Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-01 / 282. szám
8 Somogyi Néplap 1984. december 1., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Â SAJTÓ ÉS AZ IRODALOM Olaszországban jártamkor — jó itthoni beidegződés szerint — kerestem a napi- és hetilapokban az irodalmi oldalakat, ám hiába. Sőt még az irodalmi lapok is inkább csak szakfolyóiratok, a vers, regény, novella szinte kizárólagos megjelenési formája: a könyv. Nálunk hagyományos jelenség az irodalom léte nemcsak a heti, de a napilapokban is. Gondoljunk csak arra a szoros kötődésre, amely íróinkat egy-egy napilaphoz fűzte, csak példaként a legnagyobbakat: Mikszáth (Szegedi Napló, Pesti Napló), Ady (Nagyváradi Napló, Budapesti Napló), Kosztolányi (Pesti Hírlap, Világ), Karinthy (Az Újság, Budapesti Napló). Ez a kapcsolat nemcsak anyagi biztonságot jelentett az írók nak, hanem egyben szorosabb viszonyt is a valósággal, a társadalmi-politikai élettel, másrészt bizonyos újság-műfajok irodalmi szintű művelését eredményezte (tárca, karcolat, kroki, humoreszk stb.). Arra is van példa — Bálint György —, hogy valaki publicistaként, napilap-kritikusként építsen irodalmi rangú életművet. A magyar irodalom és sajtó szoros kapcsolatának nyilvánvalóan mélyebb oka is volt, irodalmunk sajátos történelmi helyzetéből fakadt: olyan funkciókat is magára kellett vállalnia, amelyeket szerencsésebb nemzeteknél elvégzett a filozófia, a politika, a tudomány vagy a társadalmi intézményrendszer. Jó ez vagy rossz, gazdagodott vagy vesztett ezzel irodalmunk ’ — most ne vitassuk. Az. bizonyos, hogy irodalmiunk primátusa ilyen értelemben megszűnt. Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, annyi előnnyel azonban kétségtelenül járt, hogy egyre kevésbé kényszerű természetétől elütő funkciókra, fejlődése öntörvényűbb lehet. A hagyományból viszont megmaradt az irodalom szorosabb kötődése, jelenléte a sajtóban. Ami szerintem feltétlenül hasznos. Mit nyer a sajtó (és ezáltal az olvasó), és mit nyer ebből az irodalom? A sajtó nyeresége nyilvánvaló: az irodalom segíti alapvető funkcióinak betöltésében. Először is: sokoldalú információt nyújtani a valóságról. Az irodalom sajátos megközelítési és feltárási módjával pontosítja, elmélyíti a valóságról alkotott képet. Másodszor: segíti — csúnya szóval — a propagandatevékenységet. Vagyis sajátos ábrázolási módszerével érzelmileg is hat az olvasóra, a teljes személyiségét mozgósítja, a meggyőzés tehát hitelesebb, tartósabb. Persze ezzel vissza lehet élni, mint ahogy példa is van rá: az ötvenes években vezércikk szempontokat „ver seltek meg” a költők (már aki), ám ez esetben a költészet elveszti hitelét — és hatását az olvasóra. Az irodalom nyeresége is könnyen belátható: a napi- és heti sajtó olyan közvetítő csatornát jelent számára, amelyen keresztül eljuthat a nem könyvolvasó olvasórétegekhez is. Másrészt széles körű közlési lehetőség, mert sok tíz- vagy százezres példányban jut el egyidőbsn az olvasókhoz. Hatékonysága tehát intenzív, bár kérészéletű, egy napra szóló — az újság természetéből következően; másnap eldobják. Az olvasó nyeresége természetes : olvasmányélménnyel gazdagodik. Olyan tükörbe nézhet, amely a teljesség igényével képes felvillantani a hétköznapi esetlegességek összefüggéseit, s önmaga_is kilép a partikularitásból, teljes énjével szembesül. Felmerül a kérdés: nem festek-e túl ideális képet? Lehetséges. Mindez jó irodalmat. jó újságot, értő olvasót feltételez. A cél mindenképpen ennek megközelítése kell hogy legyen. Persze az irodalom és sajtó kapcsolatában — ez utóbbi jellegéből fakadóan — természetesen vannak bizonyos korlátok. Egyes műfajok eleve kiesnek. Hogyan férne bele egy napilapba például az eposz vagy a nagypróza? (Legföljebb ami folytatásos regényként 3—4 oldalra tördelhető.) De figyelembe kell venni a napilappal szemben támasztott aktualitásigényt is: furcsa lenne a júliusi kánikulában téli verset olvasni napilapban (már amelyiknek nemcsak egyes motívumai, de a témája is téli/. Számolni kell azzal is, hogy az olvasó más szándékkal nyúl egy könyvért, mint ahogy az újság irodalmi oldalára lapoz; ez esetben kevésbé vonatkoztat el a valóságtól, Komédiások. Sváby Lajos festménye. TÜKÖR saját mindennapi lététől. Ezért elvont irodalmi kísérleteknek nincs helye napilapban, legföljebb a kísérlet már beért, leszűrt eredményének. Számolni kell tehát az olvasó realitásigényével, ugyanakkor a jó irodalom tágítja irodalomszemiléletét, befogadási készségét is. A cél természetesen teljes irodalmi keresztmetszet nyújtása kell hogy legyen, az irodalmi szerkesztő mégis válogatásra kényszerül — a napisajtó jellegéből következően. Ez azonban az értékrendre nem vonatkozhat. Az értékrendben nem lehet alternatíva, a válogatás szempontjai csak a magyar irodalom egyetemes értékrendjére épülhetnek. Nincs külön ,sajtó-iroda lom” és „nagyirodalom” — egyetlen magyar irodalom van. A mozgékonyabb napisajtó azonban egy területen megelőzheti az irodalmi fórumokat: a fiatal tehetségek indulásához az első lépcsőfok lehet. Különösen vonatkozik ez a megyei napilapokra; a vonzáskörzetükben élő ifjú alkotók természetes gesztussal főrdulrvak „újságjukhoz”, s a legtehetségesebbek nem egyszer ezen át jutnak el más irodalmi fórumokhoz. Rózsa Endre Lélekidőm óraművé Mint cseppkő képzelt oszlopa az alsó és a felső kúp között — fájdalmaimban régen összenőtt a már nem és a még soha. E képzelt oszlop oly való; magát a hiányt méri; pereg-e? Homokóra, melynek nincs közepe, és vissza — nem fordítható! Csóka, fekete csóka, csalóka madár árva, hideg a fészek, üres a határ csóka, fekete csóka, tói jár az erdőin? mit lát vizslató szemed, ha a hold feljön? Az irodalomnak nemcsak közvetítő csatornája a sajtó; mint minden viszonyban, visszahatással is számolhatunk. Hogyan szóljon bale a sajtó az irodalomba? Szkeptikusan válaszolva : sehogy (lásd ötvenes évek). Megfontoltan fogalmazva: létével — mint „megrendelő” - beleszól. E visszahatás lehetőségének pozitív tartalmát kellene kibontani. Az olvasói realitásigény ösztönözheti az írókat társadalmi valóságunk tényleges problémáival való szembenézésre, az élettől való elidegenedés leküzdésére. Mint „megrendelők”. a napilapok ösztönözhetik — különösen a fiatalokat — az egyműfajúság elkerülésére, mert ez hosz- szabb távon az alkotó számára bezártságot jelent. A napilap olyan műfajokat kínál, amelyeknek nálunk iro dalmi rangjuk van, ma mégis kevés író műveli őket rendszeresen. A magyar szellemi életben az irodalom és a sajtó „különös házassága” jó hagyomány, érdemes ápolni. Még jobban kellene kötni egyes írókat egyes lapokhoz, mint ahogy ez régebben természetes volt. Ennek külön-kű- lön nyeresége — végül is közös hasznunkra válna. Angyal János Utcarészlet. Vágó János metszete csóka, magános csóka, hói a te hazád? hol áll fészekringató szélgyötörte fád ? csóka, magános csóka, látlak-e újra? találsz-e másik fészket, vajon ki tudja? Áramszünet volt, a feketerigó a nagyfeszültségű huzal kapcsclófejére ült. Lent mélyen érett kalászok ringatóztak. Csak rövid ideig tartott az áramszünet, a feketerigó lángolva zuhant alá. Körülötte több hektár gabona gyűlt lángra ... Mohó pipacsok kaptak a lángoló főnix után, s vadul táncoltak tovább a szőkeségbe, amit még az imént lágyan borzolt — mutatva vizeken ismert fodros nyomát — a szél. Itt vagyok! — válaszolta a kattogással zavart kérdésre. Kezében csúszott a sima telefonkagyló. A macskának — gondolta —, a macskának nyirkosodik így a talpa a félelemtől. Már régóta beszéltek. Üres kávéspohár és teli hamutartó mellett ült az asztalon, a szemközti falon nagy tükör lógott. Szerette a tükröket — nemcsak női hiúságból, de szerette, akár a jó játékot. A gyerekkori bűvölet maradványaként élvezte, ahogy megbolondítja a teret. Az ezüstös felület titokzatosságát, halvány izgalmát szerette. Naponta meglepődött saját tükörképén, arcának apró változásain, mozdulatain. Most, a szorongás nézett vissza rá, ahogy ott kuporgott az asztal tetején, s próbált erőt gyűjteni, hogy kérjen. Mert kérni nehéz, főleg segítséget, próbakövét a barátságnak, a szeretetnek ... Ezért hát húzta az időt, és csúszkáltatta kezében a kagylót. „Bajban van? Segítségre szarul? Hívja fel kedvenc barát-nőjét, s ossza meg gondjait!” Ahogy eszébe villant ez a régi reklám, nevethetnék je támadt. Kimondom! — határozta el magát. — Segítenie kell, hiszen szeret. — Bajban vagyok ... — mondta elvékonyult hangon, mint gyerekkorában, ha magasra nyújtott tóarjával a felnőttek magaslatát próbálta elérni. TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR Beszélj! Ne félj, hiszen csókolt, hiszen a kedvesed! Kapott egyszer egy levelet. Óriási csomagoló papírt hajtogatott ki belőle, a közepén ollóval kinyírt ablak tátongott. Az ablak körül nyilak mutattak a végtelenbe. Szöveg csaik ennyi: Nézz bele! íme, a te tükröd. Nézz át rajta, szép magadat látod, az egész bolond világot! Törte már a fülét a telefon, elfordult a tükörtől, hogy jobban figyelhessen arra a gyíkocska hangra, melynek mozgékonysága a mindenkori érzések hordozója volt. — Igen, értem ... — mondta újra azon az elpödört hangon, amelyen kötéltáncos a sírás. — Nem is érsz rá? — vékonyult tovább, mint két ujj között sodort gyapjú a rokkán. Gserbemhagyás, cserben- hagyás — lüktetett benne. Markolta a kagylót, és úgy érezte, hogy a belőle öm!ő szavak már a nyakáig érnek. Szavak, kígyóhidegek, kígyósimák, halk sziszegéssel már körbefonták. Fuldaklott. TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR Mert boldog voltam a szerelem szépre metszett tükre előtt forogva. Forogva láb- ujjhegyen, s körülöttem fény- pikkelyeket szórt az öröm. Ezüstveretű hétköznapokra léptem, s a szálló madarak mind ismertek engem. Kedvesem szemében csak magamat láttam, ahogy cifrálkod- va mórikáltam. Tükröm volt, szépre metszett tükröm, benne magamat láttam. Magamat szerettem? — Le-íöl verdesnek a fűszál pillák, mint pillék szárnya, meg-megrebben a pillantás, ahogy rántja a héjakat a fénylő Íriszre. Színes napkorong fénylő gömbegének közepén. Lám, a fáradtság piros hálót von a fehérjére küzdő hajszálerekből, mint a szelet jelző vöröslő alkonyat. Ez a tükör mindent megmutat! Láttam, öregek szemében halpikkellyé lúgo- zott íriszükből az idő szivár- ványos pikkelye csillant rám. Ha varázstükröm lenne, nem faggatnám hiú királynő módjára, de eléállnék, ezüst lapjára szorítanám virágos ujjhegyeimet! Ki vagyok én? Ki? A kattanás véget szakított a szóözönnek. Le kellett csapnia, mielőtt elsírná magát. Csérben hagyás, már így is nyakig ér. Vizet engedett egy üvegpohárba. Ahogy a szájához emelte, s fölhajtotta, átnézett a pohár fenekén. A tükörből szörnyeteg nézett vissza rá. TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR TÜKÖR Ha kilépsz az ajtón, torzító tükrök riasztanak, ösz- szecsippentett szemrések között motoz a kapzsiság vagy a kuporgó megalkuvás. A nevető csillagók sorra kihunynak az emberek tekintetében, ahogy az arany napokat pénzérmékre váltják, hogy a zsebükbe tömhessék, s asztalukon láthassák viszont tányér pereméig úszva sárga tallérjait a zsíros élvezetnek. Szemgolyó! Mint földgolyónk, tengervízben mosdik eredő könnyeiben. De a csonthéj ú koponyán belül az imádkozó dióbéiagy kuporog a teremtés és rombolás démonaival. Ököllel csapott. A tükör sikoltott, szilánkok csörren- tek a lába elé. Fölnézett az elárvult keretre. Falat látott maga előtt. Somlói Margit Szirmay Endre CSÓKAKÉRDEZŐ Palotás Dezső rr GYŐZELEM Kezdetben ötön voltunk. Barátaink — e névvel illettük ama egyéneket, akik olyan disz- nóságainkat is elnézték, amelyek, ha bárki más követte volna el azokat, határozott rosszallásukkal találkoztak volna —, barátaink így neveztek minket: a koalíciósak. Mert Angéla példás rendet tartott közöttünk. Egymásra acsarkodnunk nem volt szabad. Kegyein egyenlő mértékben osztozkodtunk : mindenkinek jutott azonos mennyiségű (sok vagy tóevés, ki sejthette akkor) remény. Egyéb semmi. Lázadni kinek jutott volna eszébe? Egy pillantás Angéla bájosan fin- torgó farára, soha-nem-fe- ledhető szőkeségére, és máris lekushadt berzenkedő hímön tudatosságunk: majd, majd ... majd! Elsőnek L. bukott le. Késő éjszaka egy hábéről jövet bandukoltunk hazafele, hatosban, ahogy megszoktuk. Angéla egyszerre csak megállt, és fölemelte mutatóujját. A szemközti járdán féllábú férfi mankózott ismeretlen célja felé: kopp, es ossz... Angéla hatásszünetet tartott, aztán rikkantott harsan: bal!... bal!... Bal !... L. felháborodottan tikácsait. Csak későn kapott észbe, de már hiába csatlakozott alázatosan röhigosélő kvartettünkhöz. Négyen maradtunk, magunkban feneke- dő riválisok. B. költő volt. Jó verseket írt, nagyritkán közölték is őket. Értelmes és félénk, művelt és gyámoltalan fickó volt: le kellett buknia. A büszkeség döntötte romlásba. Angéla aktfotót ígérgetett neki, de végül csak az ágyékáról készült felvételt nyújtotta át. Egy röntgenfelvételt. B. megsértődött, B.-t leírták. F. sokat ivott. Mi is, Angélánkat is beleértve, de erről senki nem beszélt. F. alkoholizmusáról viszont beszéltek, ezért ő érzékeny volt a témára. Angéla valameny- nyiünket beavatott gaz tervébe, természetesen az áldozatot kivéve. Lila színűre pingált egy fehér egeret (ez állítólag és tulajdonképpen, valamint tudományosan voltaképpen fekete patkány), és miután F. a harmadik vodkáját is felíhörbölte, retikül- jéből az asztalra piszkálta a preparált jószágot. „Nini, egy lila egér!’ — csodálkozott F. „Miféle egér? Te uccinálsz, mintha hallanál! Igyál inkább még egy vodkát!” — nyilatkoztunk mi, és közben zsebre vágtam az egeret. F. sápadtan hallgatott, két hétig nem ivott az eset után, amíg el nem meséltük neki az összeesküvés történetét. Azóta még többet iszik. Ügy tudja, hogy májcirózissal kezelik, pedig rákja van. K. a lottón játszott. Angéla öt kemény forintot áldozott arra, hogy a húzás után öt- találatossá alakítson egy szelvényt, és suttyomban kicserélje K. egyik szelvényével (hetente húsz szelvénnyel játszott). K. elhitte, hogy ötöse van . .. Szörnyen nevetségessé vált. önhibáján kíyül, de ez mit sem változtatott a lényegen. Egyedül maradtam. Illetve ketten vagyunk. Három hete vettem el Angélát. Tökéletesen megbízik bennem. Legutóbb rám bízott egy üveg blekendvájtot. Hozzá sem nyúltam. Esküdni mertem volna rá, hogy hashajtó volt benne. Angéla tudja, hogy egy pillanatig sem hiszek neki, és én tudom, hogy ezt nagyon helyesen teszem. Tökéletes házasság a mienk. Győztem.
