Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
1985. április 4., csütörtök Somogyi Néplap 11 Viharban Annus néni élete — iMár megint (beázott a nagyterem — újságolta, miközben befelé tessékelt. El is mentünk a sanyarú állapotú helyiség ajtaja mellett, ibe egy alig kisebb .másikon a hosszú folyosóra. — No, itt már meleg van — dörzsölte össze a tenyerét elégedetten, levette a vihar- kabátot, és mielőtt udvariaskodta kezdtünk volna, be- tuszkdlt a konyhába, ahol Margit néni nyugtázta mosolyogva, hogy megint eljöttünk a kastélyba. A vaskályha szinte dühöd- ten ontotta á meleget, kellemessé varázsolva a két új- lakásnyi, magas, barátságos szobákat. — No, mit meséljek? (— csippentett a szemével, mintha nem is sejtené, hogy miért érkeztünk. Ahogyan nézett, kópé ábrázattal, a mérgelődő tüzes henger melege (és az ő ravaszdi vidámsága összevegyülve, mint valami különös mákony betöltötte a szobát vendégmarasztaló derűvel. Woyciech Janeczek lengyel repülőtiszt, számos légicsata hőse és Janeczek Béla nyugdíjas, az összedőlni készülődő barcsi Kremzir kastély lakója egy és ugyanaz a személy. Bár míg a vezeték- és a keresztneve fölcserélődött, s az utóbbi megmagyaroso- dott, sok víz lefolyt a Dráván meg a Visztulán. Béla bácsi elbeszélésének minden szava maga a történelem. „Hallgassuk”.együtt! — 1915 április tizenhetedikén születtem Krakkó kö- zelébn egy Brzyna nevű településen. Apám katonai gyárban volt repülőmérnök, félig civil, félig hivatásos tiszti beosztásban. Én is őt követtem. Harmadik éves mérnökhallgató voltam, amikor kitört a háború. Az egyetemet már nem fejezhettem |be. Kemény és jól megregulázott gyerek- és ifjúkorom volt, kezdetben az enyhülést a Zakopanéhoz közeli hegyi faluban lakó nagyszülőimnél töltött nyarak hozták, később, amikor már sportrepülői vizsgám volt, a nyári szünidőben a hegyi mentőszolgálat megfigyelőgépét vezettem. Ennyi a gondtalan ifjúkor. — Hozták a hírt: a németek benn járnak Lengyelországban. Hárman szálltunk föl. Apám és egy másik ember sportgéppel. Az én gépemen géppuska is volt. Krakkótól repültünk a határig, hogy megnézzük: mi történhetett. Lentről is lőttek, német gépek is jöttek. Kettőt lelőttem. Azután láttam, hogy apám gépe ég. Ki is ugrott. De lent az ejtőernyője csak szétterült és nem mozdult. Leszálltam. Apám sebesülten feküdt, de eszméleténél volt. Káromkodott. Bevonszoltam a gépembe, és Lwowig meg sem altunk, otthagytam a katonai kórházban. Néhány nap múlva látogatni indultam. Amikor föLszálltam, távírón mondták, hogy még él, mire odaértem meghalt. A sírjára tévedésből ráírták az én nevem is. — Repülőfőhadnagy lettem. A németek gyorsan nyomultak előre. Egyszer kaptam egy utasítást: azonnal repüljek Varsóba. Az északi reptérre érkeztem egy kétszemélyes harci géppel. Ott átvetettek velem egy nagyobb, hat személyes utas- szállítót. Alighogy ellenőriztem, megjelent egy magas- rangú tiszt. Hamar fölismertem: Sikorski tábornok volt. A lányával együtt Bukarestbe röpültünk. A tábornok elment, mi a röptéren maradtunk. Későb jött egy román egyenruhás, de lengyel néven lengyelül bemutatkozó tiszt, és azt súgta: meneküljünk, mert a tábornokot letartóztatták. Ügy volt-e, ki tudja? Megtankoltam a gépet, és usgyi. Franciaországban szálltunk le. A lányt akkor láttam utoljára. — Franciaországban rögtön jelentkeztem a hadseregbe. Teherautósnak tettek. A Maginot-vonalba szállítottam hadianyagot. Egyszer hallom az úton autózó franciáktól: meneküljek, mert jönnek a németek. Nem hittem. Hát ott a Maginot-vo- nal. Bementem egy repülőtérre, hogy érdeklődjek. Senki sem volt ott, csak működő berendezések. Beültem egy gépbe, szerencsémre el is indult, aztán irány a tenger félé. Navigáció persze semmi sem volt. — Angliában, egy homokterületre szálltam le, ahol egy kis idő múlva megtaláltak a repülősök. Lengyel tiszt jött értem. Mondtam: fölszállok, követem őket. Azt válaszolta: ha ezzel a homokba süllyedt géppel maga innen fölszáll, akkor én magának a Trafalgár téren ... Fölszálltam! Megérkeztünk egy bázisra, ahol később levizsgáztam nehézgépek vezetéséből is. Egy idő múlva elindulni készültünk Afrika felé. Akkor láttam újra Si- korskit, már az emigráns kormány feje volt. Ö búcsúztatta az induló repülősöket. Megismert, de nem sokat beszélgettünk. — Afrikából indultunk bevetésre. Voltam nehézbombázón, meg éjszakai szolgálatban vadászgépen, mikor hogy. Elröpültünk Moszkváig, közben persze bombáztunk vagy légicsatákban küzdöttünk. A Szovjetunióban megpihentünk, másnap pedig visszaröpültünk Afrikába. Persze közben jóné- hány német gépet lőttem le. Háromszor sebesültem meg, 1941-ben, amikor egy föld alatti repülőgép- és tankgyár környékét bombáztuk, lélőtték a gépemet, de megmenekültem. Csehszlovák ellenállókkal akadtam össze. Ök segítettek át Magyarországra. Budapesten azt kérdezték a hatósági emberek, hogy mit akarok csinálni. Mondtam, hogy legszívesebben harcolnék a németek ellen. Azt válaszolták, hogy ilyeneket nem kell mondani, és azt súgták, hogy majd a határszélre helyeznek egy olyan táborba, ahonnan át tudok szökni a jugoszláv partizánokhoz. Így kerültem Somogyba. — Kadarkúton voltam. Többször szöktem, de a kol- laboráns jugoszlávok mindig elkaptak és visszatolon- coltak. Dolgoztam egy gépjavítóműhelyben. Egyszer jött egy tank, elmaradva a többitől. A német tiszt azt mondta a Zádori bácsinak, a műhely gazdájának, hogy javítsa meg a tankot, különben lelövi az egész családot. A gazda sírt. Mondtam neki: értek a tankhoz. Meg is javítottam. Engedélyezték, hogy elvigyem próbára. Elvittem elég messze. Ott kiszedtem a kipufogócső mellől az azbeszt szigetelést, betettem néhány kézigránátot „preparálva”, és visszaszereltem a burkolatot. Mondtam a németnek: el tudnak menni. Ügy számítottam, hogy majd Jugoszláviában éri el őket a végzet. De kerülővel mentek, és már Szülök közelében robbantak a gránátok. A kiégett tank még jónéhány évig ott volt. — Még negyvenegyben megnősültem. Azután jött a három gyerek. Persze egy sor kaland, viszontagság. De valahogy megúsztak. Margit néni: — Először sajnáltam, aztán megszerettem. Pedig az egész falu azt mondta: nem szabad egy idegenhez menni. Mégis hozzámentem. Valahogy átvészeltük a háborút. És azután is megéltünk. Bállá a gépektől a rádióig mindent meg tudott javítani. Volt munkája elég. Béla bácsi: — Barcsra úgy hívtak sofőrnek. Ötvenhatban jöttem Atádról, azóta itt vagyok. De még előtte megtaláltam a testvéreimet és az édesanyámat. Kerestettem őket a Vöröskereszttel, de mindig azt válaszolták, hogy nem élnek. Ök nem is kerestettek, mert addigra a nevem már nemcsak a sírra, hanem a hősi emlékműre is rá volt vésve. De egyszer a nagyatádi gépállomáson járt egy lengyel újságíró. Csehül beszélgettünk. Csak véletlenül jöttem rá, hogy lengyel. Megkereste a családomat. Jártam is Lengyelországban. Megnéztem még a „saját” síromat meg emlékművemet is. De végleg már nem mentem vissza. Három gyerekemből itt lett rendes ember. A feleségem is magyar. Én is az lettem. Legalább félig, ha nem jobban. Sofőrként mentem nyugdíjba. És itt élek a kastélyban. Így beszélt Janeczek Béla. Sem hozzá nem tettem, se el nem vettem belőle. Csak kihagytam rengeteget. Egyik unokája is hallgatta velünk együtt. Néha nagyon kerek lett a szeme. „Ez a nagypapa?” Ez. S ha jól meggondolom, amilyen könnyen lett Magyarországon ezermester és sofőr, olyan könnyen lehetett volna Lengyelországban dísztribünök szereplője, nemzeti hős, ünnepelt személyiség. Luthár Péter Szaporán kattog a szövőgép. A zaj nem szökatlan ezekben a Dráva ,menti délszláv községekben. Ami Szenfborbáson, a Fő utca 6. szám alatti házban mégis eltér a másutt megszökött képtől', az a szövőgép kezelője, a szép futok készítője, a 75 esztendős Dudás Györgyné Kovács Anna, akit a környéken csak Annus néninek szólítanak. Kora ellenére fürgén mozog, nem használ szemüveget, tele van életkedvvel. — Nem egészen így van ez, a látszat gyakran csal... Volt ,egy kis infarktusom, ma is érzem. Mondta is az orvos, Vigyázzák... De hát a nyugdíjam melllé kéll az a kis kiegészítés, amit szövéssel keresék. A Pécsi Háziipari Szövetkezetnek csinálok futókat, párnákat... — Annus néni, hány éves korától dolgozik: ezen a szövőszéken? — Éppen tizenkét éves voltam, amikor édesapám, aki ügyes kezű ácsmester volt, fabrikálta nékem. Nehéz sorsa volt Annus néninek. — Alig Cseperedtem föl, dolgoznom kellett. Tízen voltunk testvérek — akkor Drá- vasztárán éltünk —, minden fillérre szükség volt otthon. Grófi birtokon kapáltunk. Soha nem felejtem el, ke- vésnék tartotta az intéző bármennyit végeztünk el... Egyszer mondtam is a társaimnak: itt megszakítanak bennünket néhány nyomorúságos fillérért, menjünk haza, hagyjuk ott a munkái. Akikor mondta rám az intéző: „Te kis kommunista, miért lázítod a többieket, meglátod, még bajod lesz belőle ... !” Bajom nem lett, sőt visszahívtak dolgozni, nem is hajszolták annyira bennünket. Akkor még nem tudta, hogy mit jelent: ,.kommunista”. Jó néhány óv telt él. Férjhez ment, s 1930-ban férje akkori zsúptetős, szentborbá- si házába költözött gyerekével, Rózsiival, akit még hét testvér követett. A felszabadulást követő évben valósággá vált a gyerekkori elhatározás : megismerni, kik azok, és mit is akarnak a kommunisták. így lett tagja 1946-iban a kommunisták pártjának. Felsorolni lehetetlen, hogy rrii mindent csinált. Volt pártvezetőségi és tanácstag, két évtizedig a nőtanács irányítója, szervezett békegyű- lésaket, szolidaritási és barátsági 'találkozókat, hogy a magyar és a délszláv nemzetiség közelebb kerülhessen egymáshoz. Sőt, 1953-ban az akkori szentborbási Béke Tsz elnökének iis megválasztották. Ezt azonban nem győzte energiával, ebben az évben született meg a most 32 éves János, a legkisebb gyerek. Férje negyedszázad dal ezelőtti halálával sok gond szakadt rá, s Van ma Is belük. Nyolc gyereke, 20 unokája, 8 dédunokája van. A kommunisták felnéznek rá, becsülik. Ö a Dráva menti nemzetiségi községek legidősebb kammumistája, az egyetlen, ákli 1946-tól párttag. Ez a tisztelet fejeződött ki a .lakócsali vezetőségválasztó taggyűlésen is, amikor Dudás Györgynét az ünnepi taggyűlés elnökségébe választották. Nagy taps köszöntötte ... Szalai László FORDULÓPONTOK — Jó, hogy megjöttél, fiam! Veled együtt majd csak könnyebben kiheverjük a veszteségeit. Emlékezetesek ezek a nagyapai szavak. Talán az elsőik vdlfták, amikor Havasi József 1945 nyarán, éppen Péter-Pál napján, a Dontól Németországig végigjárja a háborút, hazaérkezett Kisberkibe, az ősi házba. Két nappal előbb égett el a határban negyven kereszt árpa, nem derült ki soha, hogyan gyulladt ki. — Nagyobb veszteség nélkül átvészeltük ezt a Világégést — mondta a nagyapja. — Ami a legfontosabb, ite .is megjöttél, jó egésiziség- ben. Hát nem akkor ér csapás Iminket, lamikor végre (béke van?! A Havasiak hittek és' bíztak a békében. Mikor katonaként, negyvenháromban itthon itöiitöitte a szabadságát, nagyapjával meg az apjával felépítették a p’incét, a présházat Kata-ihegyen. Aki épít, bízik a holnapban. — Ott folytatódott minden a tizenöt holdas kis birtokunkon, ahol a katonaságom előtt ábhamamadt. Édesapám is folytatta :harmincnyolctól ötvenig, a tanácsok megalakulásáig ő .volt a községi bíró. Aztán váltották egymást — teszi hozzá kis szünet után. — Ezt hogy érti? — ötvenegyben téesz-elnök lettem. Nem halványul el az az emlék sem, lámáikor a járástól 'kiüzent a Wittmian bácsi, hogy Szeretne beszélgetni régi meg új gazdákkal .is. — A kocsmánál jöttünk össze. Elmondta, mi az a té- esz, miért járunk jól1, ha megalakítjuk. Nem telt bele egy hét, tizenöt családdal, kétszáz hold földön, ötvenegy augusztus 24-én megalakítottuk a Győző Szövetkezetét. Ősszel már együtt vetettünk. Derű ömlik el az arcán. — Énekszóval vetettünk. Közel volt a hegy, hol az egyik, hol a másik hozott a többinek egy korsó bort. Megértés volt. Igaz, az első év végén kilencven fillért osztottunk munkaegységenként, de mindenki kapott jócskán termést, azaz .együtt elérte a harminchat forintot .az egység. Bavasti József nehezen állt rá, hogy elnök llegyen. Mondta, hogy vannak nálánál megfettelbb, tapasztaltabb, idősebb emberek. ,,Józsi, neked kell lenni az elnöknek, te jártál iskoláit...” — tartottak kli mellette a társak. Elnök volt, de mellette tehenész, brigádvezető, minden. Az újat kezdő, tanuló, maroknyi csapat a vezetőjének fektotette, de a munkában egy volt a többi között. A szövetkezeten kívüliek árgus szemmel figyelték, mire megy a csoport. — Aki okosabb volt, jött utánunk. Minden hónapban két-hárcxm család lépett be. ötvenhárom—ötvennégyben .már negyven család tartozott hozzánk. Közben Nagyberkiiban, a környező községekben is sorra alakulták a kis szövetkezetek, az állatszerető Kapós-völgyi parasztemberek kóstolgatni kezdték az új gazdálkodási formát. Csakhogy nem mindenütt ment úgy, miint a kisberkiek Győző Szövetkezetében. Havasi Józsefet már ötvennégyben áthívták elnöknek a szomszédos Szabadiba is. Biciklivel járt át mindennap — és nem telt el két év, ez a széledé nagyüzem is talpraállít. — Része vollt ebben annak is, hogy .megszerveztük a szónporos téglaégetést. Hatnyolc .ember dolgozott ott, egyszerű eszközökkel vetették a vályogot. De jó üzlet volt! Egyre többen építkeztek. Ki beszélt akkor a ma már polgárjogot nyert melléküzemágról? A lendület méglis megtört. Igaz, hogy Szabadiban nyolc-tíz családdal megmaradt egy kis jogutód szövetkezet, de a többi még a Győző is szétment. — Valójában rövid, átmeneti idő volt az egyéni gazdálkodás. Nem szívesen beszél erről a n.am egészen kétéves szakaszról Havasi József, ötvenkét tavaszától ötvenkilenc januárjáig tartott. Akkor szocialista község lett Kisberki. A Győző Tsz újraéledt, élére ismét az alapító szövetkezet elnöke került. És két év múlva már az a szólásmon- dás járta mind a két Berkiben: „Győzött a becsület meg az igazság.” Egyesült nagyberki és Kisberki szövetkezete, s az elődök neve Becsület, Igazság és Győző volt. — „Aj, Jóska, te csak beszélsz!” Ezt mondták nekem még ömvenkettőben, mikor kézzel arattunk, én meg delelő idején azt mondogattam az embereknek: „Meglátjátok, nem sokáig lesz így, jön majd a kombájn ...” És úgy lett. — Honnan tudta? — Olvastam már abban az időben mindenfélét. Hittem az előrelépésben. Ötvenöt éves volt, amikor 1975-ben az első nagy csöngetés, a szívinfarktus megállította a munkában. De nincs közgyűlés, hogy ne lenne ott, s ha Van mondandója, el is mondja. És ha felébred éjszaka, azon 'kapja magát, hogy tíz nyugdíjas év után is azon jár az agya, mi méhetne jobban a szövetkezetben. — Hiába! A fiatalságomat, a javakoromat, az életemet éhben .töltöttem el. A szőlőhegyről, ahol az első igazi tavaszi napfényben fürdik most az apákkal épített pince, messzebb belátni a határt, Kisberkit, Nagyberkit, Mosdóst. Az égkék szemű k)is unoka, Mónika is tudja, hogy az a fehér istálló volt az első, melyet a papáék első téesze épített. A ház, áho! született, már rég megújult, mint ahogy az utcanév is megváltozott, Fel- szabadulás utca lett. Közvetlen szomszédságában harangláb, és az első világháborúiban elesett hősök emlékére egy obeliszk. Talán akkor emelték, amikor ő született: a .milliónyi történ e- lemforrnálJk egyike, Havasi József. Vörös Márta