Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. február 23-, szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A DIPLOMA NÉLKÜLI MÉRNÖK Már a végéhez közeledett a vetélkedő, amikor a korábban írásban kiadott kérdésre a mernyei csapat válaszát kérte a zsűri. Alacsony, köpcös, idős férfi vállalta a második világháború után létrehozott élelmezési, egészségügyi, igazoló és más bizottságok tevékenységének ismertetését. A versenyzők, a hallgatók, az ítészek már az első mondatok után meghökkenten kapták föl a fejüket. A történelmi vetélkedőn ugyanis maga a történelem jelent meg. Az átélt, megszenvedett, humanizált történelem. A résztvevők életkorából következő, könyvízű korrektséget a személyesség váltotta fel. Nem volt nehéz megérezni a verespéteres szépséggel fogalmazott mondatokból: ez az ember nemcsak élte a történelmet, hanem csinálta is. A versengés végén ez került a jegyzetfüzetembe: Tóth László, 59 éves, a mernyei termelőszövetkezet gépműhelyének vezetője. Szocialistabrigád-vezető, sokszoros kiváló dolgozó, felsőmo- csoládi lakos. Fölkeresni! Laci bácsi természetesen azzal fogadott: brigád társaival együtt kitartóan készül a megyei döntőre, hiszen a siker lelkismereti kérdés számukra. Korábban már több megyei versenysorozaton értek el nagyszerű eredményt. így juthatott el Moszkvába, így a Lomnici- csúcsra. Eltöprengtem: honnan a töretlen bizonyítási vágy az idős emberben? Tapasztalataim szerint az ilyen kitartás általában -azokat jellemzi, akik nagyon mélyről indultak. Nemsokára kiderült: Laci bácsi sem kivétel. — Háromholdas szegényparaszti család gyermeke vagyok. Sok fiatal talán el sem hinné, milyen nyomorúságban nőttem fel ikertestvéremmel és kilenc évvel fiatalabb öcsémmel. Amíg az első őszi eső le nem esett, mezítláb jártunk, mezítláb vittük az oskolába a kis bugyorba rejtett palatáblát és pala- vesszőt. Játékszert sohasem kaptunk, de játszani amúgy sem maradt volna sok időnk. Kellett a földön a munkáskéz. A világ számomra Bánó Iván uradalmát jelentette, a Felsőmocsoládon, Sán- dorpusztán, Mihálymajorban, Erősmajorban élő kisparasztok, cselédek ínségét, a Zalából és Borsodból érkezett aratómunkások nyomorát. Rádiókészülék csak egy- kettő akadt a háromszáz lelkes településen. Üjságra is csupán néhá- nyan fizettek elő. Emlékszem, rettenetesen meglepődtem, amikor Mernyén és Göllében először láttam, hogy járnak iskolába a kör zépparasztok gyerekei. Hát így is lehet? Mégsem állíthatom, hogy nem volt szerencsém. Amikor az elemiben befejeztem a hatodik osztályt és inasrtak mentem volna, jött a kultuszminiszter rendelete: az 1927-ben és később születetteknek el kell végezniük a hetediket és a nyolcadikat is. Szívesen vállaltam, mert szerettem tanulni, volt bennem becsvágy. Pénze azonban nem volt a családnak arra, hogy a szorgalmas fiút középiskolába írassaT Maradt hát az inaskodás, az úgynevezett gazdasági továbbképző, amelynek gyümölcse egy oklevél lett arról, hogy Tóth László szakképzett gépész és kovács. Majd munka az uradalomban — traktorok, erőgépek szép számmal voltak —, s a világnézet megszületését megelőző vajúdás. Mást írt a Szovjetunióról, de még az angolszász szövetségesekről is a mindennapi információs forrásul szolgáló Magyar Futár, és mást mondtak a Bánó-birtokon „száműzetésben” élő baloldali szociáldemokraták, illegális kommunisták. Bizonytalanság, amikor 1944. december 2-án lóháton a falu határába érkezett az első szovjet katona, majd megkönnyebbülés, sőt tartós barátság Dimitrij- jel, a gabonaraktárat őrző ukrán fiúval. Ezt megelőzően azonban — egy ismerős protezsálására — néhány hónap munka Csepelen, a Weiss Manfréd-gyárban. ' — Az egész hatalmas kombinátot német katonai felügyelet alá helyezték, s amikor a munkások szabotázzsal, a munka lassításával vagy más módon ellenálltak, statáriumot vezettek be. Inkább hazajöttem. Nem bántam meg, mert sokan nem tértek vissza ... Két volt osztálytársam sem, a mi utcánkból. Nem tudtak ellenállni a csábításnak, és jelentkeztek a Hunyadi-páncélosokhoz. Nem láttuk többé Stufferékat, a szegény zsidó családot sem ... Az élet törvényénél azonban semmi sem lehet erősebb. 1945 márciusában megmozdult a falu, megalakult a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezete — a Kisgazdapártnak nem volt jelentős bázisa a szegény vidéken —, és létrehozták a földosztó bizottságot, amelynek Tóth László édesapja is tagja volt. — Sírtak, ríttak az emberek, leborulva csókolták a földet, boldogan jártak hajnalok hajnalán munkába sarlóval, kaszával a kezükben. De 1948-ig megmaradt az uradalom is: az ötszáz holdat az az egykori tulajdonos öt gyereke között osztották szét. Maradtam hát uradalmi gépész én is, majd berukkoltam. Mezőkövesden díszsza- kasz-vezetőként vettem részt a századik gépállomás avatásán. Itt találkoztam Sólyom Lászlóval, aki később a Rajk-per áldozata lett. Sok tragikomikus emléket őrzök abból az időből is, amikor — szintén mundérban — a Bács-Kiskun megyei nyilvánosházak felszámolásában, a szerencsétlen lányok „felszabadításában” kellett közreműködnöm. Ezután a mernyei gépállomásra kerültem. Az akkor nagyon korszerűnek számító R—35-ös traktorok és a Hofherrek javítását, karbantartását végeztem. Ez a munkaviszonyom azonban nem bizonyult tartósnak. A fővárosban egy évig a Műszaki Előadóképző Iskolán tanultam, majd visszatérve néhány esztendeig Göllén tanítottam a traktoros brigádvezetőképző iskolában szakmai és politikai ismereteket. A nyíltan föltett kérdésre — mi a véleménye annak az időszaknak a mezőgazdasági politikájáról — — nem kaptam egyértelmű feleletet. A propaganda az egységet hirdette, a két felsőmocsoládi téesz tagsága pedig afféle kutya-macska barátságban volt egymással. Az egykori cselédek alig elegyedtek szóba a már a felszabadulás előtt is vagyonos kisparasztokkal, azok pedig a „földhöz semmit sem értő”, egykori cselédekkel. Az egyik oldalon $gy színvonalas budapesti iskola a mezőgazdasági középkáderek képzésére, a másikon beszolgáltatás, padlássöprés, a parasztok menekülése a városi bizonytalanságba. Laci bácsi nem titkolja akkori tudathasadását. Mert miközben Göllén teljes meggyőződéssel hirdette társadalmunk — így a gazdaságpolitika — előnyeit, a hallgatók kifelé mutattak az ablakon: ha így vyn, miért áll százméteres sor a bolt előtt kenyérért? S mert sohasem személyes boldogulását, hanem a közösség javát részesítette előnyben, lelkiismereti válsága akkor sem szűnt meg, amikor 1955- ben, a göllei iskola megszüntetése után a Budapesti Agrártudományi Egyetemre került gyakorlatvezetőnek ezzel a titulussal: diploma nélküli mérnök. Ott bábáskodott tehát a hazai mezőgazdasági gépészmérnökképzés bölcsőjénél. De Gyékényesen, Balatonfenyvesen és másutt, mint a mérnökjelöltek irányítója, a hétköznapi gyakorlat ellentmondásainak is tanúja lehetett. 1956 őszén már mint a mernyei gépállomás főgépésze élte át a kataklizmát. Néhány év végzetes hibáit, bűneit azonban nem tévesztette össze a szocializmus lényegével. Tétovázás nélkül fogott hát fegyvert a rendszer védelmében a karhatalomban, később a munkásőrségben. — Szerencsére errefelé nem volt különösebben nagy ribillió. Egyesek jöttek ugyan, hogy szeretnék hazavinni a téeszbe hozott cséplőgépet, vetőgépet vagy más alkalmatosságot, de egyetlen szövetkezet sem oszlott fel, nem volt hát nehéz dől gunk pár évvel később az újabb szervezéskor, a téesz-közsé- gek megalakulásakor. Ennek rövi- debb ideig a felsőmocsoládi téesz alkalmazottjaként, majd ismét Mernyén, a gépállomás vezetőjeként, végül a gépműhely főnökeként voltam a résztvevője. Nem röstelltem agitálni sem, ha kellett, de vigyáztam arra, hogy az emberek méltóságát sohase sértsem meg. Érvelni próbáltam, nem erőszakoskodni. A végtelenül kedves háziasszony hallotta, hogy a konszolidáció időszakánál tartunk, némi harapni- valóval és kitűnő borocskával igyekezett „konszolidálni” testi és szellemi állapotunkat. Nem mulaszthattam el a kérdést: — Sohasem féltette a férjét? Sohasem igyekezett családközpontúb- bá formálni? — Nem. Mindig bizonyos voltam abban, hogy igaza van, hogy a legjobbat teszi. Engem is érdekel a politika, hiszen én is szegénysorból származom. A fiainkat is így neveltük. Laci bácsi elárulta: Rozika néni rejtette el 1956 őszén az ő párttagsági könyvét. De térjünk vissza a konszolidációhoz. Hosszú utat kellett végigjárni ahhoz, hogy a 3400 hektárnyi, elsősorban a gabona, a napraforgó és a cukorrépa termesztésével kitűnő eredményeket elért mernyei téesznek a gépparkja is magas színvonalra fejlődjön, s hogy a gépek meghibásodás miatt ne álljanak a legnagyobb dologidőben. Laci bácsi mindebből a szakmunkásképzés fontosságát hangsúlyozta, ami már szinte természetes, hiszen eddigi önvallomásában vezérmotívumokként ismétlődtek ezek a szavak: gondolkodás, tudás, műveltség. S ezek nem üres szavak. A téesz főmérnökétől tudtam meg: Laci bácsi atyai türelemmel, igazi mester módjára segíti fiatalabb munkatársait, és nemcsak szakmai tudásával. A „gyerekek” sokszor veszik körül: meséljen még a földosztásról, a kibontakozásról, arról a három hónapról, amelyet az ötvenes évek elején Piliscsabán töltött kohászmérnöki egyetemi előkészítőn, de visszajött, mert visszahúzta a szíve — és így tovább. Mesél. Politikai vitakört is vezet, mindenki megelégedésére, mert gondolkodásában hajlott kora ellenére nyoma sincs maradiságnak. — Nehéz volt azt a port kitöröl- . ni a szememből, amelyet a fasiszták hagytak itt, és amely — bár jóval csekélyebb mértékben — néhány évvel később újra akadályozta a tisztánlátásunkat. Nehéz volt jó termést -hozó magvakat vetni a talajba, a hozamra azonban, úgy érzem, a legigényesebbek sem panaszkodhatnak. Vétettünk persze hibákat, amelyek nyomán tanulnunk kell. Türelmet, józanságot, hozzáértést. Ezért szeretek mesélni a fiataloknak a mai jóban a régi rosszról. S mert úgy érzem: amit tudok, azt át kell adnom. Lengyel András
