Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
8 Somogyi Néplap 1985. április 6., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Brend Svetíik képei Az osztrák művész képeit Budapesten, a Dorottya utcai Galériában mutatták be. Felső képünkön: Falu című festménye. Középen: Ház. Alsó képünk címe: Akt. Művészet és politika A magyar kultúrában mlindig is vollt hagyománya a művészet politikai szerepvállal ásánaik. Nagy művészeink — nem lévén a korábbi századok folyamán önálló értelmiség, „szakosodott” politikusi réteg, vagy csak viszonylag csekély számú, főként a nemesség legfelső köreiből verbuválódó — gyakorta tevékenykedtek politikusként is. Janus Pannonius, Zrínyi Miklós, Petőfi, Eötvös József — és sorolhatnák hosszan — képviselik ezt a hagyományt. A huszadik század is szaporítja a példákat: Ady, József Attila köHitészete a legmélyebben át van itatva politikai tartanommal; így vagy úgy: beleszólt a politika alakulásába. Móricz, Németh Lászfló, Illyés Gyula, Váci Mliihály — politikai megbízatást teljesítve vagy anélkül — népünk legfontosabb kérdéséivel foglalkozták. Nem csoda, hogy szinte követelménnyé vált, eszménnyé növekedett a társadalmi közvéleményben a politizáló művész. Ami azonban magával hozta, hogy a politikai mondanivaló lett olykor a művek megítélésének legfontosabb szempontja. így gyengébb művész is aránytalanul kedvezőbb „osztályzatot” szerezhetett: a tehetséget, az elmélyültsé- get, a valóságismeretet politikai jelszavak, programok igyekeztek „pótolná”. Közrejátszott ebben (a felszabadulás után a politika néhány torz vonása, a dogmatizmus időszakában (1949—1953) a művészi hlitélű politizálás — mondjuk Juhász Ferenc, Nagy László korai verseiben — azonos szintre helyeződött a hangzatos, de selejtes, giccsgyanús sematizmussal (regények, filmek sorát emlífhetnők). A Magyar Szocialista Munkáspárt kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a művészet semmi mással nem pótolható szerepet játszik a társadalomban. Következésképpen politikai szólamokkal sem helyettesíthető. Novellák^ regényék, szobrok, .táblaképek, filmek alkotása helyett lehet ugyan, ideig- óráig nyilatkozatokkal, nem művészi jellegű „üzenetekkel” kelteni figyelmet — esetileg nyugaton, irántunk nem túlságosan barátságos fórumokon —, de tartós állapotként nem fogadható el. (Pedig — sajnos — van erre is példa.) Sánta Ferenc Húsz órája — regényformá- ban s Fábri Zoltán pompás fiiirniváltozaitáiban —, Cseres Tibor Hideg napok című regénye s a belőle készült Kovács András^film, Varga Imre köztéri szobrai, Ruszt József színházi rendezései mindenekelőtt műalkotásként „politizálnak”. Kifejeznek egy harmóniára' törekvő jelenlétet — egy olyan magatartást, amely a hibákkal szemben örök küzdelmet hirdet, új utakat keres, miközben a hagyományok vállalható részét is hasznosítja. Az ember esélyeit fogalmazza meg a művész e magatartás jegyében — papíron, filmlszalagon, kőbe vésve, színpadon. Más tehát a politika és más a művészet. Természetesen, a művésznők — mint állampolgárnak — jogában áll közvetlenül is politizálni, ő is választó és választható ugyanúgy, mint sok százezren.. S vannak is művészi műfajok — irodalmi szociográfiák, dokumentum- fMmék stb. —, amelyek közvetlenebbül fejeznek ki politikai tartalmat. De a politikai tényező túlhajtálsa a művészi alkotás folyamatában, a művészi magatartásban ugyanúgy hiba, mint a politika, a „hatalom” elvetése, megbélyegzése, misztikus erővé növesztése (mindezekre szintén akad példa manapság is). Holott céljában a művészet s a politika talál- koziik: .az embert, a társadalmat szolgálja mindkettő. Létezik persze a pöliitilká- nák, a politikai irányításnak e,gy olyan területe, amely a művészettel, a művészekkel szoros kapcsolatban van. Ez a művészatpoliitikia, mélyről az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára kiadott irányelvei így fogalmaztak meg: „A párt művészetpoliltilkájónak fő célja, hogy megteremtse a művészet alapvető társadalmi feladatainak teljésíté- séhez szükséges feltéteteket. Változatlanul álapelvünk az alkotás szabadságának biztosítása, a művészi kezdeményezések, kísérletezések támogatása, az alkotó műhelyek önálló, felelős működésének segítése.” Az MSZMP szövetségi politikájának fontos része tehát a .művészetpolitika: az alkotók partnerei kell hogy legyenek a politikai vezetésnek, az ország legfonitosább ügyeinek, a társadalmi célok és feladatok megítélésében, és megfordítva: a művészet, a művészek igényeit a politikai vezetés még a gazdaság nehéz időszakában is figyelembe kel, hogy vegye (most épül az új Nemzeti Színház; Szabó István Os- oar-diíjas filmje, a Mephisto épp e korszak nagy teljesítménye — bár igaz: koprodukcióban készült). Kritikus és önkritikus dokumentumban tekintették át a mű vésze tpolii'tika irányítói 1984 őszén az MSZMP mű- velődéspőiitiikájának időszerű kérdéséit. A cél: minél nagyobb társadalmi nyilvánosságot az értékes művészi törekvéséknek, figyelembe- véve, hogy a hetvenes- nyolcvanas évek fordulóján új jelenségek — károsak és hasznosak —, új hangsúlyok mutatkoznak a művészet területén. „Egyelőre szinte teljesen kívül maradtok a művészetek látókörén olyan, széles tömegeket érintő társadalmi mozgásdk, témák, mint például a paraszti-falusi életforma gyökeres átalakulása; a nagy társadalmi átrétegeződések egyéni sorsokat fordítóértékrendieket, erkölcsi normákat romboló és építő, emiberformálő hatása; a szocialista demokrácia továbbfej lesztéséniek mai konfliktusai” — olvashatjuk, agyébék között, az említett dokumentumban, az MSZMP KB méllett működő művelődéspolitikái munkaközösség állási ogjlalásábam. Nem utasítgató, konkrét témát előíró megállapítások ezek, hanem művész és közönség, alkotó és befogadó kölcsönös erőfeszítését, egymás iránti érdeklődését és megértését sürgető gondolatok. A mai művészet alkotásai gyakorta igényelnek nagyobb túróimét, műveltséget, odaadást, mint a klasz- szi'kusok. Szavazzunk hát bizalmat számukra, hiszen rólunk, a kortársakról a ma élő, kortárs művészék mondhatnák igazén fontosat és találót. Művészet és politika, művészetpoliiíilka helyes viszonyának kialakulását, ennek megőrzését, ápolását leginkább egy ilyen — kölcsönös — felismerés szolgálhatja. Kőháti Zsolt Galambosi László Húsvét Hallama Erzsébet sűrűvé válnak, amorffá halN ézegetem a kinyílott bankát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A selyemgubából ezüstféhér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hbzzáóriotem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűből állhat a barka tüskéspuha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz vagy kétszáz. Kétszáz virágpor-pötty A lexikonok szerint a barka kocsánytalán virágokból áll. Ezek elnyílás után mindenestül léhullanak. Gumóként kétszáz pötty Virágpor a földiben, Imponáló gazdagság- Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágpor-pont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarnia csinálni a sárga virágporbál, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene vele egy női salat. A sálat egy nő a nyakába tenné, egyszer-kétszer-tíz- szer. Aztán a sárga sál kimenne a divatból, és a szemétre kerülne. Mire esetleg visszaaíakUlna fűzfává; talán több száz év is beletelne. De manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá válit. Tartalma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná. * * * Nézegetem a kinyílott barkát, selymes fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértől a csaknem eltűnő ezüsífehérig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybamáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavaikra: nevekre. A névtelen színek miimd személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket sóha senkiivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legalább. A toj ásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen ványodlik. A vonálkák rendszerét, a párhuzam ások lassú szétválását, azt a legye- zőszarű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Csak ezt a mozgást nem látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes erők mozgatják. A barika ugyanis él, és ezáltal feltartóztathatatlanul halad a haílál felé. Lehet, ha festő volmók, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színiek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnák, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbe- nése, már nem azonosak önmagukkal. iMii hát akkor ez az ámok- futó igyekezet? * * * Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy sose látott jelenséget, valami idegent és megfejtendőt. Ami annyit jelent: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az isimert jelenségek rendszerében. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. Mégis: inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pőkifiészkek, elszáradt növényi rostok, meg- pöndörödöttt levélmaradványok, galiacsiinok televény világából. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek, és elébem tárul a 'barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett klis képződmény, hanem az egész ág. Pompázatosán ülnek a sárgásfehér selyemguibók a hosszú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható egy másik faág, azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjei. Mos|t, ebben a pdllamaitban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcsep- pek, minden fölfényllik. A kis tüskés gubák mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fénylenek. Kimondom a nevét: barka. Napfényben' úszó, nedves réték jelennek meg a nyomálban, madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek — kezükben virágzó fűzfaág —, nevetés. H úsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, llocsol'kodó legények vihánoolása, szoknyák per- dülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani szekerek lassan forgó kereke, rég elporladt ifjak fehér ingeujja, rég el- porfliadlt szájak, ahogy kii- monditák: barka. Ez mind ő, ez a semmi kis növény, ez az emlékezetre nem érdekes esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő Viszonylagosság. És maga a biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz kiintha- tatlan valósága. Szivárványfény áraid. Lobognak a sátraik. Csömgetty űzinek a vőfé'lye'k. Zászlót bont vasárnap. Torlódik a násznép. N yírrfaíhíd on átlép. Kösöntyűkkel a barka sok b u n d álja szikrázzék! N á sznag y umik iku csmája fölött aranypáva. Tulipános kerekekre hull' húsvét rózsája. Hajlok, kedves, hozzád. Tükrös nap az orcád. A gyűrűket kagylós tálból ujjúnkra forgatják. Pákoiiez István Idejekorán Mókásan (tneg-megbiccenő kis gülüfeje repeső-beszédes pillangósával keresgél valami biztos fogódzót rettegésteli világunkban.
