Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-05 / 3. szám

1985. január 5., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS BEVEZETÉS Egy téli napon Somos fe­lesége — Mária — úgy dön­tött, hogy elválik, és ottfe- lejti Somost valamelyik ko­szos vendéglőben. Az okok... 1: Somos iszákos, 2: Somos hazug, 3: Somos önző, 4: Somos impotens — és még minden, ami férfi lehet a válóper idején. „Máriának igaza van, de nekem is” — gondolta So­mos, és al-al-al-bérletbé költözött. Egy szagos öreg­asszonynál vett ki szobát, s már a bérleti szerződés alá­írásakor megkérdezte Vera nénit — így hívták a szoba tulajdonosát —, hogy miért nem veteti ki azt a hosszú szőrszálat, amely az álián lévő szemölcsből nőtt ki. Vera néni kínlódva véste a nevét a papírosra, aztán ki­jelentette, hogy Somos „nem fogadhat vendéget”. — Egyelőre nem is kell — mormolta Somos, hiszen a következő hónapokat magá­nyos elmélkedéssel és Mária elemzésével szándékozott el­tölteni. Mellékesen elbeszé­léseket is ír, hiszen ez a foglalkozása, s az írások többségében szerepel majd a Nő, aki minden részében más, minit Mária, de mégis ugyanaz, tehát nem létezik, csak Somos bővített és kör­mondataiban, „dehát ez nem is baj” gondolta Somos, így legalább semmi csalódás nem érheti, legritkább eset, hogy az írott betűk életre kelnek, hím- vagy nőnemű magatartást mutatnak, isz­nak, verekednek, szeretőt tartanak, . s a nap végén még el is verik a szerzőt — így tehát Somos elhatározta, hogy e meglévő világ helyett egy ÜJAT alkot, amelyhez teljesen elegendő az albérle­ti szoba, a filctoll, meg a bolhacsípésként viszkető em­lékek az elmúlt ötszáz évből. TANCDALOK Elköltözése napján Mária Somos fejéhez vágott egy kékköves gyűrűt, amelyet még Somos vásárolt valame­lyik aranyvasárnap, s úgy adta át Máriának, mintha komoly érték lenne, pedig bizsu volt, mint Somos ön­maga, amit azonban Mária nem ismert fel, azt hitte, hogy Somos ékszer, nem ha­mis, igazi, mélyen csillogó... De hamarosan kiderült az igazság, és Somos szomorúan vette fel a gyűrűt a sző­nyegről, ahová a homloká­ról pattant. — Te disznó — segítette Mária a lehajlásban. — Mocskos disznó. Somos hazaballagott, ,„kez- csókolom”, ordított át Vera néninek, kulcsra zárta az ajtót. A szoba hűvös és ho­mályos volt, az ablakon a tavalyi eső pettyei, a szek­rény halk reccsenésekkel válaszolt a fűtőtest kattogá­sára. Somos végigdőlt a dívá­nyon. A zsebébe nyúlt, elő­vette a gyűrűt. Nézegette. A kék kőben éles képeket, mozgalmas jeleneteket lá­tott: Mária arcát az első te­kintet kövületében, szőke haj, fekete szemöldök, vas­tag száj..., s aztán a csak táncdalokban megfogalmaz­ható elsők: az első kézfogás (Mária félt, hogy elesik az esős utcán), az első csók (Teyer—S. Kiss szerzemény), később a többi első, aztán amint ezek elfogytak, a folytatás, ami nyilvánvalóan az elveszett elsők keresése és nemtalálása volt: a ve­rekedések, a karmolós félté­kenység, a kibékülések (Braun—S. Kiss), majd a többi táncdal, egészen a fesztivál befejezéséig, a gyűrű koppanásáig, ami már tragikusabb volt, a szála re- cegve omlott a színpadra, a mikrofon szétdurrant, a hangszerek elhervadtak, az egyszerű igazságokat maga alá temette a hűvös, meg­fejthetetlen robbanás-. ...Somos felállt, felvette a kabátját, lement az utcára. Szemben, a Fűzfa utca sar­kán BOROZÓ állott, amely kocsma volt, neve ellenére, és Somos úgy határozott, hogy iszik valamit, mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy az állópulthoz állhasson, ar­cokat lásson (mégha rondák is), hangokat halljon (mégha nyálasak is), egyszóval — táncdalszöveg — „emberek között legyen”. A CSAPOSNÖ Somos blokkot váltott, a csapospulthoz lépett... Tes­sék — dörrent rá a hang a poharak mögül. — Egy... egy... — motyog­ta Somos..., hiszen a blok­kért egy nő nyújtotta a ke­zét , a legrondább nő, akit Somos valaha is látott (pe­dig sok helyen megfordult, ahol boszorkányok röpköd­nek, meg ott is, ahol a leg­rútabb földi emberek látha­tók : kórházi alagsorban, boncteremben, csatornában, könnyűzenészek között, mű- vésztaláilikozón, satöbbi), de a csaposnő... Festett-fekete haja volt, néhol kilátszott a fejbőre; homlokán vízszin- tes-függőleges-rézsut rán­cok; szemöldöke kitépve, vékony ceruzacsík vonul a halántékáig; műszempillája felfelé kunkorodik. — Egy konyakot kérek — nyerte vissza a hangját So­mos, és a savószínű foltok­ba nézett, amelyek a nő szemgödrében állottak. — Egy konyak — dörmög- te a csaposnő (mély férfi­hangja volt, bariton.) MÁRIA Somos a sarokba húzódott, felvette a talponállói pózát: bal könyök a pulton, a test a bal lábra támaszkodik, a jobb alszár keresztben áll a bal előtt, s a cipő spiccére támaszkodik. —„ Ügy állsz, mint egy paraszt” — mond­ta Mária a váróteremben, amikor a Balatonhoz utaz­tak egy hétvégén, mert Má­ria sült keszeget akart enni, de Lellén csak tengeri ha­lat lehetett kapni, s ezért Somos ismét csak „tehetet­len balfácánnak” minősült, egészen estig, amikor végül is szájon vágta Máriát és otthagyta a strandon, de Má­ria utánarohant és sírva kö- nyörgött (ahogy ő mondta, „rimánkodott”), mire Somos ellágyult, „hát mégsem any-- nvira elmebeteg ez a Mari”, elindultak, sétáltak hazafelé, nem sokáig, mert Somosra ráköszönt egy holtrészeg férfi, „ki volt ez?” sziszegte Mária, „egy simlis”, mondta Somos, „igen, mert te min­den szarházit ismersz!”, Má­ria futva indult a pályaud­var felé, Somos utána, eléri, „ne nyúlj hozzám!”, sikítja Mária, aztán Somos nyakába borul, hazamennek, lefek­szenek, Mária Somos oldalá­hoz simul, „olyan jó volt ma minden” suttogja, „hát ez valami iszonyat”, gondol­ja Somos, „de ha ez nincs, akkor mi marad?...” Mária már alszik, szuszog, Somos ébren van, gondolkozik. A csaposnő komoran szol­gálta ki a vendégeket, rázta a konyakosüveget, nyomta a szódát, ménte a bort, lövöl­dözte a sört, és Somos riad­tan vette észre, hogy... „Hiszen ez... Hiszen ez Mária.,.” Ezek a mozdulatok, ez a fejtartás, ez a karnyújtás... Igen, Mária parókát öltött, műszempillát ragasztott, és eljött ide, csaposnőnek, nyilván azért, hogy Somost ellenőrizhesse, tehát szereti, még mindig... — Szervusz — lépett a bádogpulthoz Somos. — Szervusz, Marika. — Kérem? — nézett fel a csaposnő, — Tudom, hogy te vagy, Mária. — Zsóka a nevem. „A hangja” — ijedt meg Somos. — „Ez nem az a hang...” Visszament a sarokba. A pultra támaszkodott, mere­ven figyelte a csaposnőt. „Hát persze” — mormolta magában. — „Ez a nő nem Mária, hanem Mária”. ...hiszen ő is nő, mint Má­ria, nő, mint a többiek vol­tak, és ami Somos soha nem lesz; nő, akit Somos hamarosan háborúra hív ki, nem törődve azzal, hogy ez a háború elveszthetetlen és megnyerhetetlen, és a Má­riától elszenvedett vereség után hatalmas győzelmet arat a csaposnőn, de az is lehet (és végső soron min­degy), hogy a csaposnő nye­ri meg a háborút, Somost már várja egy másik albér­let egy másik Vera néninél, szemben a sarkon a kocsma áll, s benne a következő csaposnő, akinek talán már arca sincs, csak a lénye, hí­vogató, örök lénye. Somos kiegyenesedett, a zsebébe nyúlt. — Asszonyom — állt a csapospulthoz. — Tessék. — Szeretnék felhúzni az ujjára egy gyűrűt. A nő szemében csodálko­zó, tettrekész tekintet jelent meg. — Nem túl drága darab — mondta Somos —, de so­kat jelent. Elővette a gyűrűt. A nő egy pillanatig nézte, aztán kinyújtotta a kezét a poha­rak felett. — Köszönöm — mondlta Somos. Megfogta a nő csuklóját, ujjára húzta a gyűrűt. — És... ez mit jelent? — kérdezte a csaposnő, maga elé emelte a kezét, a gyűrűt nézegette. Mária fényes ponttá zsugorodva távolo­dott a kék kőben. — Tartozom valamivel? — nézett fel a csaposnő. — Eljegyeztelek — mond­ta Somos. — Velem maradsz, amíg élsz. 40 év somogyi képzőművészete Homty Márta: Néphagyomány Szabados János: Balázs János VALKÓ ANTAL Lakodalom Megmossa véres és mocskos (vér-mocskos) kezét a henites a hóihér a lakodalom rekvizítumaü a hajnal óraszerkezétére szegezve megtelik fénnyel az elhagyott sátor s a menyas&zonytánc örvényéi még egyszer félkavarják a port 'mielőtt végleg eltűnnének a mosatlan itányérok közt zsírosán felkel a nap egy ottfelejteti borospohár egyre mélyebben süllyed az asztalba BÁNOS JÁNOS VACOGHATNAK Ha legördüli a szél a szanatóriumból: csattogtatja a tóifeszíitett vásznat a mosdatás után száradót — vacoghatnak a liliomok bonthatja kontyát csillogó mezőnek asztalomra a sírás: közelebb merészkedik a ítél is közelebb a fehér árulás Janusz Oseka — Nem lehet igaz! Ezt a szerencsét, hogy itt találom önt a vendéglőben, kedves... — Pszt... Kérem, ne említ­se a beosztásomat! Magán­emberként tartózkodom itt a saját vodkám mellett. Üljön le! Uszik egyet? — Könyörtelenül megtil­totta az orvos, ezért hát, ha volna olyan kedves, és te­kintettel lenne arra, hogy... — Ostobaság... Még senki­nek sem ártott meg egy po­hárkával... No, töltsünk! — Természetesen, ha már volt olyan szíves, de talán bátorkodom emlékeztetni ar­ra, hogy hosszú idő óta fo­lyamodom, hogy ön, ked­ves... — Pszt! Ne említse a be­osztásomat! Minek kell min­denkinek tudnia? 'Ami pedig az ön dolgát illeti, emlék­Kedvező alkalom szem, persze, hogy emlék­szem. — Elnézését kérem, hogy bátorkodtam megzavarni a nyugalmát, de nemrégiben épp ön volt szíves megjelöl­ni egy időpontot... — Sajnos, igen fontos ügy­ben el kellett utaznom. — Természetesen. Nem szemrehányásképpen mond­tam, csak szerettem volna tisztelettel emlékeztetni önt, milyen körülmények között élek. A lakás nedves, a für­dőszoba használhatatlan, mindenhol beázik... — Mindenki azt hiszi, hogy különleges helyzetben van. De ha azt mondtam önnek, hogy emlékezni fo­gok, akkor úgy is lesz! Há­rom nap múlva az ügy el lesz intézve... — Három nap múlva? Azt fiem tudom, hogyan há­láljam meg), kedves... — Pszt! Szóra sem érde­mes. Apróság. — Három nap múlva te­hát lesz egy tiszti, száraz, fürdőszobás lakásom? — Magam nézek utána. — Hogyan köszönjem meg önnek, kedves vízvezeték- szerelő elvtárs? — No tessék! Az isten szerelmére... Hányszor kér­tem, hogy ne említse a be­osztásomat!? Most aztán mások is rögtön hozzám fordulnak. Az egyiknél fo­lyik, a másiknál csöpög a csap, a harmadiknál kilyu­kadt a cső... És mindez ki­nek fog gondot okozni? ön­nek, miniszter elvtárs! Fordította: Adamecz Kálmán Tandori Dezső A rövid nappalok Mondjunk egyszer róluk is valamit, így, ne csak az ünnepeiket emlegessük és a múlásukat várjuk; ezek a rövid nappalok, szegények, ők is lények, és nem kétséges, hogy a társaink, szürkeséggel, metszett fényükkel, tartózkodó ígéreteikkel, pontos kínálatukkal, és az aligha díszhelyre illő vers lehetőségével. Fölfedeztem őket az idén, lehet, ez is a tartalékok bizonysága. Elébük-ébredek és kelek, látom hajnal előtti holt időik lámpafényeit, az égen semminek jelét, de hát ilyesmire alig érek rá. Nem sietek, persze, tőlük is idegen az, csak a legcélszerűbben hozzálátok egyáltalán nem íróasztali feladataimhoz, és mert nem egészen a magam érdekében csinálom a dolgot, szokatlanabb a kerete is, a figyelmemé. Talán ez hozta meg őket nekem; hangulattalanságukat már nem érzem ridegnek, elutasítónak; ilyenek, nem tehetnek róla, hanem azért mind mennyi lehetőség, milyen jól beosztható, lehet bennük rohanni kemény, feltűrt gallérral, a járást nem akadályozó kabátban, egyetlen óra alatt az elintézendők sorozata úgy kipipálható, hogy rögtön nekivágunltvalami újabbnak; nem, nem beszélek ünnepeikről, csapadékukról, megannyi tőlük független szervezéstől, én csak őket szeretném legalább megemlíteni, se jó, se rossz, jóval több annál, hogy télen is élek, és mert jóval kevesebb mégis valaminél, magamra vessek, ők elmúlnak, mint akik többet tettek, mint amiről tehettek. Horváth János: Dúdoló lány

Next

/
Thumbnails
Contents