Somogyi Néplap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
1985. március 23., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Olvassuk újra A miskolci biennálé nagydíjasai DÉRV TIBOR: FELELET Nemrég volt születésének kilencvenedik évfordulója - 1894. október 18-án született. Sokan és sokféle módon írtak róla, s jogosan, hiszen a XX. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Olyan valaki, akinek életműve még nincs feldolgozva, és a megközelítések erősen szerteágazók. A most induló viták keresik terjedelmes életművének legfontosabb vonulatait, stílusának fejlődő-változó sajátosságait, mint a modern világirodalmi áramlatok magyar nyelvi megfelelőit. Élete: sok buktatóval terhelt, változó-nehéz sors; jelleme: bonyolult élményekkel terhes igaz- ságksreső, ebben eltökélt, következetes, makacs. Tehát: író. A felszabadulás után Déry a magyar irodalom vezéregyénisége. Amikor a Felelet első kötete 1950-ben megjelent, a regény egyszerre volt szenzáció, hiszen ez az első nagylélegzetű magyar prózai munka, amely kísérletet tesz a munkásosztály társadalmi-történelmi útjának egyénített ábrázolására. Déry a művet négy kötetre tervezte, az akkor megjelent első kötethez már 1940 májusában hozzáfogott, hogy aztán 1949-ben tíz hónap alatt újjá írja, és késznek tekintse. A mű egy nagy vállalkozás torzója. De ez a torzó az ötvenes évek sematikus sivatagában maradandóan kiemelkedő alkotás, amely a követelt eszményítés helyett a magyar társadalom 20-30-as éveinek valóságát ábrázolja - izgalmas, érdekes, cselekményes történetbe ágyazva. S0UBAJDULUN Találkozás a ringben — A mi kis mamlasz fiúnkat már megint nem veszik föl az egyetemre! — jelentette ki sóhajtozva anyám. — Ha mamlasz vagyok, nincs is ott semmi keresnivalóm — jegyeztem meg sértődötten. Mire apám: — Talán fölvennék, ha Gyimka bácsit emlékeztetném az ígéretére ... Gyimka bácsi pedig tartotta a szavát. Ünnepélyes keretek között átnyújtott egy igazolást arról, hogy NB lles bokszoló vagyok.. A felvételi vizsga után — egyébként „gyerekes" kérdésekre kellett válaszolnom — rögtön meghívást is kaptam. A ringbe ... Hiába esküdöz- tem, hogy most nem vagyok formában, csak mosolyogták rajtam. — Meg is ölhetik! — kiáltott föl drága jó anyám, miután hírt kapott a veszélyről. — Nem hal bele! — ellenkezett apám, aki sohasem értett meg engem, mert nemcsak az én drága jó édesanyámmal jegyezte el magát örökre, hanem az optimizmussal is. A mérkőzést teljes letargiában vártam. Közben azért arra is jutott időm, hogy technikailag fölkészüljek. Kezdetben majd kerülöm a komolyabb összeütközést, húzom az időt, aztán valahová behúzok neki egyet, mire ő visszaüt, s én elnyúlok a padlón ... Aztán megvárom, amíg a bíró kiszámol. Egy orvostanhallgató volt az ellenfelem. Jó fejjel magasabb nálam, s miközben „lenézett”, megjegyezte: „Itt nem leszek ám orvos!” Lesz, ami lesz! Taktikát változtatok. Már a legelején be kell húznom neki, hogy legyen időm szép kényelmesen lefeküdni... Az első (és egyben az utolsó) menet elején szinte egyszerre ütöttük meg egymást. Egyszerre dőltünk a padlóra is. A bíró csak futkosott... És számolt. Egyikünknek sem volt mersze fölkelni. Csak most értettem meg, hogy ellenfelem is ugyanolyan bunyós, mint én. Mind p ketten vesztettünk. „Egyedüli eset a praxisomban!" — mormogta a bíró. ... Most egyetemi előkészítőre járok, s közben a sakkklubban is tevékenykedem. Minden lehetőségre számítva. Ez mindenesetre veszélytelenebb. Fordította: SaJga Attila (Részlet) Két nap s éjszaka aludt egyfolytában. Nyilván be is lázasadott ezalatt, arca egy tűz volt, a teste átforrósodott, nyugtalanul hánykolódott, mintha a ráncos, lepedő le akarná vetni magjáról. Az anyja néhá egy kis langyiols tejet ömlesztett a foga közé, egyéb táplálékot nem tűrt meg, a nedves borogatást is leráncigálta, amelyet tűzvörös homlokán a raktak. De egész idő alatt egyieitllen jajszó nem hagyta el, tapintatosan, csendesen lélegzett, nem kiáltozott, nem hadonászott álmában s az ágy legszélén húzta meg magáit, mintha jelezni akarná, hogy jnem ő, hanem a betegség foglalja el az anyja ágyának nagyobb felét. Harmadnap reggel megizzadt s felébredt. Rögtön rá- mosolygott az anyjára. Némán nézte az asszony fölé- hajlló kisírt arcát s mosolygott. — Csakhogy felébredtél, édes egyetlen galambom — mondta az asszony, Bálint rámosol ygott. — Fel. — Nagyon beteg vagy, édes egyetlen Virágszálam. — Nem vágyók beteg — mondta Bálint. — Két nap, két éjszaka egyfolytában alszol — sírta az asszony. A gyerek elcsodálkozott. — Tényleg? — Már azt hittem, nem ébredsz fed többé. Mid fáj, édes kis Bogaram? — Semmi — mondta a gyerek. — Nagyon felizgultam, marna, lehet, hogy ezért aludtam ilyen sokat. De most már egészen nyugodt vagyok. Az asszony a fiú verejté- kes homlokára féktetite kezét. — Mitől tágultál fel, aranyvirágom? — A tüntetésen — mondta Báliint. — Meg másnap is. — Megvertek? A gyerek arca elvörösödött — Engem ugyan nem! — mondta vadul. Belhunyta szemét a beszéd úgy 'látszik kifárasztotta. Mind a ketten hallgatták. A nyitott ablakon át az alacsony őszi nap egyenesen az ágyra sütött s bearanyozta a lepedőn fekvő nagy kamaisekezet, amelynek vastag fiatal bőrén még nem tetszett át az erek lüktetése. A gyerek újra kinyitotta szemét. — Elbocsátottak, mama. Az asszony csak a megdöbbent tekintetével feledt. — Nem írathatom be Bözsit az iskolába — mondta a gyerek. Üjra csend lett. Az asz- szonynatk kicsordult a könny a szeméből. — Nem tudom, mi lesz már velünk — mondta csendesen a sötét bőrű, sovány arca elfakult az idegességtől. — Az ember nem vét sem isten, sem ember ellen, elvégzi rendesen a dolgát, senkinek sem árt s a falat kenyeret is elirigylik a szájától. A gyerek rámasolygott az anyjára. — Nem kell félni, mama! — mondta s behunyta a sízemét. — INem lesz FALUSI JÓZSEF Tél A fekete (hó tonnányi terhe alatt aprókat kacagnak a fák. A felhők szélén ezerszínű madarak tengernyi nagy serege énekel... A fák összetörnek a hó súlya alatt; vakító fehér hómezőn élni akarnak a fehér madarak; károgásukra senki sem figyel. velünk semmi baj! Üjra elaludt, de most egyenletesebben lélegzett, déliben pedig felébredt s enni kórt. Két mély tányér vastag krumpli - levest kanalazott ki, utána egy tányér cukros mákostésztát szúrt vililaihegyre. A vér Visszaemelkedett az arcába, a füle is (kipirult, a szeme jókedvűen csillogott. — Mit csinálsz? — kérdezte az anyja, amikor láttái, hogy Bálint lerúgja lábáról a dunyhát. — Felkelek. — Minek? — Bemegyek Pestre — mondta a gyerek, lábát a padló fölött hinitáztiatva. — Munkát keresni. De alighogy felállt, össze- csuklott; elterült a padlón. Elájult, az anyja alig bírta visszaemedni az ágyba, a megaresizkedett súlyos fiú- testet. Néhány perc múlva ijedt, csodálkozó kifejezéssel az arcán, magához tért ugyan, de oly gyönge volt, hogy még egy hétig ágyban kellett maradnia... Az anyjával restetttllt a betegségéről beszélni, de amikor a bátyjával egyszer kettesben maradták a szobában, erőszakot tett szemérmén. Meg lehet-e attól betegedni, ha az embert valami nagy izgalom éri. Pari nem értette a kérdést. — Miféle izgalom? — Hát csak úgy — mondta Bálint. — Valamilyen njagy izgalom. Mondjuk, ha egy nagy csalódás éri az embert? Feri vállát vont. — Miféle csalódás? — Hót mondjuk — közölte Bálint lesütött szemmel — ha az ember csalódik a legjobb barátjában? — Nem tudom — mondta a bátyja. — Ilyesmiről még nem hallattam. Feri viselkedése Bálinttal szemben az elmúlt három hónap alatt érezhetően megváltozott. Amióta ez négy- szenannyit keresett, mint amennyit ő hozott haza hetenként, szemmeüiátható tisztelettel tekintett rá. S betegsége hirtelen ráébresztette testvéri vonzalmára is. Első nap nem hitte el, hogy beteg, de amikor megpillantotta éjjel a gyerek ide-oda forgolódó, epervörösre gyulladt testét, amelyről Bálint állmában letépte a takarót, maga is megijedt. Esténként lábujjhegyen jött be a szolbába, egyszer sem csapta be maga után az ajltót. — Ilyesmiről nem hallottam — mondta —, hogy valaki attól betegedjék fneg, hogy csalódik. Bálint élgondolkodott. — Azt mondják, hogy a kutya megdöglik a gazdája sírján. — Affenét! — morogta Feri. A lenyugvó nap piros alkonyati fénnyel hintette be a szobát, amelyet Köpéné, amióta a fiúk meggyarapodott keresetéből tellett, sokkal tisztábban tartott, padlóját egyszer hetenként felmosta, egyszer felsúrolta, falait újrameszeite, politúros szekrényét fehér cipőkrémmel kifényesítette. Jó tiszta szaga volt a szobának. Az asztalon egy nagy mátyásmadár ugrándozott, amelyet Feri fogott a nyár elején; olykor megállít, megemelte nyesett szárnyát s apró feRékássy Csaba: Camping Banga Ferenc: Nem félünk a farkastól kete gyöngyszemével kíváncsian átpislanfoltt az ágyra. — Nem ittál? — kérdezte Feri óvatosan. _ Qg — Sokát? — Sokat — mondta Bá- iimjt. — Majdnem ötven ' pengő árát négyen. Én fizettem az egészet . Feri füttyentett. — Hát talán attól! — mondta, elismerő s irigy tekintetet vetjve a gyerek sápadt arcára. — Mit attól? — Hogy attól betegedtél meg. — Attól nem — mondta Báliint 'határozottan. — Azt ltudnám. Azért ittam, mert nagyon szomorú voltam. Feri félrefordult, hogy a gyerek ne lássa meg arcán a nevetést, amelyet a kissé elferdült szája mindig kajánabbnak rajzolt meg, mint amilyennek a rekeszizmáról elindult. — Hát akkor ne beszéljünk róla! — mondta esetlen tapintattal. Bálint élőre könyökölt A beszélgetés kezdete óta arca szokatlan kifejezésit öltött, máskor oly határozott száján bizonytalan, szemérmesen mentegetődző mosoly darvadozotft, egy-egy szónál még a szemét is lesütötte. — De csak beszéljünk! — mondta erélyesen'. — Azért gondolom, hogy egy csalódásba bele lebec betegedni, mert az éppoly váratlanul éri az emberit, mint ahogy a gépnél egy kerék elkapja a kezét. Erről sem tehet az ember, meg a másikról sem. — Nem értem — mondta Feri. — Mindig vaüami más be- tegíti meg az embert — magyarázta a gyeitek. — Az ember nem akar beteg lenni, tehát, ha mégis az, akkor valami más betegíti meg, nem ő maga. Mert valami oka csak van annak, hogy beteg. — Hát a betegség. — De az nem az emberben van — mondta Bálim —, hanem kívülről jön. Mert ha a betegség az emberben volna, akkor beteg akarna lenni, márpedig, ilyen bolond nincs. Feri eltűnődött. — Ha az ember kezét elkapja a gép, akkor mégiscsak maga tehet róla, mert nem vigyázott. — A csalódásnál is — • mondta a gyerek. Köpéné halkan benyitott a szobába. — Még nem akarsz aludni, kisfiam? — kérdezte. Tomay Endre András szobrai i itW Csohány Kálmán: Fekete madár
