Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
8 Somogyi Néplap 1985. április 20., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Az új Ádám. Bortnyik Sándor festménye. HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYEK Nagyszabású rendszerező mimika keadődöltt meg a közelmúltban a Központi Mú- zeumli Igazgatáságon. A do- kumientációp és tájékoztatási osztály szakemberei a magyarországi múzeumok új címjegyzékének összeállításán dolgoznak. Résziben könnyű, résziben nagyon nehéz vállalkozásba fogtak. Megkönnyíti a dolgukat, hogy rendelkezésükre állnak a korábbi kiadványok, hasonló katalógusok, s így az évszázados vagy csak évtizedes múltú, de nagyhírű országos, megyéi, táj- és városi múzeumok adatait jól ismeriik. 'Bár ezek áttekintése sem egyszerű, van belőlük ugyamiis vagy ihatszáz. Félő, hogy a teljes katalógus elkészítése ma meghaladja erőiket, elsősorban a helytörténeti kutatás rendkívüli gazdagsága és ezzel összefüggésben a helytörténeti gyűjtemények sokasága miatt. Ezek múitszázadi kezdeteit már jó ideje feltárta a kutatás. E kezdetet főként a város- történeti kutatások jellemezték. iHivatáso6 régészek, történészeik, muzeológusok és — már akkor is! — lelkés amatőrök, lokálpatrióták láttak hozzá, hogy gyűjtsék és megőrizzék az adott település történelmének Írásos és tárgyi dokumentumait. Sokhelyütt kis közösségek alakultak, rendszerint a múzeumok körül, s együttmunkálkodá- suk nyomán megsokalsodtak az ünnepélyes hangulatú termekben kiállított céhes emlékek, vlselétek, metszetek, bútorok, használati eszközök, önálló helytörténeti múzeumok iis alakultak, s nem egy közülük, mlint például az 1877-lben létesült tiszafüredi Kiss Pál, már az e század harmincas—negyvenes éveiben alapított kalocsai Viski Károly vagy az orosházi Szántó Kovács Múzeum napjaitokban lis szolgálja eredeti célját. A mai gyűjtemények egyeneságú elődei, az 50-es években kezdenek a kiállítóhelyek színes palettáján feltünedezni. 1951-ben nyitja meg kapuit a pesterzsébeti és a vasvári gyűjtemény, 1952-foen az első falumúzeum, a penci, s rá két évre a második, a szegvári. A honismereti mozgalom, s részeként a helytörténeti gyűjtőmunka, a helytörténeti gyűjtemény-alapítás — bátran mondhatjuk — virágkora azonban a 60-ias, 70-es évekhez, a Hazafias Népfront mozgalom kiteljesedésiéhez kötődik és tart mltod a mai napig. Valóságos láz keríti hatalmába a falvakat, diákok és felnőttek százai járják a poros padlásokat, a színeket, és a valaha közönséges munkaeszköznek, majd kacatnak tekintett mángorlók, minták, rokkák hirtelen becses múzeumi tárggyá „lépnek elő”. És gombamód szaporodni kezdenek iskolai folyosókon, termekben, művelődési otthonok meghitt sarkában, tö- megszervezefi székházakban, tanácsházákon, vagy éppen pamszthiázakban, önálló épületekben a szó szerint vett gyűjtemények, a tájházak, a falumúzeumok, az emlékszobák. Valójában — hány helytörténeti kis- és nagy gyűjtemény lehet országszerte? Ki tudja? Megbízható számot mondani még nem tudnak a szakemberek, de már jelentős lépést tettek, hogy egyszer majd a múzeumi címjegyzék teljessé váljék. Számon tartják a működési engedély kérelmeket, kartonoz- zák a lapok e vonatkozású híradásait, és jegyzik az országos múzeumi hálózatiban tevékenykedő hivatásos muzeológusok jelentéseit. A szakemberek ugyanis erkölcsi kötelességüknek tekintik, hogy minden lehetséges módon és eszközzel segítsék a helytörténeti kutatást, a helyi múzeumokat. Közös cél, hogy veszendőbe ne menjen semmilyen érték. S mellesleg egyszer talán a múzeumok, a gyűjtemények címjegyzése is teljes lesz. Deregán Gábor °"6’ Erdők és madarak* — Ez az állat felvágta az ereit! — ordított Kakas. — Gyere, Ottó, nézd meg ezt a hülyét! — Rángatni kezdte Balogh görcsbe vo- nagló testét. Szeme kiguvadva, mint a letaglózott marháé. A háló összecsődült. Megjelent az ügyeletes tiszthelyettes. Utat engedtek neki. — Mi az? Mi történt? — kérdezte. Kakas elmondta, hogyan talált rá. — Jól van! Hívni kell az EÜ-söket — adta ki az ukázt, de inkább csak hangosan gondolkodott. A körlet lecsendesedett, Baloghot elvitték a kórházba. Sokáig beszélgettek, ki-ki a maga módján elmondta a véleményét is a korábbiakról, és kezdték magyarázni az indítékot, amely rókénysze- rítette Baloghot az öngyilkosságra. — Na most már takarodó — ordított az ügyeletes tiszthelyettes. Most telefonált az EÜ-s Laci: rendben van a gyerek. Bent van a diliosztályon. A háló lecsendesedett. Még néhol fészkelődés hallatszott, az utcán egy rekedt kutya ugatása törte meg a csendet. Az ablak nyitva volt. A pszichológus nő leült az ágy melletti székre, maga elé tette tömbjét, és unottan forgatta tollát. Szürke, szinte rezzenetlen arca üresen meredt a plafonra. Az ágyak szétszórva alvó betegekkel. Szúrós fertőtlenítő szag terjengett a szobában a nyitott ablak ellenére is. Nemrég takarítottak. — Jóska! — szólalt meg bizonytalan hangon a nő. Az arc feléje fordult. Próbált keresni valamit ebben az üres tekintetben, valami életjelt vagy valamit, ami elősegíti a beszélgetést. — Szabó Ilonka vagvok... Pszichológus. Két éve lesz, hogy ezen a pályán dolgozom. Beszélgetni szeretnék magával. — Észrevette, hogy a hangja kezd magabiztossá válni. Az arc felé fordult. — Miért nem hagytatok megdögleni? — Halk, ködös kérdés hagyta el cserepedre szikkadt ajkát. A nő nem vette rossz néven, hogy letegezte. — Nem szabad meghalni 24 évesen, ez hülyeség. Alig élt. Maga egyáltalán nőm úgy néz ki, mint aki gyenge. Miért tette? — A kérdések lehengerlők voltak. Szeretett volna túl lenni az egészen. Tartott attól, hogy az agresszív külső mögött visszamaradt értelmi képességű ember van. Félt attól, ha feltételezik, hogy a nő miatt tettei, minden ocs- mány részlet kitárul előtte Nem szerette a csúnya szavakat Irtózott tőlük. — Egy madárka leesett a fáról, a fészkéből... Felvettem. Néztem a kis szerencsétlent; kopasz és aránytalan testével próbált kiszabadulni a kezemből. Sajnál• Az „Életem” pályázaton munkád! jat nyert Írás. tam a kis jószágot. A szája indokolatlanul nagy volt. Mennyi kukacot evett már meg! Váratlan szóáradattal kezdett beszélni, kissé felélénkült fejét az ablak felé fordította. A nő zavartan ült és próbált valami értelmi szálat kisodorni az elhangzottakból. Várt, hogy folytatódjék a történet. — Undorító dög! Hányinger fogott el, hogy mennyi mindent zabáinak, ami az embernek gusztustalan, összenyomtam, a belei szét- mállottak a kezemben. Akkor tizennégy éves voltam... és öltem. Megtöröltem véres kezemet egy lapulevélbe. A házunk ott állt az út mentén. Nem volt valami nagy ház, egy szoba-konyha. Apám dolgozni ment, akkor már vagy a huszadik munkahelyére. A pszichológusnő írni kezdett. örült, hogy előítélete alaptalan volt. — Anyám háztartásbeli volt. Két hete került ki a kórházból, eltávolították a petefészkét. Egyszer, amikor az apám részegen jött haza, nekitámadt anyámnak, mert kihűlt a kaja. Pofon vágta. Én így széken gubbasztottam a sarakban. Féltem apámtól, tudtam, hogy a kovácsoknak iszonyú erejük van. Nagy lapát tenyere volt. Egyszer mesélte, hogy puszta kézzel meghajlította a hideg vasat. A szememben ő volt a legerősebb. öcsém négy éves volt akkor. Anyám nem engedte óvodába, mert úgy érezte, hogy a gyerek csak a rosz- szaságot tanulja meg ... Apám verni kezdte anyámat, amikor anyám megmondta neki, hogy őmiatta ment tönkre az egészsége, és hogy többet nem fekszik egy ilyen undorító állat mellé. Kissé kifáradt, felemelte a fejét és nehézkesen az éjjeliszekrényen levő tea után nyúlt Hosszan ivott a pohárból — Apám, miután végzett a veréssel, lerogyott egy székre és bambán meredt maga elé. Gyűlöltem. Én is, az öcsém is sírtunk és körbefogtuk anyát. Akkor elkezdett ordítani, hogy fogjuk be a pofánkat. A félelem a torkomat szorította, de a keserűség kimondatta velem, amit akkor éreztem. „Utállak és nem bírom a részeg ességedet. Vedd tudomásul, ha nagy leszek, én is megverlek'.” Ordítottam. Felállt és dühében úgy elvert, hogy alig tudtam lábra állni. Három napig nyomtam az ágyat. Az öcsémet is rugdosta. Anya hiába védett bennünket. Kiszaladt az utcára, hogy a szomszédokat hívja segítségül. Közben apám megnyugodott, és vizes kendővel le akarta mosni véres arcomat. Elhúztam magam. Felállt, bement a szobába. Rá egy hétre intézetbekerültünk. Anya megígérte, hogy ha a válóper és a költözés lezajlik, elvisz minket innen. Eltelt egy év, két év. semmi. Közben az intézetben sok mindenbe belevittek. Kimentünk a faluba és loptuk a falusiak gyümölcsét, meg mindent, aminek értéke volt a szemünkben. Volt egy pár jó haverom. Megtanítottak arra, hogy hogyan kell pénzt keresni mások zsebében úgy, hogy ne vegyék észre. Megtanultam, hogyan kell eljátszanom az ártatlant, ha netán kiderül a lopás. Nyolcadikos koromban már 16 éves voltam. A lányok, akikkel egy osztályba jártam, mind nyápic alakok voltak... Akkoriban én voltam a legerősebb fiú az intézetben. A többi srác félt tőlem, mert volt már példa rá, hogy a fél hálót felpofoztam. Szóval a csaj beköpött, engem elvittek a javítóba. Négyszer szöktem még, pedig a nevelők nem nagyon vertek, mert előfordult, hogy visszaütöttem. Az igazgató úr megígérte, hogy Tökölre vitet. A negyedik szökés után így is történt. Kutya világ volt az. Ott tanultam meg, hogy milyen a köcsö- gölés és az önkielégítés. Eltelt egy év, közben tanultam a lakatos szakmát. Ott nem nagyon veszekedtem, voltak nálam erősebb fickók is. A smasszerek, ha kellett, úgy elvertek, hogy arról koldultam. Szökést terveztem egy haverral. Egy hónap múlva sikerült is meglépnünk. A haver azt mondta, menjünk el hozzájuk, onnan fel Pestre, a nővéréhez. Útközben felszedtünk egy nőt. Nem volt valami helyes, de az alakja bomba. A haverral összebeszéltünk. Budapest felé, az út szélén, egy erdő mellett... Nem ellenkezett, csak akkor, amikor más módszerrel is próbálkoztunk. Dobálta magát, sírt, meg minden. Elvesztettem a türelmemet és bemostam a képébe. A csaj elemyedt, a fejét félrebillentette. Elsápadtam. „Te barom, ezt megölted” — ordított a haver. „Na gyere, menjünk a fenébe innen.” Felöltöztünk és nekivágtunk az útnak. Jó öt kilométert futottunk, amikor a haver megállított. „Nem bírom. Valami kaját kéne keresni, meg piát Éhes vagyok” — siránkozott. Budaörsön bementünk egy házhoz. Az előbbi történetnek nyoma sem látszott rajtunk. Bekopogtunk. Egy idős mama nyitott ajtót, elmondtuk, miért jöttünk. Az asszony becsapta az ajtót az orrunk előtt. Feldühödtem. Akkorát vágtam az ajtó zárjára, hogy kiszakadt. Bementünk. A mamát elkaptuk, lekötöztük az asztalán heverő kötéllel egy székre. Száját fölpeckeltem. Te el sem tudod hinni, milyen sok kaja volt az öregasszonynál. Bezabáltunk alaposan. Átkutattuk a zsebeket, a szekrényeket. A fehérnemű között találtunk ötezer forintot. Nagy fogás volt. Ugráltunk örömünkben. Kis idő múlva ott voltunk a Pest-széli kocsmában. Aztán elterveztük, hogy bemegyünk egy diszkóba, úgy is lett. Előbb a pénz felén ruhát vettünk. HajnaTáncosok. Véo Emil festménye. A művész mücsamokbeli kiállításának anyagából li egyig mulattunk, ittunk. Felcsíptünk néhány nőt, nekik is fizettünk és megbeszéltük, hogy felmegyünk a lányokhoz házibulit tartani. Pia volt. Jómagam részeg voltam. Másnap a barátom nővérének a pincéjében ébredtem fel. A haver mellettem ült és cigarettát nyújtott felém. Akkor vettem észre, hogy teljesen meztelen vagyok. A haver hülyén vigyorgott. „Egyáltalán, tudod, mit csináltál? Emlékszel ró? Te, a csajok kirug- dostak minket, mert ocsmá- nyul viselkedtél. Te hülye. Nézd meg magad. Alig tudtalak elvinni hozzánk. A nővérem be se engedett. Azt mondta, ha kijózanudtunk, akkor felmehetünk hozzá. Ezért vagyunk itt a pincében. Te állat. Jaj, de nagy állat vagy.. Röhögtünk. Annyira dühbe gurultam, hogy alig tudtam felöltözni, de amikor végeztem, iszonyút bemostam neki. Valami roppant... egészen hangosan. A haver elterült, úgy láttam, hogy kimúlt Felkaptam egy vasaidat, elég rozsdás volt, fejbe vágtam vele. Menekültem abból a házból. Egyszerre két gyilkosság. Egyik az a csaj az erdőszélen es ez a haver. Itt elvesztettem a fonalat. Kórházban tértem magamhoz, de akkor már nem voltam épelméjű. Csodálkoztam, hogy nem jön értem a rendőrség. Állandóan a rendőrségi szirénát hallottam. Rájöttem, hogy bego- lyóztam. Egy évig voltam a di'Mosztályon. Rendesen bántak velem. Lassan rendbe jöttem, de a lelkem mélyén rengeteget szenvedtem. Mindig felrémlett bennem, hogy gyilkos vagyok. Egy hónapra rá elhelyeztek egy vállalathoz. Munkásszállóban laktam. Addig rengeteg könyvet olvastam. A gondolat és az önvád kegyetlenül élt bennem. El'kap_ta a nő kezét és merően nézett a szemébe. — Érti? El akartam dobni a szennyest... A nő idegesen, félve húzta el a kezét, és mosolyt erőltetve az arcára, biccentett. — Utána megismertem egy lányt. Szerelem kezdődött köztünk, eljött hozzám, hogy mi lenne, ha lefeküdnénk. Megtörtént. Kudarcot vallottam, a lány pedig sín. Felöltöztem, otthagytam. Rájöttem, hogy impotens vagyok. Roncs lettem. Lefogytam húsz kálót. Állandóan a szesz és a könyv között éltem. Behívtak katonának. Űj világ, új környezet. Azt mondta az őrnagy, hogy itt nem érvényesülhet a múlt. Ügy ítélik meg az embert a katonaságnál is, ahogyan él és dolgozik. Ennek a mondatnak nagy hatása volt rám. Igyekeztem élkatona lenni, mindent megcsináltam, amit mondtak. Senki sem szokott meglátogatni vagy csomagot küldeni, senki sem. Ha kaptam eltávozást, moziba mentem és utána vissza a körletbe. Akárhogy is próbáltam, próbálom elfelejteni az esetet, nem tudom. Itt él bennem, marcangol mint egy átkozott kukac. Mindig a madárka jut az eszembe. Mondja doktornő, szereti maga az állatokat, úgy értem, a madarakat? — Igen! Van is egy kanárim, de nem vagyok doktornő, hanem pszichológus. — Kalitkában van? — Igen. — Miért? — Mert elröpülne! — És az baj? — Hát... Nem tudom . Pénzért vettem és sajnálnám. Balogh József 1983. október 3-án éjjel az ideg- és elmeosztályon egy vékony, kötözésre használatos műanyag szíjjal felakasztotta magát. Az ápolók, betegtársai semmit sem vettek esz- re a rohamosan gyógyuló fiún...
