Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

1985. január 19., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A TELEFON Szépen magyarul - szépen emberül Látszólagos igekötő, valódi hiba Az asszony sápadtan dőlt az ajtófélfának, és néhány percig a két lány kánonsze­rű szuszogását hallgatta. Lassan visszabotorkált a te­lefon mellé, és tovább vir­rasztóit. — Nem leszek sokáig az utadban — hallotta Géza rekedtes hangját. Remegő kézzel rágyújtott. A felizzó parázs fényénél Géza 'karikás szemeit látta.. — Nektek nincs szüksége­tek rám — folytatta ugyan­az a hang —, csak útban vagyok. Az én idegeim már tönkrementek. — Miben mentek tönkre az ideglei? — tűnődött az asszony. Megpróbálta tárgyilagosan végiggondolni az együtt le­élt húsz évet, de az utóbbi két nap őrjítő percei, a föl­ismerés, hogy Géza eltűnt, a rendőrség, a mentők, a te­lefonok, hátha tudnak vala­mi biztatót mondani, telje­sen mindegy, hogy mit, csak egy helyet, ahol Gézát meg­találja. — Ma már nem érkezett hozzánk több áru. Máshol keresse! — jutott eszébe a Bonctani Intézet iszonyú vá­lasza. A férje, mint áru. Egy ember élve vagy halv*a, csak áru? — Egyelőre nem találjuk a férjét, de teljes erőbedo­bással keressük. Nyugodjon meg, asszonyom! Ha eszébe jutna valami a férjével kap­csolatban, valami utalásféle, hogy esetleg hová... Szó­val hívjon minket bármikor vagy hagyjon üzenetet a ne­vemre! — Valami utalásféle? — ismételgette az asszony a nyomozó szavait, és üveges szemekkel meredt a semmi­be. — Egy idegbeteg ön­gyilkossági fenyegetéseit mondjam el? Ezt az érzelmi zsarolást! Az egész olyan hihetetlen­nek hatott. Az asszony órákig várt a hírre, mint egy görcsoldóra, hogy fel­szívódva a sejtjeiben, el- ernyedjen a bizonyosságban, hogy Géza megvan, hogy él. Nem is vette észre, hogy körülötte jönnek, mennek. Géza kollégája, aki titokban a főosztályvezetői székben érezte már magját, de kife­lé ájtatos, együttérző képpel sürgölődött. A szomszédok, összecsapva tenyerüket, meglepetést színlelve a vá­ratlan tragédia fölött, pedig a papírfalakon keresztül mindent hallottak. Számuk­ra a váratlan eseményt nem a férfi eltűnése, hanem az asszony viselkedése jelentet­te. A hajnali csendben az asszony feje egyre jobban fájt, szinte sistergett. Nyug­tatót akart bevenni, de ahhoz sem volt ereje, hogy feláll- jon egy pohár vízért. Inkább újabb cigarettát sodorgatott a kezében. Most, így utólag jött rá, hogy a lányai nél­kül talán megbolondult vol­na. Este jött a hír, hogy Gézát megtalálták a Sza­badság szobor környékén. Fáradtan nézett a tükör­be. Ujjaival végigszántott az arcán. — Én vagyok az oka — motyogta a tükörképnek —, sose vettem komolyan a fe­nyegető dzését. Ideges, hát ideges. Ki nem az? Hogy depressziós? Mondta az or­vos, tudomásul vettem. De pszichológus nem vagyak. Mondta az örvös, mondta, igen. Kíméljem, biztosítsak neki nyugalmat. És nekem ki biztosított? Hát én nem fáradhattam bele? Az örö­kös szekírozásba, hogy már megint elköltötted a pénzt, most miért ezt főztél, min­den idegennel kedves vagy, csiak velem nem, hogy tönk­retetted az életemet. Bele­fáradtam, igaz. Cseléd vol­tam gyerekkoromban, cseléd lettem Géza mellett is. Min­dig cseléd. Emlékszem, szerttmihály napján minden évben kivitt anyám a cse- lédpdaera, és jöttek a csö­pögő orrú kölkök, a vérpi­rosra kikent nagysága any­jukkal. az enyvszagú iparo­sok, mind, mind, a fogaimat nézték, a karomat tapogat­ták. Tud-e húzni mint egy barom? És úgy is tapogat­tak minket, mint a barmo­kat. Anyám pedig a kezét tördelte. Sajnált, de muszáj volt eladnia. Aztán fordult a világ. De a szegény em­ber csak szegény maradt. Hiszen a kutya is ott végzi a dolgát, ahová egyszer már tett. A pénz se terem más­ként. Anyám beszélt rá Gé­zára, hogy milyen okos em­ber, irodában dolgozik, mű­velt, ha hozzá megyek nem kell itthon a faluban a föl­det túrnom. És bementem a várasba dolgozni. Géza szer­zett helyet az egyik boltban. Micsoda esküvőnk volt! Egy félórára kéretszkedtem el az üzletből, Géza kölcsön­kért egy karikagyűrűt, mert csak egyet tudott venni. az,t is a nővére szerezte feke- tézéssel. Háború után történt néhány héttel. Amikor a lányaimnak elmeséltem, szinte megelevenedtek. Mi­lyen romantikus esküvő! Az. Hogyne! Én visszarohantam a boltha dolgozni, az ifjú férj pedig elvonult két ba­rátjával a kocsmába mulat­ni. És ez volt jellemző az egész házasságunkra. Nem az ivás, mert azt nem na­gyon szerette, hanem az, hogy én állandóan dolgoz­tam, mint egy állat, ő meg a fotelből dirigált. Mégis ő ment tönkre. Belehabarodott egy kis tyúkba. Akkor kel­lett volna otthagynom. De hát a két gyerekkel hová mehettem volna; Akkor ke­rült először az idegosztály­ra. A saját hülyesége miatt. A nő megszökött egy másik alakkal, Géza pedig teljesen összeroppant. Az a majdnem kétméteres ember, mint egy csecsemő zokogott nekem. A saját vereségét sose tudta elviselni. A másén persze jót szórakozott. És én, a barom, csak bólogattam az orvos előtt, hogy persze döktor úr, igen doktor úr, hogyne dok­tor úr, mindent megteszünk, én megbocsátottam neki, hi­szen olyan gyönge nélkülem. És ő úgy, ahogy meggyó­gyult, egy ideig rendben megvoltunk. Azt hiszem, ne­ki kevés volt az, hogy én megbocsátottam. Saját ma­gának sose tudott. Azt hi­szem, ebbe ment tönkre. Mosjt, így utólag... de én is hibás vagyok. Sajnos. El­fogyott a türelmem. Együtt élni egy idegbeteggel, csak az tudja, aki végigcsinálta. Az utóbbi években egyre többet marakodtunk, és egy­re mélyebb sebeket ejtet­tünk. A csend hirtelen abbama­radt. Az utcáról a szemetes kocsi csikorgó nyeldeklése. a kukák tompa puffanása szűrődött be. — Hajnal. Üjabb hajnal. Az ablakhoz botorkált és kinézett. A tejfölös ködben lassan kirajzolódott a Sza­badság szobor sziluettje. — Egy újabb hajnal — sóhajtott megint az asz- szony. — Ma kit fognak ott találni? Ki veti le magát a kilátóból? És hányán mara­dunk itt lent a városban? Hányán maradunk túlélők, akik elől menekülnek? Válasz helyett csak a te­lefon' csörrent meg. — Jó reggelt, asszonyom! Gondoltam, minél előbb tudja meg a hírt. Már amennyire jónak nevezhe­tem, de megnyugtatóbb, mint a tegnapi telefonom. Az or- vosszakértői jelentés alap­ján, nem öngyilkos lett a férje, hanem embóliát ka­pott. A magával vitt gyógy­szerei hiánytalanul meg­vannak. A boncolás ... Az asszony már nem fi­gyelte a nyomozót. A tükör előtt állt. — Embólia — mondta hang nélkül a száját for­málva, mint aki egy süket­némával akar szót érteni. A tükörből pedig egy töp- pedt arc nézett rá, összeho­zott szemekkel, millió ránc­ból összeszaladt gúnyos fin­torral. — Na, most már megnyu­godhatsz! Goszthony Mária’ kerámiái A sajtónak és általában a hivatali nyelvhasználatnak kedvelt szava a befolyás fő­név, és még inkább az eb­ből képzett befolyásol ige. Egyiket sincs jogom hibáz­tatni, nemegyszer magam is rájuk szorulok, de megval­lom: nem kedvelem őket különösebben, már csak azért sem, mert túlságosan gyak­ran kerülnek elém. Ha van rá mód, inkább mást vá­lasztok helyettük. A befo­lyásol valakit helyett példá­ul ezeket: hatással van va­lakire; valamire rábír, rábe­szél, rávesz valakit, hogy csak a legmegfelelőbbeket említsem. Még egy oka van annak, hogy nem szeretem a befo­lyásol igét. Azt hiszem, ol­vasóim is tanúsíthatják, hogy ez a szó szinte csábít a hi- bázásra. Hol itt, hol ott szúrja a szemünket vagy üti meg a fülünket ilyenfe­le mondat: „a felek megál­lapították, hogy a tárgyalá­sokat kedvezőtlenül folyá- solták be (bizonyos esemé­nyek)”; „az új rendelkezés nagymértékben be fogja fo- lyásolni a termelési eredmé­nyeket” stb. Súlyos hiba ez? Bizony, súlyos. Nem azért, mintha az igekötő sohasem állhatna az ige után vagy sohasem szakadhatna el tőle. De hogynem állhat, dehogynem szakadhat el! Számos olyan eset, helyzet van, hogy for­dított vagy megszakított szó- rendű az igekötős ige. El­megy — nem megy el; be­csukja az ajtót — be sem Bors István: Térforma csukja az ajtót. Csakhogy itt más a bibi! A befolyásol csupán látszólag igekötős ige, valójában nem az. Bi­zonyíték rá, hogy folyásol igénk nincs. A befolyásol nem úgy jött létre, hogy be igekötővel láttuk el azt a bizonyos nem létező folyá­sol igét, hanem úgy, hogy a befolyás főnévhez kapcsol­tuk hozzá az -l igeképzőt. Nem a befolyásol az egyet­len ilyen áligekötős igénk. Ugyanilyen az ellenőriz, a fellebbez, a kifogásol, a ki­vételez, a kivonatol és még egy-kettő. Ezek nem bont­hatók szét igekötőre és igé­re, mert nem is így kapcso­lódtak össze egymással. Ahogy a befolyásol ige a befolyás főnév származéka, úgy az ellenőriz az ellenőr-é, a fellebbez a fellebb — fel­jebb középfokú határozószói alaké, a kifogásol a kifogás főnévé, a kivételez a kivé- tel-é, a kivonatol a kivo- nat-é stb. Most már talán minden ol­vasónknak világos, miért rosszak, elfogadhatatlanok a folyásolták be, be fogja fo- lyásolni formák, s miért hi­básak az olyanok is, mint nem őrizték ellen, későn lebbeztek fel, nemegyszer ki is fogásolták stb De azért, nehogy bárkit is rossz irány­ban befolyásoljon — hibás volna ez: folyásoljon be! — ez a cikkecske, befejezésül ide írom az iménti példák helyes szórendű változatát is: nem ellenőrizték, későn fellebbeztek, nemegyszer ki­fogásolták is. SLAWOMIR MROZEK NYOMOZÁS • A fogadóban hirtelen kialudt a villany. Amikor ismét föl­gyulladt, az elnök így kiál­tott: „Ki itta meg a sörö­met?" Csönd lett. „Jól van mondta az elnök —, zár­ják be az ajtót! Nyomozás lesz." Amikor bezárták az aj­tót, az elnök hozatott még egy sört, éppen olyat, mint az előző, lette la pultra, es igy rendelkezett: „Most pe­dig egyenként ki fogunk menni. Főkönyvelő jlvtars, kérem, fáradjon ki!” A főkönyvelő kiment. „Most pedig öt percre el­oltjuk a villanyt” — mond­ta az elnök. Kialudt a villany, öt perc elteltével ismét fel­gyújtották. A korsó üres volt. „A főkönyvelő ártatlan, a tettes Iköztünk van — jelentette ki az 'elnök. — Ügyintéző elvtárs, hagyja el a helyiséget! Kérem a következő sört. Figyelem, villanyoltás!” Megismételjük a művele­tet. Amikor újból világos lett, kiderült, hogy ismét megitta valaki a sört. „Uraim, szűkül a gyanú­sítottak köre! — kiáltotta győzedelmesen az elnök. — Űj sört, aztán villanyoltás!” Néhányan megszólaltak, hogy a nyomozás érdekében jó lenne egy kis harapni- valót is rendelni a sörhöz. A sör azonban így is minduntalan eltűnt. Nyil­vánvalóan a tettes még mindig a helyiségben tar­tózkodott. Az elnökön kívül már csak hárman maradtunk. Én, a párttitkár és a sze­mélyzeti osztály vezetője. Az elnök utasította a párt- titkárt, hogy menjen ki. „Csak most is megigya valaki” — suttogta a párt­titkár nekem és az osztály- vezetőnek, miközben föl­vette a kabátját. Egyedül maradtam a sze­mélyzetissei. Az elnök alig tudta leplezni izgatottságát. Kialudt és felgyulladt a villany; a sör eltűnt. „Osztályvezető kartárs! mondta az elnök. — Most pedig ön távozik.” Az osztályvezető felállt, mélyen a szemembe nézett, és megindult a kijárat felé. Megértettem, hogy föl kell hajtanom az utolsó sört. Az elnök előre élvezte a döntő pillanatot. „Egy sört kérek! — kiál­totta. — Már csak egy sört kérek! Ez lesz az utolsó!" „Nincs több sör — jelen­tette ki a csapos. — Elfo­gyott.” A tettes ismeretlen ma­radt. Fordította: Adamecz Kálmán Dr. Grétey László Kuisz György: Nádvágók 40 év somogyi képzőművészete

Next

/
Thumbnails
Contents