Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-14 / 10. szám

AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XLI. évfolyam, 10. szám Ára: 1,80 Ft 1985. január 14., hétfő Lemondás Kezdetben az önfegyeltne- zés módszere volt, majd má­gikus erőt sejtettek az áldo­zatot vállalók a bor, a hús és egyéb fényűző ételek-ita- lok fogyasztásának a megta­gadásától abban a reményben, hogy sikereket érnek el. Az élet mérlegének a másik ser­penyőjében a bálványok fog­laltak helyet. Napjainkban a lemondás fogalma aligha foglalható erkölcsi törvénybe. Egyrészt vannak, akik nem önként, hanem kényszerűségből mon­danak le valamiről. A kis fizetés, a csekély nyugdíj nem engedi meg, hogy „ver­senyképesek” legyenek a több jövedelmet élvezőkkel. Még­is az ő arcuk árul el a leg­kevesebbet a 'lemondás pró­bájáról. Mindenki ismer olya­nokat, akik szívesen ecsete­lik a megpróbáltatást, a le­mondást — erőn felül sze­retnének „teljesíteni”. Le­mondanak a könyvről, zsíros kenyérrel váltják meg az új autót, nyaralóra kuporgat- nak. Bálványokat imádnak. Mai bálványokat. Státusz­szimbólumokat. Értük áldoz­ni kell. A vélt sikerek azonban el­maradnak, az irigyek, pocs­kondiázok, az eredményeket lebecsülök kórusa annál hangosabb. És nincs megál­lás a lemondásban, fokozó­dik a harci kedv. Még nem harangozták be az idei gye- rekév kiemelkedő esemé­nyeit, de már előre sejtem, _ bálványimádók hozsannája nem lanyhul. Az áldozatok mértéke nem csökken. A gyerek nem bálvány — hamis értékrendbe kár lenne sorolni őket —, értük le­mondani bármiről is, nem sikk. Naponta tapasztalhat­juk, hogy a lemondás fogal­mának a körébe a gyereke­kért hozott áldozat nem tar­tozik a megbecsült emberi értékek közé. Aki vállalja, nem dicsekszik vele. Cseré­be ugyanis nem vélt értéke­ket kap, hanem gazdag éle­tet. A lemondásnak rossz íze van azoknak a szájában, akik valamikor nélkülöztek. Most mégis szeretném rábe­szélni azokat, akik könnye­dén veszik a gyereknevelés feladatait. Lemondás nélkül aligha teljesülnek be a gye­rekálmok, a szülői lemondás nélkül aligha követhetjük a holnap nemzedékének szár­nyalását. Nem szabad, hogy megkeseredjen a szánkban a szó, ha lemondásra nyílik gyerekeink jövője érdekében. Az áldozatvállalásnak sok töve van; az egyik ágán a mindenáron való „megvál­tás” virágzik, a másikon méltósággal virul a termés: gyerekeink boldog jövője. A múltkor a színházban különös esetnek voltam ta­núja. Együtt ment a család a Mester és Margarita cí­mű előadást megnézni. A szülőkkel tartott a nyolcéves fiú is. A jegyszedők termé­szetesen nem engedték be a nézőtérre, mivel a darab nem neki való. A szülők először hajlottak a szóra; az előadás végéig vigyáz a gyerekre a jegyszedő néni, majd hosszas rábeszéléssel meggyőzték fiúkat, hogy in­kább menjen haza egyedül. Visszaválthatták volna a je­gyüket, hisz óriási a darab iránt az érdeklődés. Más al­kalommal, jobban megszer­vezve a család programját, természetesen a szülők ket­tesben még megnézhették volna a játékot. Nehéz le­mondani valamiről a másik érdekében? Horányi Barna Hazánkba látogat a norvég kormányfő házár Györgynek, a Mi­nisztertanács elnökének meghívására a közeli na­pokban hivatalos látogatás­ra hazánkba érkezik Kaare Willoch, a Norvég Királyság miniszterelnöke. (A magyar—norvég kap­csolatokról cikkünk a 2. ol­dalon.) Marjai József Moszkvába utazott Marjai József, a Minisz­tertanács elnökhelyettese, hazánk állandó KGST-kép- viselője, a KGST Végrehaj­tó Bizottságának 113. ülés­szakára tegnap Moszkvába utazott. Gromiko sajtóértekezlete A közös nyilatkozat önmagáért beszél George Shultz amerikai külügyminiszterrel Géni­ben megtartott találkozójá­ról. az új szovjet—amerikai tárgyalások témáiról és ki­látásairól nyilatkozott veze­tő szovjet külpoltikai új­ságíróknak a szovjet televí­zióban tegnap Andrej Gro­miko, az SZKP KB Politi­kai Bizottságának tagja, a Szovjetunió Minisztertaná­csa elnökének első helyette­se, külügyminiszter. Kérdésekre válaszolva Gromiko elmondta, hogy hosszú és nehéz előkészí­tő munka után került sor a genfi találkozóra. Az állás­pontos előzetes egyeztetésé­nek szakaszában az Egyesült Államok hosszú időn át ar­ra törekedett, hogy a koz­mikus fegyverek kérdése ne kerüljön be á\ megbeszélés témái közé. Végül azonban amerikai részről is kényte­lenek voltak elfogadni azt a tényt, hogy az űrfegyver­kezés figyelmen kívül ha­gyásával a hadászati és a közepes hatótávolságú nuk­leáris fegyverzet kérdése sem vizsgálható A genfi megbeszéléseket Gromiko egyáltalán nem könnyűeknek, sőt néha na­gyon. bonyolultaknak és fe­szülteknek, ugyanakkor cél- ratörőeknek, komolyaknak és nyíltaknak minősítette. Egészében kedvező értéke­lést adott a találkozóról, rá­mutatva, hogy a közös nyi­latkozat önmagáért beszél. Sikerült megállapodni az új tárgyalások tárgyáról és céláról. s ez nagyon fontos. Gromiko elmondta ' hogy Géniből hazatérve Shultz külügyminiszter levelet kül­dött neki, s ebben közölte: az Egyesült Államok kormá­nya szem előtt tartja a Genfben létrejött megálla­podások végrehajitását. s komolyan veszi vállalt kö­telezettségeit. Gromiko leszögezte, hogy a tárgyalásokon szovjet részről maradéktalanul fi­gyelembe veszik a szövet­ségesek, a testvéri szocialis­ta országok biztonsági ér­dekeit. A szovjet külügyminisz­ter kijelentette, hogy ha az Egyesült Államok végrehaj­taná űrfegyverkezési elkép­zeléseit. akkor a tárgyalá­sok megszakadnának. Érré genfi megbeszélésükön fi­gyelmeztették az amerikai felet. A Szovjetunió állás­pontja szerint ugyanis az említett kérdésben középút- nak nincs helye. Vagy meg­akadályozzák a világűr mi- litarizálását, vagy újabb fegyverkezési hajsza lesz. Gromiko végezetül a je­lenlegi nemzetközi helyzetet nagyon bonyioiMltwak, s né­ha veszélyesnek nevezte. A Szovjetunió számára azon­ban a iltegfiOhtoEabb, minden körülményeik között szem előtt tartandó célt a béke védelme jéllentl, s ennek ér­dekében mozgósítja erőit, tartalékait. A béke érdeké­ben tett erőfeszítések na­gyobb sikeréhez az szüksé­ge^ hagy mindeni állam még aktívabban küzdjön a hábo­rús veszély ellen. Vasárnapi szállítás Egy kocsi kocsmatej Tegnap délig hatvanezer liter tejat szállítottak a tar­tálykocsik a kaposvári tej­üzembe, és a délutáni mű­szak ugyanennyit, vagy még valamivel többet várt. Ker­tész Sándor. a tejipari szál­lítási ■ vállalat gépkocsiveze­tője egy nagy tartályos nyerges Ifával járta a me­gye útjait. Nagykorpádon. Szabáson és Csurgón is megfordult már. amikor a megyeszékhelyen találkoz­tunk vele. Elmondta: — A főuták tiszták, szá- razak; nem akadt velük ba­jom. A mellékutak viszont havasak, jegesek csúszósak, rajtuk vigyázni kell ezzel a nagy autóval­Ennyire jutott idő. már indult is vissza újabb te i- szállítmányént. Dobai László művezető kalauzolt tovább. — Tizenegyen vagyunk bent. Aki közvetlenül a tej­jel foglalkozik, az az átve­vő. a laboráns a pasztőrös és az árukiadó. Mi már megszoktuk, hogy sok szom­batot és vasárnapot töltünk idebent, a tejesek nagy ré­szének minden napja "hét­köznap. A tejet tehát átveszik, megvizsgálják és rögtön pasztőrözik. Tegnap húsz­ezer. liternyit még előkészí­tettek túrónak, ugyanennyi elment Zalaegerszegre. a többit ma dolgozzák fel. A pasztőrös Gáspár Bé­la volt. Tőle a hidegről ér­deklődtünk. — Néhány kisebb fagyás okozott csak gondot. Eddig különösebb bajunk nem volt a tartós mínuszokkal. A késztermék raktár rit­kán melegebb, mint a kül­világ, mostanában mégis többször előáll az a furcsa helyzet, hogy a tejüzem hű­tőiben kevésbé dideregne gz ember, mint a szabad le­vegőn. Ez a részleg hétvé­gén csöndes, de nem telje­sen élettelen. Ilyenkor szál­lítják a kocsmatejet. Ezzel a vidám névvel illetik a te­jesek a kijelölt vendéglátó- egységekbe irányított ter­méket. Fehér a környék, fehér az üzem. a tej... Stílusos vasárnapi „festmény”. KÉSZENLÉTI ÁLLAPOT Jégtörő hajók Siófokon A nagy hideg miatt be­fagytak az országban a ter­mészetes vizek, áll a jég a Balatonon. A Dunán nyolc­van százalékos, a Dráván hatvan százalékos a zaj lás, ezért a Dunántúli Vízügyi Igazgatóság készenléti álla­potot rendelt el. Az egyre erősebben daga­dó jég indokolttá teszi az éjjel-nappali figyelőszolgá­latot a Mahart leányvállala­tainak siófoki telelőjében is. Huszonkét hajó várakozik itt. A telelőben és a sólya­téren három-három ember tant őrséget vaísiáirwap is. — Két hajó töri a jeget — tájékoztatott tegnap Kovács Ferenc hajóvezető. — Ki­csit enyhült az idő ezért elegendő naponta háromszor elindítani a hajókat. Tulaj­donképpen nincs veszély, komoly jegesedésre nem kidül számíitamunk, mert fo­lyik a Sió, ereszük a vizet. Bajáról várunk hajókat, me­lyek a csatornán úsznak fel a javítótelepre. A jégtörés napi feladat. Ha várnának vdlie, nem tudnák kiszabadí­tani a hajókat a jég rabsá­gából, összeroppaimn iának a hajótestek. A régi hajósok emlékez­nek még azokra az időkre, amikor lékelni kellett, s jégvágó fűrészt használtak. Akkoriban komoly nézőkö­zönsége is volt ennek a műveletnek. A fűrészt a ha­jóról mozgatták, s a tréfás kedvű emberek időnként hangosan adták az utasításit: Húzd meg ott alul, igyekezz! A nézők természetesen azt hitték, ember rángatja a, fűrész másik oldalát, a víz alatt... — Ez már csak emlék — mondja a hajóvezető —. so­kat változott azóta a mun­káink, korszerű s í tettük a technikát. A hajók közötti csatornán kényelmesen ma­nővereznek a jégtörő hajók, egy-két fordulással szabad­dá teszik az utat. Kikötőnk­ben még nem fordult elő, hogy a jég összeroppantott volna egy hajót. Lenyomatunk az időben őszülni kezdő N. bá­tyám megállít ré ' jó szokása szerin: né­hány keresetlen szóra, s a megszokott bevezető mon­datok után előadja legújabb ötletét. Se szeri, se száma őnála az általában megva­lósítatlan, de mindig élet­revaló eredeti és praktikus écáknak. Rendre szívesen hallgatom, s többnyire csu­pán egy dolog akadályoz a végrehajtásban: a tőkehi­ány. Mert N., ha pénze volna, valószínűleg sikeres üzletember lenne, mivel megfelelően éber s furmá­nyos észjárású. Azt mondja N. bátyám: ha lenne elég forintja egy kis teherautóra, akkor ilyenkor mást se csinálna, mint járná vele a várost, és a kukások helyett ő szedné össze a kidobott ka­rácsonyfákat. Abból meg­lenne több havi tüzelője, de legalábbis egyévi gyúj­tása. Ahogy utánaszámolgatok, igaza van. De nem áll meg a gondolatmenetben, hanem nagy lendülettel folytatja: — Elfacsarodik az ember szíve, ha nézi ezt a pazar­lást. Ott hever az a renge­teg száraz fa, és hozzáte­szik a városi szeméthez, ki­viszik a szeméttelepre. ■Még arra se lehet számíta­ni, hogy évezredek múlva szén lesz belőle ... Hozzá­keveredik mindenféle ka- cathoz és elvész. Nem törődöm én már ez­tán a praktikummal, az újabb takarékos és végső soron életrevaló, tűzifa­gyűjtési ötlettel. Hanem mélységesen irigylem N. bátyámat azért a szén-fáj­dalomért. Honnan a gondo­lat, hannan ez az évezre­des előretekintés, ez a vi­lágátfogó bölcsesség? Nem bánná ő a kidobott karácsonyfákat, ha ki tudja hányadízigleni utódaink szénként találnának rá­juk ... Nem fontos ezúttal, hogy vajon lesznek-e évez­redek múltán értelmes utó­daink ezen a sárgolyón, s ha lesznek, akkor vajon szükségét látják-e a szén­nek. Hiszen az ő fejükkel nem gondolkozhatunk. Csu­pán a magunkéval, s ne­künk ez az elem ma még életet jelent. N. egyszerű és gyakorlatias eszméjében nem fér el az afféle aggo­dalom, hogy meg is semmi­sülhet addigra az emberi­ség. Csupán annak a félté­sének van helye: Vajon mit hagyunk rá mi, akik ősei vagyunk? Ez a csodálatos N. bá­tyám gondolatában. És még valami, ami már ránk is vonatkozik. A minden cse­lekedetünk magától értető­dő okosságára való vágya­kozás szinte megrendítő. Ha belenézünk egy ku­kába — ilyen hidegben megtehetjük, nincsen szaga — visszataszító mixtúrát látunk. Pedig külön-külön az utolsó szögig, faforgá­csig, lerágott csirkecsontig minden hasznunkra lehetne, ami benne van. S hatalmas, egyre nagyobb gondokat okozó szeméttelepeink, óriási „kukáink" mind­mind ilyen haszontalan He­gyek, telisteli hasznosítható dolgokkal. Rettentően fölgyorsult az élet. Még egyik napról a másikra is sokszor nehe­zünkre esik előre gondolni, nemhogy geológiai korsza­kokban előre mérnénk a homo sapiens idejét. N. bátyám csuda-gondolata tehát unikum, egyszerre fölemel, s mélységesen el­keserít. Eszembe jut egy széndarab, bányászok hoz­ták az iskolánkba annak idején, s elmesélték: szám­talan ilyent találnak. Ős­páfrány levelének gyönyö­rűen csipkézett zárványát, a hal lenyomatát őrizte a feketén csillogó rög. Vajon a mi időnkből ma­rad-e ilyesmi a következő évezredekre? S ha netalán lesz majd, aki rólunk ku­takodna, nem is történész már, hanem geológus, akkor vajon nekünk, huszadik századiaknak lesz-e lenyo­matunk az időben? Nem tudom. Csak üldö­gélek N. bátyám hirtelen rámszakadt aggodalmával, miközben ő már messze jár, s valószínűleg újabb eredeti és hasznos ötletek forognak a fejében. Luthár Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents