteti magát, amikor az irodából kiszólt a telefonszerelő: — Uram, újra működik a készülék! A hatás leírhatatlan volt: egy óra múltán helyreállt a rend az üzletben. A megjavult telefon minden dolgozónak visszaadta az életkedvét. Akadt, aki a nap hátralevő részében legalább nyolc helyre telefonált, s az újra működő készülék megállás nélkül kapcsolt fodrászt, férjet, fogorvost, szeretőt, masszőrt, barátnőt, nőgyógyászt, ügyintézőt, virágáruslányt, szóval mindenkit, akit csak hívtak. Az üzletvezető nem győzött hálálkodni az események láttán. Győztes hadvezérként járt-kelt a gondolák között, és minden vevőhöz volt néhány kedves szava. Csak másnap reggel komorult el az ábrázata: — Sajnos, ma nehéz napunk lesz — sóhajtotta rezignáltam — Megint süket a telefon... Kiss György Mihály Az 1919-es Magyar Tanács- köztársaság mártírhalált halt somogyi kormányzótanácsi biztosa, Latinca Sándor születése 99. évfordulójának alkalmából ismét megnyitották a nagyközönség előtt az átalakított Latinca Sándor- emlékmúzeumot. A kiállított képek, írásos és tárgyi dokumentumok Latinca Sándor életútját ismertetik. Fotó: Gyertyás László
