Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-02 / 27. szám

1985. február 2., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS HAVAS INTERMEZZO... INTERJÚ (85) Egyik hetilapunk új szo­kást vezetett be a magyar sajtóba. Rendszeresen közli interjúalanyai életkorát. Va­lahogy így: „Nagylábú Béla (46) az Exportimpex igazga­tója nyilatkozott lapunk munkatársának.” Először ro­konszenvesnek tűnt ez a lé­pés. Közéletünk igazán szű­kölködik intimpistás beüté­sekben. Legalább így minden riport elolvasása után tudo­másunk lesz arról is, hogy X vagy Y hány éves. Meg kell jegyeznem, ez tovább is fejleszthető. Ha azt írnánk, Nagylábú Béla (461175/2/3/46), ez azt jelentené, hogy az in­terjúalany 46 éves, 175 cen­ti magas, második házassá­gát tölti, összesen három gyereke van, és 46-os cipőt visel. Később irritálni kezdett a dolog. Mondjuk, rendben van, hogy az interjúalany, mondjuk egy anyagbeszerző 30 éves. Istenkém, anyagbe­szerzőnek lenni nem olyan nagy karrier, lehet, hogy X. már (20) éves korában anyagbeszerző volt. Aztán később láttam, hogy nemcsak a fiatalokról van szó. Amikor Bikfalvi Géza (59) minisztériumi előadóval készítettek interjút, nem tud­tam mire vélni a dolgot. Mi van abban különös, ha valaki egy évvel a nyugdíjkorhatár előtt minisztériumi előadó. Még csak nem is főelőadó. Az ilyen közlés vajon milyen ér­zelmet gerjeszt, mondjuk egy 30 évesben? Legfeljebb annyit, lám, lám, nálunk a geron­tokrácia foglalja el még a ke­vésbé frekventált helyeket is. Viszont Bikfalvai is azt érez­hette, amit én: Nem elég, hogy vénségére még csak elő­adó, de ezt ország-világ előtt el is hintik a köztudatban? Így aztán nem is csodálom, ha nyugdíjaztatását kéri, s átveszi helyét egy szépremé­nyű gyakornok (22). Ezért bízvást mondhatjuk, ez az in- diszkréció nem okoz örömet sem a harminchat éveseknek, sem a hatvan felé járóknak. Engem is a frász tör, ha ná­lam fiatalabbakról tudom meg, hogy magas poszton van, és semmi különöset sem érzek, ha nálam öregebb az interjú magasállású alanya, így csak azt tudom javasolni, jobb, ha az olvasóra bízzák, hogy ezt az alanyt fiatalosan merész vagy öregesen maradi gondolkodásúnak tartja-e. Gőz József (43) pecsétek, füst, és síró, vesze­kedő nők. Annát hogy megpillantot­ta az adminisztrátor, soron ■kívül behívta. — Dögölj meg, én hetet tudtam volna' a karomon hozni — sipított utánuk egy cigányasszony, aztán becsu­kódott a párnázott ajtó. A tanácselnök ráért szá­mukra. — Mi nagyra becsüljük a munkásságát, hölgyem. De- hát... — Kávét kért, s míg behozták, zavartan pislogott. — Nem ttudom, hallott-e róla... Szabóné... hm... hm ... szóval Szabóné há­romszobásra akar cserélni a ... megnövekedőit létszám miatt... Önök; a férje és ön, mind a ketten nagy kvalitá- súak ..., mi ezt tudjuk .... de két új lakás 'is, ez ugye, mi olyan kis város va­gyunk ... Kisákos az ablakhoz ta­padt. Megeredt a hó. A fiúcskát nehéz volt kivon­szolni a sötét lépcsőháziba. — Ma megyünk szánkózni. Apu megígérte, elvisz az ik­rekkel és Erika nénivel. Anya, ugye ite is jössz? Ugye mindnyájan megyünk? — mulatságosan bólogatott a fejével, ahogy kérdezte: — Ugye együtt? Ahogy kiléptek a hatalmas épületből, egy percre meg­álltak. Az asszony bizony,ta- lankodott, hogy haza indul­janak-e meleget ennj, vagy belépjenek a legközelebbi falatozóba. Kisákos az ölébe kéredzkedett álmosan: — Apa azt mondta, te hoztad a hót Norvégiából... Nagy pedyhekben esett. A téren a fenyők kihúzták ma­gukat. Az áruházból kilé­pők megtorpantak, felfrissül­ve szívták be a nedvesedő illatokat. Két nyakigcsizmás sikítozva kapkodta a pilléket, rázták egyre gyorsabban a lecsüngő gallyakat. A templom órája három­negyedet ütött. Hirtelen kicsapódott a szemközti tejivó ajtaja, s egy szutykos kéményseprő vág­tázott ki, hátán egy kacagó, fehér köpenyes, fütyülés el­adóval. — Most megfürdetem, Klá­ra nóném, máskor úgy csú­folod jón! A téren álló emberek a térdüket csapkodták nevet- tükban, aztán meglepődve fordultak a toporzékoló gye­rek felé, aki hirtelen a föld­re vetve magát, és hisztériá­sán sikoltozott: — Anya, nem kell ez a hideg hó, küldd vissza Nor­végiába. Legyen úgy, mint nyáron volt! Minden legyen úgy! Anya, nem akarom ezt a hót. Németi Zsuzsa 40 év somogyi képzőművészete A november végi csípős szél úgy viselkedett, mint a jó szándékú, de ügyetlen ka­masz. Tisztára söpörte a város utcáinak közepét, de a járda szegélye mellett föl­gyülemlett az avar, a csator­nák felé eldobott papírzacs­kók, buszjegyek, gallyak pö­rögtek. A felhők ezzel nem törőd­tek. Rendíthetetlen méltó­sággal hömpölyögtek az elő­futár nyomában, feketén, kö­véren, meleget, puhát, meg­nyugvást ígérve a tájnak. — Anyu! — mondta Kis­ákos, akinek könnyet csal a hideg a szemébe. — Apu azt mondta, nemsokára esni fog a hó. Milyen a hó? Kellett egy pár pillanat, míg tudatához eljutottak a szavak. Kikerültek egy tég­larakást, mely egy újonnan építendő ház telke előtt vá­rakozott, s közben az asz- szony rádöbbent, a három­éves gyerek még nem látott havat. — IFehér — válaszolta hal­kan, és megszorította a vö­rös kis kezet. — Ne felejts el köszönni az óvónéninek! Még saroknyit kellett men­niük a girbe-gumba utcában ülő, hunyorgó házak között. A kapu előtt nagy, lompos barna kutya ült, farkát csó­válta a hosszú fekete kabá­tos, és az apró, kék dzse- kis alak láttán. Hogy belép­ni látta őket, szolgálatké­szen vákkantott. Kisákos remekelt. A han­gos csókolomon kívül barát­ságosan mosolygott is, és szó nélkül tűnte, hogy egy fehér köpenyes fiatal lány levetkőztesse, és elvezesse a többiekhez. Az asszony az 'irodába ment. — Már szóltak magukról — biccentett a vezetőnő. — Hát igen, van hely nálunk. De mielőtt döntenénk, ké­rem, legyen egészen őszinte hozzám ... A gyerek érdeké­ben. Egy óra múlva végeztek. Kisákos boldogan öltözkö­dött, mert itt is az esernyő lett a jele, és mert egy cop- fos, fekete szemű kislány mellé ültették, a neive Po­cak. — Zöld óvoda, zöld óvoda — énekelgetett), míg a főtér felé igyekeztek. — Majd örülni fog Ranátakinga. Anya, ma is hozzájuk me­gyünk? Anyja fejrázására elgon­dolkodott. — Apu azt mondta, ők lesznék az ón testvéreim. Amikor nem voltál idehaza, akkor mindig velük aludhat­tam. Anna fáradtan törülgette bepárásodott szemüvegét, amikor beléptek a cukrász­dába i— Egy rétest! — rendelt idegesen. — Egyél Ákos, még messze van az ebéd. Kisákos szörpöt 'is kért, aztán kétszer körbeszaladt a székék és az asztáilok kö­zött. Az unatkozó presszós- nő megBimogatta az arcát: — Micsoda gyönyörű puló­vered van! — Norvégiából hozta anyu — mondta a kisfiú lelkesen. Ujján hármait mutatott: — Ennyi hónapig volt, és teli szájjal fordult ki a lengő üvegajtón. Délelőtt még a tanácsra kellett menniük. Ablakok, Kátai Mihály: Alföldi látomások (Tűzzománc) Weeber Klára: Szökökútfigura Bagó Bertalan: öreg ház Bors István: Madár Aki fordítva fejlődött • A távirat, amit kap­tam, levélhosszúságú volt. De tartalma ma­gyarázta önmagát. „Tisztelt uram! A megboldogult vég­ső akaratának megfelelően értesítenem kell önt, hogy Forgács Zoltán f. év január 12-ón hosszú szenvedés után elhunyt. Tisztelt uram, érte­sítem, hogy nagybátyám te­metése e hó 18-án, du. 15.00 órakor desz az Alsóvárosi te­metőben.” Az aláírás 'isme­retlen név, a táviratok fur­csa kétbetűs rendszerével a 'reformkori hangulat: Oeroemvoelgyi. Örömvölgyi. Tűnődtem, ki lehet ez az unokaöccs. Ezen tűnődtem, hiszen Zöld halála nem mosit rendített meg, már tudtam, volt, aki mtegtetefo- nálta. Volt egyszer egy őrült ba­rátom. Kinit éltünk a város peremén, fák és szemét­dombok között, üres telkek és kukoricások, bódék; vis­kók és félkész házak vilá­gában, a mélymúltban, ami­kor az ember még a fűtöt­ten szoba leghidegebb réte­gében |él, mert alig üti meg az egy métert, s mint tud­juk, alul hidegebb a levegő, mint feljebb, a felnőttek világában. Zoli nem mindig vodt őrüdt. Amidkor normális volt, az Elektromos Műveknél volt villanyszerelő. Volt -egy kis műhelye, ha összeveszett anyjával, oda vonult vissza, ott kis villanymotorokat bú- gatott, melyek színes papír- propediereket hajtottak mind­nyájunk gyönyörűségére. Anyja hamar meghalt, lega­lábbis én alig emlékszem rá, s attól kezdve Zoli egyedül uralta az udvart, a házat, a szobával, a konyhával, a padlásfeljáróvall s a hatal­mas, gyönyörű, világos pad­lással. Még az apja kezdte a házat, kőműves volt, de egy korsó hideg sör leforráz­ta a tüdejét, s karán el­ment. Stabilan építette meg a házat, s a tető egyik ol­dalára kockára vágott üveg- darabokat rakott végig cse­rép helyett. Hogy az anyja meghalt, és Zoli felfedezte ezt a világos, kellemes, ked­ves padlásteret, felszoktunk oda. És mint az őrültek, mindnyájan festettünk, raj­zoltunk, mázoltunk. Papírra, fára, vászonra. Anyáink;, apáink addig is gyanakodva nézték Zolit, amíg élt az anyja. Miért hogy kisebb gyerekekkel ba­rátkozik, lányokkal, fiúk­kal. De mosit, hogy egyedül maradt, és elterjedt, ahogy ő mondta a kocsmában, hogy műtermet nyitott, a za­var teljes lett. Mi minden­esetre lelkesen kitartottunk, s a tiltással mit sem törőd­ve, ha csak tehetett, szök­tünk át, ha nem is rajzolni, de vüháncolni, nevetni, él­vezni együtt a vakító nap- sütésiben vagy a futó felhők alatt is világos padlás kelle­mes melegét. Zoli lett a kör­nyék villanyszerelője, fusizó kisiparos műhellyel, jó szer­számokkal, s mindaz, amit keresett, elment a festő-kel­lékekre. Időnként föl-fölitűnt egy- egy barettsapkás, bársony- kabátos alak is, és egyszer lent a szobában lakott három hónapig egy hatalmas nő, legalább kétméter magas, fiatal, karcsú, de nagyfene­kű, nagymetlű, hatalmas kontyú lány, akkora volt a konitya, mint hármunk fe­je együtt. Valami művészet­történész volt, Párizsból jött haza, a rendőrséggel is volt baja. Feljárt a padlásra, kor­rigált és tanított. Közben az évek teltek, mi felnőttünk, elköltöztünk. Zo­li körül nem tett új had, mi régiek néha visszajártunk, de már furcsán néztünk ró, és ő érezte ezt. De azért hívott. Mígnem egy napon a hiva­talos nyomtatványon érkezett meghívó kiállításra 'invitált. A Zoliiéra. Ahogy olvastam, a művelődési házban a ta­nács rendezte, a megnyitót pedig a nagydarab művé­szettörtén észnő tartotta, aki azóta már „neves” lett. Ke­vesen voltunk, két-három ta­nácsi ember, meg mi régiek. Volt, akii elhozta a felesé­gét, férjét. Egyedül Pista volt magányos, a Kossuth-díjas festő, aki ott kezdett a pad­láson, és aki onnan nőtt naggyá, indult a világba, hogy aztán többé soha ne térjen haza. Zoli megörege­dett, reszketett a keze, re­megett a (feje, s egyáltalán nem látszott boldognak, „örülsz neki?” — kérdeztem, a képek felé intve. „Nem — mondta — nem. Nem itudok ón semmit. Minek ez? Egy arcot nem tudok lerajzolni olyannak, amilyen, hát akkor minek?” „Abbahagyod?” „Á, már nem tudok nélküle él­ni:” Aztán tényleg vittünk egy- egy képet. Ma is megvan, emlékeztetve arra, hogy volt egy őrült barátom, aki sze­gény fordítva járta be a festészet fejlődéstörténetének útját. Mert amikor a megtalált műterem rákésztette, hogy fessen, vad pacnikat rakott bizarr egymásmellettiségben, hogy a színek lángoló tánca ugráltassa a ránéző szemét. Aztán vonalak, geometriai ábrák kerültek a képiekre, s évek múlva felismerhető szé­kek, asztalok, szekrények, lépcsők. Majd fények és ár­nyékok, rácsok, s mögöttük félhomályban ágy, és az ágyon mintha egy test. Az­tán egyre felismerhetőbb kontúrok. Két évtized alatt megtanult rajzolni, egyre vi­lágosabban haladt a natura­lizmus felé. Hogy meghalt, telefonálta bátyám, már fényképieket festett. Ez volt az életcélja. De hát Zoltán őrült volt. Az önmaga íteijesítmónye ér­dekelte csak, a saját szo­rongásaival való küzdelem, hogyan engedelmeskednek a vonalak, a színek, a térfor­mák úgy alakulnak-e, ahogy ő vezérli őket. Ez volt az őrülete. Ebbe halt bele. Vagy valami másba. Valamibe, amibe majd mi is beleha­lunk. Szalontay Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents