Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
1985. április 30., kedd Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Béke és alkotás Immár negyven esztendő múlt el 1945 óta, amiikor a szovjet nép győzelemmel fejezte be a fasiszta Németország ellen vívott nagy honvédő háborúját. A győzelem 40. évfordulójának küszöbén minden akkori esemény különös élességgel elevenedik meg emlékezetünkben, jelentőségük megsokszorozódik. És ez elsősorban a május elsejei ünnepségekre vonatkozik, amelyék nemcsak áthúzódnak a győzelem napjára, de lényegében össze is függnek vele, hiszen a két nevezetes dátum közös jelszava a munka és a béke. * * * Emlékszem a háború előtti május elsejékre: ragyogó tavaszi színék, örömujjongás, vidám fiatalok. A felvonulók lelkesen vitték a nagy plakátokat, rajtuk számok arról, hogy terven, felül mennyi acélt öntöttek, mennyi szenet és kőolajat termeltek ki, hány pár lábbelit, hány méter szövetét gyártottak. És emlékszem, milyenek voltak a május elsejék a fronton, a háború nehéz éveiben. Akkor nem vélt felvonulás és vidám szórakozás. A katonák megsemmisített fasisztákról, kilőtt ellenséges harckocsikról és aknavetőkről, lövegiek- ről és repülőgépekről tettek jelentéseket. * * * A könyörtelenül múló idő összemossa a régi ünnepek részleteit az ember emlé- • kezetében. Azokra az ünnepekre mind úgy emlékszem, mint színes képeslapokra abból az időből. Mégis, kiét május elseje felejthetetlen számomra. • * • A háború előtti utolsó május elseje jut eszembe. Lehet, azért, mert akkor nagyon fiatalok voltunk. Húszéves korban minden szín még színesebbnek látszik, és az ember szíve kitárulkozik mindennek, ami szép és jó, s a legszívesebben magához ölelné az egész világot. Abban az esztendőben az Urál déli részén, Cseljabinszkhan éltem. Emlékszem, hogy a vidám felvonulás után csapatostul kimentünk a folyóparti erdőbe, és valamikor hajnalban értünk haza a diákszállóba. Mint egy pillanat, oly gyorsan elröppent az éjszaka. Tábortűznél, a folyó csendes neszezósót hallgatva órákon át beszélgettünk. Természetesen ' a jövőről leginkább, és elábrándoztunk arról, hotgy tíz vagy húsz év múlva majd találkozót rendezünk, és akkor is olyan békés és felhőtlen lesz az életünk, mint ez az éjszaka az erdő csendjében. Holnap kezdődnek a vizsgák, végzünk, aztán ... Ahogy az a fiataloknál szokás, óriási terveink voltak. Sókunk számára ezek csak tervek maradtak, mert másfél hónap múlva megkezdődött a háború, és so|k szovjet ember életének ez vélt az utolsó tavasza... • • • A másik emlékezetes ünnep az utolsó háborús május elseje volt. Szerintem éppen ez a május volt a kezdete egy új hagyománynak, amikor csaknem egybeolvadt népünk két ilyen kedves ünnepe: a munka ünnepe és a győzelem napja. 1945. május elsején a 3. Ukrán front csapataival Ausztriában voltunk. Akikor már bevettük Bécset, csaknem az egész országot megtisztítottuk a hitleristáktól, A teljes győzelem már ott volt a levegőben. És természetes, hogy ennek megfelelő volt a hangulatunk is. Négy nehéz háborús év volt mögöttünk, az a négy esztendő, amely alatt hazánk sorsa dőlt el. A szovjet hadsereg nemcsak megvédte a hazát, hanem szét is verte az ellenséget, sok európai népet felszabadított a fasizmus uralma alól. Sokba került nekünk a győzelem. A szovjet emberek milliói adták érte az életüket. Annál inkább örültek azok, akik életben maradtak. És nem azért, mert féltek völna meghalni. Az ember ifjúságának éveiben nem fél a haláltól. Senki nem gondol rá még a háborúban sem. Egyszerűen mindenki örült annak, hogy hosszú idő után végre találkozhat szeretteivel és visszatérhet a békés, nyugodt élethez. » * * De az élet nem így hozta. Az egyszerű emberek akarata és vágyai ellenére voltak Nyugaton olyan politikusok, akik — bár még dörögtek a második világháború fegyverei — már azon mesterkedtek, hegy újabb háború révén hogyan szerezheltnének érvényt hódító, imperialista terveiknek. És a magúk részéről meg is tettek mindent, hogy gyöngítsék szövetségeseiket a Hitler elleni küzdelemben. * * * Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy wollt angOl katona, az essexi John Dawies levele. A levélben szó van a hitleristák sztálingrádi vereségéről. Akkoriban — írta John Dawies — az egyik egység parancsnoka voltam egy gyalogsági zászlóaljban ... Beleláttunk politikusaink manővereibe, amelyekkel tudatosan halogatták a második front megnyitását, amivel segíthették volna az orosz frontot. Aztán megnyílt a második front, de csak akkor, amikor világossá vált, Wins- ton Churchill szavaival élve, hogy „az oroszok kibelezték a német hadsereget”. A továbbiakban a szerző elmondja, hogyan jutott el zászlóaljával Franciaországba, Belgiumba, Hollandiába. A május elsejei ünnepségeket megelőző napokban már Nyugait-iNémetország területén voltak, valahol Hannover közelében. Ezen a környéken ejtettek fogságba egy nagy csopont német katonát. Az egyik német katonánál meglátott egy „A hősi helytállásért” feliratú szovjet katonai kitüntetést. Ez a kitüntetés késztette levélírásra a volt angol katonáit. „1945 május elsején történt — folytatja az emlékezést. — Tudva azt, hogy ez a nap nagy ünnep Oroszországban, elvettem a némettől a medáliát és elhatároztam, hogy ez lesz az én ünnepi ajándékom az ismeretlen katonának vagy a családjának”. Az angol csaknem tíz év múltán váltotta be ezt az ígéretét. Jöhn Dawies levelét és a 1 179 919. számú érdemrendet már az ötvenes évek közepe táján kaptuk meg. Elhatároztuk akkor, hogy megkeressük a kitünr tetés gazdáját és pontosan május elsején átadjuk neki. Ügy gondoltuk, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy egyszerűen visszajuttatjuk a kitüntetést. Van ennek a gesztusnak bizonyos internacionalista vonatkozása is, hiszen május elseje — a dolgozók nemzetközi ünnepe. * * * Sajnos, a szépen kigondolt tervet nem sikerült megvalósítanunk. Utánanéztünk, a katonának Hleb- nyikov volt a neve, de meghalt a háborúban. A fasiszta egy halott katonáról szedte le a kitüntetésit. Most immár harminc éve van nálunk ez az érem, és emlékeztet arra, hogy a békéért, amelynek áldásait nemcsak a mi népünk, hanem a világ sok népe élvezheti, a szovjet nép drága árat fizetett. Az elesettek kiontott vére arra int bennünket, hogy mint szemünk fényét, óvjuk a bókét. Nyikolaj Zablekin Munkáskezek A bőr pórusaiba szinte belerágja magát az olaj. Száraz tapintású a kéz, fogása erős, határozott. Tétovázása csak addig tart, amíg az ész parancsa meg nem érkezik, azután habozás nélkül teljesíti azt. Mire szellemében munkássá érik az ember, követi a fizikum is. Ennek jelvénye, közvetítője a kéz; ereje, biztonsága a jövő ígérete.
