Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-29 / 99. szám
1985. április 29., hétfő Somogyi Néplap 5 HELIKONI PILLANATOK Somogyiak a gála főszereplői Három napig ismét a diákoké volt Keszthely. A csaknem két évszázados múltra visszatekintő Helikonon újra föllotolbamt a láng, hogy hirdesse: Zala, Veszprém és Somogy fiataljai összegyűltek, hogy egymás előtt mutassák meg színpadot követelő tudásúikat. A három megye Ibemutatója után szombaton éjfél tájiban úgy döntött az idén először diákokból álló zsűri, hogy Veszprém megye műsora volt a legjobb. Így a kiét évvel ezelőtt Somogyot 'illető fesztiváldíjat most őík vihették haza. Ám a vetélkedés csak amolyan ráadás volt a több száz fiatalnak. Az litt szerzett élményeket elraktározzák a dliákemliékezetiben, és sok év múlva válnak majd a mostani találkozó igazi díjává. A péntek délután Somo- gyé. A színház előtt plakátok csalogatják megyénk fiataljainak produkciójára a nézőket, ám nem kell tartanunk attól, hogy a műsor érdektelenségbe fullad. Akik néhány perccel előbb érk?z- nek csak, már a lépcsőn sem jutnak állóhelyhez. Szerencsére a kintrekedték segítségére van a videotechnika. Nagy tetszést aratnak a barcsi erdészeti és vízügyi szakközépiskola rézfúvósai, a versmondók lis megnyerik a közönség tetszését. A boglár - lellei Nagy Beáta francia népköltést mond, és vastaps jutalmazza a kaposvári Varga Anikó és Sáfrány Zoltán versmondását is, akik Papp Lajos A boldogság tíz ujjat című versét adjak elő, szívet gyönyörködtetően. Egyetlen megye sem vállalta a kockázatot, hogy két vegyes karral szerepeljen a Helikonon. Somogy bemutatójának kiemelkedő produkciója volt a Táncsics és a Munkácsy gimnázium kóru- saiinák előadása. — összeállításunk a Ballagás címet viseli, és jelképesen lis értelmezzük, hiszen sok diákunktól búcsúzunk hamarosan — mondja dr. Klujber László, a Táncsics gimnázium tanára, a somogyiak műsorának rendezője. Az első részbe inkább a koncert jellegű számok kerülték, míg a másodikba a könnyedebb hangvételnek. Két éve elsöprő sikert arattunk, az ódén kiegyensúlyozottabb volt a mezőny. A másik 'két megye sokkal nagyobb gondot fordított műsorának összeállítására, és azt 'is hozzá kell tennünk, hogy a mi akkori gárdánkban több volt a nagy egyéniség. A második rész legnagyobb sikerét a fonyódi Karikás Frigyes gimnázium Fertői Pál vezette táncegyüttese aratta. Ezt a flajta sikert szokás förgetegesnek nevezni. A gálán sem marad el az ünneplés. Ha már a gálánál tartunk, jó érzéssel könyvelhetjük el: a meghívott huszonöt műsorszám közül tizenkettő somogyi. A kimaradtak között is szerepeltek olyan produkciók, amelyek biztosan meg- állták volna helyüket a három megye legjobbjai között. Meghívást kapott azonban Nyeső Mária, aki a somogyiak bemutatóján nem is szerepelt. A programban ott volt, be is konferálták, a rokonszenves nagyatádi kislány azonban 'hiába bizonygatta a rendezőknek, hogy neífci színpadra kell lépnie, azdk még a könnyes szemektől sem hatódtak meg, hajthatatlanok maradtaik. A gála slikere aztán mindenért kárpótolhatta. A seregszemle befejező számai is somogyiak voltak. Auguszt Gábor, a már nemcsak megyénkben ismert tinisztár >és görlijei után a fo- nyód'i táncosok zárták az idei Helikon díszbemutatóját. Vasárnap. Keszthely-sizer- te álmos szemek búcsúzlkodnak. Első este, csütörtökön éjfél után (kettőig próbált a somogyi gárda, mert csak áklkor jutottak színpadhoz. Péntekien a fellépés utáni feszültség a hajnalig tartó utcabálban oldódhatott föl. Szombaton éjfél körül dőlt el a végeredmény. Azután természetesen már vétek lett volna aludni. Majd otthon. A frissen szövődött barátságokat remélhetőleg megőrzik, hiszen a Dunántúl, a Balaton összetart bennünket. A felhők \is hiába csoportosulnak Keszthely fölött, a földi jókedvet a hideg idő sem veheti el A fiataloktól. Fölemlegetik a hajdani Helikon gondolatát dédelgető nagyokat: Pálóczi Horváth-ot, Berzsenyit, Csokonait, Feste- tich-et, akik mintha szemlélnék a mai utódokat, olykor csettintenek elégedetten, aztán pipára gyújtva mosolyognak ... Varga István Nem lesz a te talpadnak nyugalma 67. Apám szava örökre megmarad bennem, pedig alig figyelők rá, amikor mondja, mert arra a százasra meg az útalapra gondolok: rájuk gombolyítottam a fonatat, nehogy illetéktelenek prédának tekintsék, vagy megkérdezzék, minek nekem már a magyar pénz. Anyámmal bent a laktanyában is sokat kötögettünk annak, akit a szívem alatt hordok. — Csak azt bánom, hogy Josephem szegény idegen földben nyugszik, hantját sem láthatom többet — ezt mondja apám, és nekem fáj az a szó, hogy „idegen”. Talán csiaik botlott a nyelve, hogy ezt a földet nevezte másénak, nem azt. Anyám szeméből is kiolvad az élet. Fél nyolckor állnak be értünk a teherautók. Amikor lehajtják az oldalukat, látjuk, hogy padiak állmaik a deszkáikon, szép sorban. Jól kitanulhatták már ezt a szakmát. A holmink padok nélküli Csepelre kerül. Csak azt a gombolyagot szorítom magiamhoz ott fönt a teherautó padülésén. fis megindul hátrafelé a ka- számyaépület, az a néhány satnya fa, a két szélesre tárt vaskapu, a kapuőrség tornyos házikója. Megindul ez az egész, ormótlan- épületekkel bevetett nagyváros. Fényes szőnyeg csillog alattunk, a Duna. De mintha a gyerekek lefekvés után szanaszét hagyták volna a játékaikat: a hajók, az uszályok innen föntről csak ilyenek. A hídon csattogó fogakkal ront ránk a szél kutyafajtaként, majd lecibál minket a teherautóról. Sárga Villamos jajdul mellettünk a másik parton, ahogy a kerék gyötri a sínt a kanyarban. Azt mondják áram hajtja, de sohasem tudtam felfogni hogyan.. Egy nagy épület mellett zökkenve megjáll a jármű. „A minisztérium” —• inkább kérdi valaki mögöttünk, mint mondja. A civil ruhás kiszáll a vezetőfülkéből, kopott aktatáskában viszi az iratokat a nevünkkel, adatainkkal. Visszafelé üresre lappadt aktatáskával jön. Lemondott rólunk a haza, szekrény mélyébe temették a magyar állampolgárságunkat. Talán csak az ismeri igy a lélek aszályérzetét, aki magárvul. Most kellene anyám arcához törleszkednd az arcommal. De egyezségünk van arra, hogy semmilyen gyanúsat nem teszünk. Próbálom megjegyezni az utcákat, tereket, amerre megyünk. Nem sikerül: mintha képeskönyvet lapoznának előttem nagyon gyorsan. Már azt hiszem, kiszaladunk a világból, amikor állomáshoz érünk, be is gördül velünk a teherautó a sínek közelébe az oldalbejárón, öhelődhetünfc. A civil névsorolvasást tart. Nehezein érteni a beszédét: az r-ek cukorkaként olvadnak .el a szájában, még mielőtt roppannának a fogai között. Apám halkan oda- leheli: Rákospalota. Hans jól szimatolta ki, hogy innen indítják útnak a ma- gunkfélét. Lehet a hóbéle- vanoot leemelgetni a másik teherautóról. Egy rendőr vigyázza a csomagokat, a társa előrement a szerelvényhez, ami ott lomhál'kodik feketén a peronnal átellen- ben; a mozdony egyet-egyet prüszköl is. A kaput lezárták a teherautók mögött. Előrékísémek bennünket a hosszú szerelvényhez. A vonatablakok emberfejeket teremnek. Megitaigadottak, mint mi. A kercsei Varró Gyula azt pörgőcsiigázza ki mágiád ból: „Ez a menetrendszerű kitelepítő vonat”. Megtorlódik a sor az egyik kocsinál, az elsők kezdenek félkapaszkodni. Tudom, hogy ez az a pillanat! Ügy tolonganak, mintha attól félnének, hogy lekésik a sorsukat. A rendőr rájuk figyel, mond is valamit. Ellépek anyám mellől — rá sem pillantok —, és hátat fordítva az enyéimnek az épület felé igyekszem. Nem szabad futnom! A kupámon borzolődik a pihe, minden lépésnél várom a leterítő szógolyókat: „Hová, hová fiatalasszony?!” Néhány lépésnyi út is lehet irtóztató nagy távolság. Csurom víz vagyok, amikor elérem a várócsarnok bejáratát. Kezemben szorongatom a gombolyagot, mintha az életem fonala volna. (Folytatjuk.) A száguldó riporter SZÁZ ÉVE SZÜLETETT EGON ERWIN KISCH Arany Prága régi negyedében 1885. április 29-én született Egon Erwin Kisch, a világ egyik leghíresebb újságírója. Nem életrajzát és találkozásainak történetét mondom el, hanem kalandos pályafutása néhány fejezetét. A Redl-ügy A század első éveiben tűnt fel a prágai hírbörzén egy fiatal újságíró. Ámulva hallgatta a szenzációkat. Egy hölgyzenekar viszontagságai ... A kettős gyilkosság titkai... Foszformérgezés... Nagy betörés ... Legérdekesebbek Jaroslaw Hasek, a Svejík majdani szerzőjének kitalált históriái: Öriás cápák a Moldva folyóban. Nagybajuszé csecsemő született. Az ifjú újdondász, aki azt vallotta, hogy a kíváncsiság a mestersége, oda megy be, ahova tilos a bemenet, azt írja meg, amit el akarnak titkolni. Csakhamar feltűnik remek, izgalmas, érdekes társadalmi és bűnügyi riportjaival. Egon Erwin Kisch 28 éves korában lett világhírű. Bécs- ben 1913 tavaszán a kémelhárítás embereinek a főpostán két „Opernball 13” jeligéjű levél tűnt fel, amelyekben 14 000 koronát találtak osztrák bankjegyekben. A küldeményt egy elegáns úr vette át. Megindult a hajsza. A nyomok a Klom- ser szállodába vezettek. Ráakadtak a taxira, amellyel a titokzatos férfi utazott. Az ülésen egy szürke késtokot találtak. Ez lett a keresett úr veszte. Redl Alfréd ezredes, a prágai hadtest vezérkari főnöke került gyanúba. Pár óra múlva beismerte, hogy az orosz követség egykori sajtóattaséja kényszerí- teitte kémkedésre, aki tudta, hogy ő homoszekszuális, Redl — parancsra — agyonlőtte magát. A véletlen és a kíváncsiság Egon Erwin Kisch húsz évvel később Bécsiben így mondotta el nekünk a történet folytatását: — A hivatalos közlemény szerint a prágai vezérkar főnöke idegösszeomlás miatt vált meg életétől. Dísztemetésre készültek, Ferencz Fer- dinánd trónörökös képviselte volna az uralkodót. A véletlen, a kíváncsiság és a szerencse segített abban, hogy megtudjam az igazságot. Futballcsapatom egyik játékosa, aki lakatos, nyitotta fel egy magas rangú tiszt lakását, „A házkutatás után a nyomozó bizottság vezetője — mondotta a futbalis- ta — így szólt a többiekhez: Itt vannak a bizonyítékok, hogy kém volt.” Azonnal rájöttem, hogy Redl ezredesről van szó. A lakás címe is bizonyíték volt. Kitaláltam, hogy cáfolat formájában írom meg a valóságot. „Magas helyről felhívtak ama hírek cáfolatára, hogy a prágai vezérkar főnöke, Redl Alfréd ezredes, aki tegnapelőtt Bécsben öngyilkosságot követett el, katonai titkokat közölt volna, és Oroszország javára kémkedett.” Nem tud magyarul? Amikor Bécsben bemutatkoztam, Kisch tréfásan megjegyezte: „No, lám! Ketten vagyunk itt magyarok!” Aztán a társaság felé fordulva elmesélte, mi történt vele kadétőrmester korában, amikor Magyarországon szolgált: — Egyik riportomban valamelyik katonai alakulatról adtam beszámolót. Ezért hadrend elárulása címén indult ellenem eljárás. Tizennégy napi laktanyafogságra ítéltek, amelyet Gyulán kellett letöltenem. Püspökladányban szálltam vonatra. Kék egyenruhás huszár őrnagy ült a fülkében. Előírásszerűén jelentkeztem: „Őrnagy úr! Kisch hadapródőr- mester alázatosan bemutatkozom.” Ezt németül mondtam. A Kisch, Kissnek hangzik. Az őrnagy rámrivallt, hogy miért nem magyarul mutatkozom be ... Más szakaszba mentem át... Ott is baj lett a „Kiss” hangzással. „Hogy lehet, hogy egy magyar németül mutatkozik be?” ... Végül is úgy Békéscsaba táján már a Wecht- meyer hadapródőrmester nevet mondtam. A szakaszban pihenő honvéd ezredes kezet nyújtott. „Kiss ezredes vagyok!” Horthy tetoválásai A következő történet is magyar vonatkozású. „A legszebb tetoválást — írja a riporter — Horthy admirálison láttam. Zöldben- aranyban pompázó sárkány borította be mellkasa bal felét. Naponta mutogatta és magyarázgatta tetoválását a pólai tengerészfürdőben. Testének egy itt meg nem nevezhető részén is volt tetoválás. 1918. június 18-án a Viribus Unitis csatahajón megkértem, hogy mutassa meg. Pár órával később torpe- dótalálatot kapott és elsüly- lyedt a Szent István, a legnagyobb csatahajó. Horthy megtagadta a segítséget a hajótörött legénységtől. Sokan elpusztultak. — Nem kellett volna megmutatnom a rajzot, főhadnagy úr — mondta —, mert valahányszor megteszem, mindig nagy szerencsétlenség támad.” Kis eh még s zámo s más magyar vonatkozású naplójegyzetet és riportot írt. Így Beligrád és a Kárpátok közti utazásáról. Érdekesek a bácskai, bánáti és Ungvár- kömyéki feljegyzései. Életműve: 35 kötet... Egon Erwin Kisch sok ezer riportjának témájából mutattunk be néhányat. Publicisztikai írásaiban, ri- portázsaiban a polgári világot bírálta. Ostorozta a fasizmus minden megnyilvánulását. Védte — a nehézségeket sem titkolva — a szocialista rendszert és vívmányait. A szocialista irodalmi riport alkotója harcos kommunista volt, ezt igazolják írásai. A Levélváltás Hitlerrel című cikkében megírta: a Führer hazudik, amikor azt állítja, hogy az első világháború idején, tizenhat francia katona foglyul ejtéséért, I. osztályú vaskeresztet kapott. A száguldó riporter életműve harmincöt kötet és sok ezer publicisztika, interjú, riport. Ezek közül a „Cárok, pópák, bolsevikok”, a „Száguldó riporter”, a „Csillag- lobogós Amerika”, a „Prágai kalandok”, az „Ázsia újjászületése”, a Kínai titkok”, az „íme, Ausztrália!”, az emigrációban írt „Ezt láttam Mexikóban”, valamint a spanyol polgárháború idején, a helyszínen látottakról szóló riportsorozatát említjük azzal, hogy a többi is a kiváló írásművész értékes alkotása. A világégés után hazatért Prágába, ahol 1948. március 31-én elhunyt. A forradalmár riporter életműve ma is időszerű, mert érdekesen, hitelesen tükrözi azt a kort, időszakot, amelyet megörökített. Ritter Aladár
