Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-16 / 88. szám

1985. április 16., kedd Somogyi Néplap 5 Tragikus fölfedezés Ünnep volt, sziporkázó napsütés. Tavaszt lehelt a természet, kirándulni indult a család. Ibolyát szedni a zselici lankákon, sétálni, föl­fedezni a szépet, a még so­ha nem látottat. Apa, anya és felnőtt — óvónő — lá­nyuk önfeledten baktattak a dombok között, s élvetődtek a kaposvári Hősök temető­jéig, ahol még soha sem jártak. Alig lépték át a romos kaput, alig pásztázta végig tekintetük a kihalt és iszo­nyúan gondozatlan temetőt, amikor a fák között két haj­ladozó embert fedeztek föl. A látvány felcsigázta kíván­csiságukat. A lány lelassítot­ta lépteit, és csendre intet­te a szüleit. Megtorpantak, mert látták, hogy valami szokatlan esemény zajlik a temető szélén. A lány oda- súgita szüleinek: — Maradjatok le egy ki­csit. Odamegyek, szeretném megtudni, mit csinálnak. A szerszámokkal felsze­relt házaspár láthatóan megrettent közeledtére. Ke­rékpár támaszkodott a fa törzséhez, s az ülésen ár­válkodó zsákok még nem tudhatták, hogy gazdáik Felbontott sír, téglákkal milyen szerepet szánnak ne­kik. .Az óvónő odalépett, ille­delmesen köszönt, de nem mutatkoztak be egymásnak. Az asszony zavantabb volt, állandóan röhögéséit és kü­lönféle butaságokat mondott. A férfi igyekezett illedelme­sen válaszolni. — Mit csinálnak itt? — kérdezte az óvónő — koránt­sem kihívó hangon vagy to­lakodva. — Kiszedjük a téglát. Csak nem gondolja, hogy a sírokat bontogatjuk? Téglával kirakott kripta tátongott a szemük előtt. A lány nem hagyta annyiban. — Miért szedik ki? És pont itt, a temetőben? — Akármire jó lehet — válaszolta a férfi, és pakol­ni kezdte a zsákokat. — Van házuk? Milyen la­kásban laknak? — Van egy szobánk a Gorkij utcában. — Oda viszik a téglát? — Nem. A közelben van egy kis hétvégi házunk. — És az hány szabás? — Csak egy szoba van rajta. összepakoltak. Megvolt a két zsák tégla — ki tudja hányadszor —, felrakták a kerékpárra, elindultak. — Elvisszük persze — szólt vissza a férfi. — Nép­gazdasági érdek. Itt elro­hadna a tégla a földben, pe­dig bármire felhasználható... A kiránduló család újra összetalálkozott. Nem feltű­nően, de nem is bujkálva követték a „népgazdaság megmentéit”. Nézték az el­hanyagolt sírokat. S anél­kül, hogy szem elől tévesz­tették volna a téglarablókat, észrevették, hogy a sírok nagy részéről hiányzik már a sírkő. A lány arra gondolt: van, aki vasúti beton „talp­fából”, mások útszéli ke­rékkötőkből;, leihet, hogy me­Az „egyszobás hétvégi” ház gint mások sírkövekből ala­pozzák a házukat? A temető keleti végében megpillantották, ahogy a há­zaspár bement az „egyszo­bás hétvégi házacska” kapu­ján. A lány elővette távcsö­vét. Jól látta az udvaron felhalmozott téglát, valami kőmaradványt és fóliával leterített holmit. Elámult, mert egy tetőtérbeépítéses, nagy házra lelt, legalább három szobával (!), gondozott kertre, magas drótkerítésre, s az udvarban csaholt a ku­tya. A házon nincs utca és számtábla, mégis könnyen megtalálható. Eszébe villant a sírbonto­gató férfi egyik mondata, amivel nem tudott volna vitatkozni. — Drága kisasszony — valahogy így mondta —, ne sétálgatni járjanak a teme­tőbe, csak úgy, hogy néze­getik a sírokat. Gondozni kell ezéket, vegyék már ész­re ... — vágta a szeme kö­zé, miközben megfeszített erővel tolta fölfelé a kerék­párt, tulajdonosát megbé­lyegző terhével. Az óvónő maga elé me­redt, amikor elmondta a történetet, s csak annyit tett hozzá: — Tessék mondani, itt mindent szabad ...? Azután elkísérte a fotóri­portert a helyszínre, hogy ne csak a személyes érzel­mek, hanem az objektív tár­gyilagossága is megörökít­hesse a felbontott sírokat, s a „szegényes, kicsi, egyszo­bás hétvégi házacskát...” Jávori Béla Feszilválzáró Tizenkét díjnyertes film KÖSZÖNET A RENDEZŐKNEK Két és félnapos vetítésso­rozat és tartalmas eszmecse­rék után vasárnap délben befejeződött a 32. Országos Aimatőrtfilm Fesztivál Siófo­kon. Az ünnepélyes ered­ményhirdetést nagy várako­zás, a zsűri döntését a ko­rábbiakhoz képest szenvedé­lyesebb, jóval éjfél utánig tartó vita előzte meg. Nem egyszerűen udvarias- sági gesztus volt az, hogy Bán Róbert filmrendező, a zsűri elnöke bevezető, érté­kelő szavai először a rende­zőkhöz szóltak. A Siotour, a Somogy megyei Tanács Ide­genforgalmi Hivatala és film­klubja csakugyan remekül, az elnök szavai, s a több mint kétszáz résztvevő véle­ménye szerint elegánsan és nagyvonalúan rendezte meg ezt az országos találkozót. Kiváló körülményeket terem­tettek a vetítésékhez, a vi­tákhoz, a konzultációkhoz, a ,43-as számú Építőiipari Vál­lalat aranyparti üdülőjében. A hét tagú bíráló bizottság értékelése szerint az elmúlt évek legeredményesebb ha­zai amatőrfiilm fesztiváljára került sor a somogyi Bala- ton-parton. Ezt nem csak az a (tény fejezi ki, hogy 51 (!) vsnsenyfilm került a vá­szonra, hanem az is, hogy a korábbiaknál jóval sokré­tűbb volt a fesztivál tema­tikai és műfaji szempontból is. Úgyszólván minden film- típus és műfaj magas szín­vonalon jelentkezett, s a zsű­rinek nem az volt a gond­ja, hogy találjon díjazásra méltó alkotást, hanem az, hogy melyeket hagyja ki a sorból (fájó szívvel!) a díja­zásra érdemesek közül. Ezért született az a döntés, hogy a díjak számát és összegét is (jó szívvel!) föl keltett em-elnli... Szokatlanul nehéz volt hát a zsűri munkája, s ez az amatőrfilm-mozgalom fejlő­dését fejezi ki. Végtére is megszületett a végeredmény. Nagydíjat kapott: Kotnyek István (Nagykanizsa) Napfo­gyatkozás című alkotása. Két első díjat adott ki a zsűri: Stier Sándor (Budapest) Ké­pek anyámról, és Nagy Gyu­la (Kazincbarcika) Ujjlhullóm című munkájáért. Második díjat kapott Kurecskó István (Nyíregyháza) Szabolcsi his­tória, Báthory Orsolya (Bu­dapest) A kenguru és Cza- bán György (Budapest) Ber­lin című alkotásáért. Har­madik díjat ugyancsak há­rom film ért el: Barabás József (Kőbánya) Svédasztal, Móczár István (Siófok) Be­csavarodtunk és Kárász End­re (Debrecen) Kutya köteles­sége című műve, Külömdíj- ban részesítette a zsűri Medgyesi Gabriella (Tatabá­nya) Ácsák, a többiek című remekül fényképezett alkotá­sát, és tárgyjutalmat ítélt Péter Lászlónak (Szeged) A tápai szatyor és dr. Kürthy Csabának Bank óczi-K őszegi című- munkájáért. A társa­dalmi zsűri díját Nagy Gyula UjjíhulMm című film­je kapta. A díjakon kívül jónéhány alkotást oklevéllel jutalmaz­tak. Az ünnepi alkalomból ad­ták át Kocsis Tibornak a Nemzetközi Ifjúsági és Gyer- miefcfilim Szövetség pályáza­tán elnyert fődíjat, Sírfel­irat című filmjéért, és az amatőr filmklubok 1984. évi pontversenyének díjait is. Az országos fesztivál 5 z- galrnas tapasztalatokat, él­ményeket, következtetésekre is módot adó összefüggéseket tárt föl. Ebből a megfonto­lásból úgy gondoljuk, a tar­talmi elemzésre érdemes lesz visszatérni. TV-NÉZÖ LESKO LÁSZLÓ Nem lesz a te talpadnak nyugalma tat ez a balzsamos, fűszeres éjszakai levegő. Jobbról is, balról is törik magukat fe­lénk. Talán nem is sejtik, hogy bekerítettek minket. Nemsokára ránk talál az elemlámpa sárga sugara. Most még rejtve vagyunk va­lamilyen növényzettől, mely a derékiamhoz törlésákedik. A kimerültségtől rogyunk a földre, ez ment meg bennün­ket; az egymást kaszaboló fénypengék fölöttünk villog­nak. Térdünkön, könyökün­kön csúszunk-mászunk előre. A kendőm hátrahull a nya­kamba, hajam kibomlik és rásátorzik izzadt arcomra. Térdemmel minden mászó­lépésnél ráhágok a szok­nyáimra, alig jutok előbbre. Erőm végére jutattam, szét­árad bennem az ólmos re­ménytelenség. Csak feküdni, arccal a földnek, és nem gondolni a jövővel. Elnyúlok a selymesen nyers növényze­ten, s nem bánt, hogy el­maradok tőlük... Legyen meg a te alkaratod! Mintha apró patronok rob­bannának körülöttem. Raj­tam is; fejemen, ruhámon. Esik. Hideg, józanfltó csöp- pek kopognak egyre sűrűb­ben. Áldott augusztusi eső. Minden menekülők menedé­ke. A vadászok kemény do­bogása topargássá bizonyta­lanodik. Tétováznak, mii le­gyen. — A kismadár kiiröpült — ez megint Nyári. — Na, em­berek, zurück!* Miitől lett az elöljárónk az új rendszerben? Attól, hogy tiltott nótáikat gnaimo- fonoztak a káplánnál, ami­kor az SS erőszakkal tobo­rozta az öcsémében? Távolodik tőlünk a bozót­recsegés, b.alkanösdübörgés. Egyre könnyebb lesz rajtam a súly, amely a földre nyo­mott. Hansom olyan neszte­lenül csússzan mellém, mint a kígyó, méllyel kislány ko­romban ijesztegettek, hogy rézbő van, és a farkát a szájába kapva karikázik a rossz gyerekek után, hogy a hátukra sújtson ostortestével. Jobban reszketek én .már az emberi gonoszságtól... — Elmemnek. Feltárom arcomat az eső­nek, mossa le a félelem vo­násait onnan. Falak és emberek A képernyőn különös hős jelenik meg: Orbán Ottó, a csornai vasútállomás főnöke, helyi népfromttittkár, tanács­tag. A televízió múlt ked­den este a második műsor­ban mutatta be Bánki Szi­lárd dokumentumfiiknjét, Az áldozat árát, melyben föl­idézte egy hatszázötven lel­kes kis település izgalmas eseményét. Egyéni elszánt­ságból, magántőkét áldozva, a közösség érdekében — szembe kerülve a nagyköz­ségi tanáccsal —, ifjúsági házat kezd építeni az állo­másfőnök. A társközség, Csorna olyan embert választott a népfront helyi elnökének, és tanács­tagnak, aki szívén viseli a közösség sorsát. Lelkidsmere- te szólítja föl, hogy áldoza­tot hozzon a köznek, a sze­repnélküli társközségben nem élhetnek szerep nélkül az emberék! Ahhoz, hogy vi­rágzó településsé váljon Cso­rna, (kövesútra, ifjúsági ház­na is szükség van. Pénzét ál­dozva fog bele a törvényte­len építkezésbe Orbán Ottó. Talán készakarva, talán véletlen, épp a mellókösvé­nyeken talált társadalmi fej­lődésünk fontos kérdéseire. A közös községi tanácsok működésének belső mecha­nizmusa — helyesen bizo­nyította a film — még nem tökéletes; a tanácsi tervek és fejlesztések között — a dokumentumflilm alapján — ma még nincs elég súlya az állampolgári elképzelések­nek, a megértésnek. Csorna összefogott Orbán Ottó ter­vének megvalósításáért, ám a kétmillió nyolcszázezer fo­rintos beruházássá nőtt if­júsági ház, melyre a tanácsi költségvetést át kellett cso­portosítani, egy másik tele­pülést hozott nehéz helyzet­be. Állnak a falak Csornában, fölépült az ifjúsági ház. Saj­nos, állnak még azok a fa­lak is, amelyeket a bürok­ratikus szellem emelt ma­gasra Csorna köré. Miből gondolom? Vajon miiért tilt­ják még mindig a fiataltól a neki épült otthon rendelte­tésszerű használatát? Tán csak nem azt akarják bebi­zonyítani — mindenáron —, hogy fölösleges volt az áldo­zat? Ez lenne az áldozat ára? H. B. 56. Harisom, eltervezhette ezt is, talán ő készítette ide fegy­vernek: jaj, akinék a torkát ez balázsoilja; az ugyanazt a kínt ismeri meg, mint Se- basta mártíromos püspöke. Csalán égeti a lábszára­mat, kint vagyunk isten sza­bad ege alatt. Most már ta­lán nagyobb a reménysé­günk a megmenekülésre. De az elbukásnak is nőtt a ve­szélye; a lábunknak már nem olyan ismerősek a rögök a kerteken túl. Rohanunk be­le a világba, melyet kiismer- hetetlenné tesz előttem az éjszaka. Védtelen kislánnyá törpít a kétségbeesés, érzem, hogy a könnyeim végligfoly- nak izzó arcomon. Mire vir­radunk? Apám hátának ' ütközöm; csont a csontnak. Sziszeg­nem sem szabad. Hallgató­zunk bele a sötétségbe; a me­zei nyulalk szoktak így fülel­ni, répaegyelés közben sok­szor láttam, ahogy két láb­ra ágaskodnak. Zihálok, a tüdőmet mintha a fahenge­res, sűrűfogú répadaráló da­rabolná, pedig máskor nyug­* vissza — Gyere, keressük meg apádékat! Ott tanyáztak valami nagy fa alatt, tölgy lehet, olyan határral van. Ekkora ernyő alatt még úgysiem ácsorog- tam soha. Anyám halkan ridogál, apám meg sem pró­bálja csitítgatni. A mézes levegő hirtelen vesztette el illatát, lehűlt és karcolja a torkunkat, ahogy lélegzőnk. Még izzadt-forrón kapkodok utána, mint a pici gyerek az anyamellért, de már a hideg is borzongat, a ru­hám foszlányai nedvesen ta­padnak a bőrömre. Tutyi nélküli lábam szinte átfa­gyott. Olyan hálás vagyok Janimnak, hogy a kezébe fogja, melengeti! Az arcom krikszkrakszosan ég, mene­külés közben ágak karcol­hatták, akkor észre sem vet­tem, de most, hogy eső ért, mintha vörös kis fájdalom- giliszták vomaglanénak a bő­römben. Zápor dóból. Feneketlen a sötétség, a mii reménytelen­ségünk színe ez a feketeség. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents