Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
1984. november 7., szerda Somogyi Néplap 13 SPORT El Társadalmi összefogással Tornacsarnokot avattak Boglárlollén gyeket vettek 110 ezer forint értékben. Társadalmi munkájuk eléri az 1 millió 300 ezer forintot. Boglárlellén alig akad vállalat, intézmény, amely ne segítette volna a megvalósulást. Kiemelkedik közülük a Híradástechnika Szövetkezet, valamint a SZOT karbantartó üzeme. Az iskolának eddig csak eigy 10X6 méteres szűk kis szolbája volt testnevelési célokra. Érthető a várakozás, amely megelőzte az avatót. A csarnok a testnevelési órákon túl helyet ad télen a település kispályás lalbda- rúgó-bajnofeságának, indítanak aerobic tanfolyamot és asszonytomát is. A tegnap délután dr. Balassa Tibor, a megyei tanács elnökhelyettese adta át leendő gazdáinak a tornacsarnokot. Az avatáson részt vett Tóth János, a megyei pártbizottság titkára is. Az iskola tanulói virágcsokorral köszöntötték az építőket. Az ünnepélyes megnyitót követő kultúrműsor után a Budapesti Honvéd ifjúsági válogatott művészi tornászai mutatkoztak be sikerrel a megnyitón résztvevőknek. J. R. Félezer kisdiák örül ezekben a napokban Boglárlel- lén: örömükben osztozik az egész település. Elkészült a 2. számú általános iskola új, impozáns tornacsarnoka. Ennék átadása volt tegnap délután. A műemléki környezetbe stílusosan beillő létesítményt a Somogy megyei Tervező Vállalat munkatársai Szabó Tibor vezetésével álmodták pauszpapírra. A tízmillió forintos beruházást a költségvetési üzem és kilenc alvállalkozó összehangolt munkájára volt szükség, hogy az avatásra minden készen legyen. 1982 őszén láttak hozzá a munkához és dolgoztak szorgalmasan azért, hogy elkészüljön a csurgói ragasztott faszerkezetes tornacsarnok. Küzdőtere 38X20 méter: alkalmas arra, hogy valamennyi labdajátékból versenyeket rendezzenek itt. Nem hiányoznak az öltözők, a fürdők, a szertár, és az orvosi szolba sem. A település lakói tégla jeVolt egyszer egy 30 éve történt A sportban is a nosztalgia korát éljük. Szívesen kutatunk az emlékek között. Különösen, ha kellemesebb a régi dolgokon merengeni; mint a jelent emlegetni. Az asztalitenisznek szép hagyományai vannak megyénkben. Férfi és női csapatunk gyakran szerepelt sikerrel az NB I-ben. A Rákóczi férfiai jelenleg is ott tanyáznak, és szépen fejlődik a sportág a női vonalon is. Mégis úgy érezzük, érdemes a múltba visszapillantani. Kerek harminc esztendővel ezelőtt történt... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tősgyökeres somogyi férfi asztaliteniszpáros — így kezdenénk, ha mese volna. De ez valóság. S rögtön megcáfoljuk másik állításunkat is. Dehogy volt páros! Inkább csak két kitűnő asztaliteniszező, aki akár külön, akár együtt állt asztalhoz, bravúrokra volt képes. Egyikük, Morvái Lajos tizenkilenc, a másik, Antal Lajos huszonhárom éves volt akkor. A Kaposvári Vörös Meteor asztalitenisz-csapata 1954- ben az NB I-ben szerepelt. Tagja volt a nagyszerű csapatnak az említett két fiatal is. Közülük a legfiata- labbnak, Morvainak „istenáldotta” tehetsége volt. Hogy tizenévesen hány meg hány vidék- és Dunántúl-bajnoki aranyérem volt már a zsebében, maga sem tudja. Mindenesetre nagyon korán kezdték jegyezni a nevét abban a korszakban, amikor a magyar asztalitenisz világelső volt, olyan nevekkel fémjelezve, mint Sidó, Sós, Kó- czián, Földi, Szepedi, Gyet- vai ... Ebben a mezőnyben állt a tizenkilenc éves Morvái a magyar ranglista hetedik helyén. Történetünk 1954 elején kezdődött. Budapesten rendezték az ifjúsági magyar bajnokságot. Morvái is útra kelt, és senki sem lepődött meg, hogy övé lett az aranyérem. Akkor már másodszor. Olyan nagyszerűen játszott, hogy azonnal meghívták a londoni világbajnokságra készülő felnőtt válogatott keretbe. S nem töltötte ott hiába az időt. Lonőonba ugyan nem jutott ki, de volt alkalma bizonyításra. Nem véletlenül ragasztották rá a „szupertehetség” jelzőt. Budapest, nemzeti sport- csarnok, felnőtt magyar bajnokság. A vidékbajnok Antal—Morvái kettősnek is kézbesítette a posta a meghívót. — Ütközben a vonaton volt időnk beszélgetni — emlékezik vissza az eseményre Morvái Lajos. — Ügy számoltunk, ha ebben a nagy nemzetközi mezőnyben eljutunk a legjobb nyolc közé, már * elégedettek leszünk. Hogy annál tovább? No, volt egy kis • önbizal-,. műnk, gondoltunk a legjobj? négyre is ... Simán kezdtünk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az elődöntőben vagyunk. No, gondoltuk, itt fölteszik nekünk is az „Állj!” tárcsát, mert a világbajnokság nyolcadik helyezettjeivel, a román Gantner—Reiter kettőssel találtuk szemben magunkat. Ráadásul még egy újabb ajánlólevél is lapult a sporttáskájukban. Közvetlenül előttünk ők verték ki a világbajnok Sidó—Sós kettőst. Talán az volt a szerencsénk, hogy éreztük, nincs veszítenivalónk. Nyugodtan kezdtünk, és óriási csatát vívtunk. Ili nyertünk 3:2-re, s bejutottunk a döntőbe. Már ez is nagy szenzáció volt! Pedig még nem volt vége. A döntőben a magyar tízek-bajnok párossal, a dózsás Sebők—Balázs kettőssel néztünk farkasszemet. Akkor már ideges voltam, Antal, szerencsére, állandóan nyugtatott, ö már néhány évvel idősebb „róka” volt. Aztán annyira lehiggadtunk, hogy simán nyertünk 3:0-ra, és mi lettünk 1954 felnőtt magyar bajnokpárosa. Somogyi asztaliteniszezőknek se azelőtt, se azóta nem volt ilyen nagy sikerük. Szép sikerek, újabb bravúrok kecsegtették őket. Mindenki várta a folytatást. A sors azonban közbeszólt. Morvái, akinek édesapja egykor a ' Somogy profi labdarúgója; volt és később kiEgy ígéretes tehetség Nem gyakori még a megyében, hogy egy fiatalt, aki kedvelt sportágában lakóhelyén vagy iskolájában nem kaphat megfelelő versenyzési lehetőséget, nagyobb egyesülethez igazoljanak. Kivétel ez alól Hoffer Júlia, aki a csurgói óvónőképzőben tanul, de a Kaposvári Rákóczi Színeiben atletizál. Az érettségi előtt álló lány a középiskola első és második évében még nem gondolt arra, hogy élete szorosan összekapcsolódik a sporttal. Barcson született, s az általános iskolában tornázott, majd atlétizált és kézilabdázott dr. Solti Pálmé irányításával. Csurgóra kerülve különösebb edzés nélkül is jól szerepelt a középiskolai futóversenyek rövid távjain. Így figyelt föl rá a Kaposvári Rákóczinál Ács Lajosné edző. Mikor Júlia harmadikos lett, leigazolta a Rákóczi, s így megnyílt előtte az út a sportág magasabb szintű erőpróbái felé is. Az edzések javát önállóan, az edzői előírások szerint végzi. Szinte naponta beszél telefonon Ácsnéval : megtárgyalják a szakimai-felkészülésbeli gondokat. Az intenzív edzések meghozták gyümölcsüket: már tavaly is rendszeres résztvevője volt a különböző fedettpályás-versenyek ^’’-döntőinek. Az egyesületnek 1984 elején négy válogatott kerettag atlétája volt, de közülük csak egy tudta beverékedni magát a szűkebb-keretbe. Julikával az év elején még senki sem számolt. Sorozatos jó eredményei folytán a nyár elején már meghívták a válogatott edzéseire, sőt az azóta eltelt néhány hónapban már három versenyen indult a nemzeti színekben. — Béosben, Miskolcon és Debrecenben futottam a magyar ifjúsági válogatott tagjaként, ezenkívül részt vehettem a budapesti nemzetközi kisdíjon és a felnőtt országos bajnokságon is. Főként a 100, a 200 és a 4x100as váltó az erősségem, az első kettőben aranyjelvényes szintet sikerült teljesítenem. A legjobb eredményemet alig néhány hete, Kaposváron értem el, ami- konis 100-on 12 mp-et futottam. Szerencsém, hogy az iskolában osztályfőnököm, tanáraim és társaim is igyekeznek segíteni, valamint otthon, Barcson édesanyám sem ellenzi, sőt ösztönzi a sportolást. Legfontosabb célom először is leérettségizni, s emellett persze keményen akarok edzeni. Az iskola elvégzése után kaposvárira megyek óvónőnek, de a sportolást sem hagyom abba. Jövőre leszek utolsóéves ifjúsági versenyző; jó lenne az ifi országos bajnokságon érmet szerezni és augusztusban kiutazni az ifjúsági Európa- bajnokságra a válogatottal. Júlia ütsökösként sprintéit be a megyei, és országos ifjúsági atlétikai élvonalba. S hogy ne csupán hullócsillagnak bizonyuljon, ahhoz még rengeteget kell dolgoznia. Mert nem hétköznapi tehetsége csupán lehetőség arra, hogy egykor kiváló felnőtt sportoló váljon belőle. Gyarmati László Könyv a Rákócziról Bekopog az ember a szomszédhoz vagy kézenfog- ja a fiát és elindulnak. Ballagnak, többnyire csöndesen, vagy csak félszavakat, félmondatokat váltva: „Az les volt... Még olyan helyzet... Remélem, most berúgja ...” A pálya közelében vesznek egy zacskó szo'tyolát, és besétálnak. Pökdösik az olajos mag héját, néha ordítanak, fütyülnek, szidják a botlábút, a vadállat ellenfelet, a bírót... (Hadd tanuljon a gyerek.) Hallgatják közben az öregeket, akik ofszájdnak mondják a lest és fohászként rebegik el a régi nagyok nevét... Vége a méccs- nek. örül az ember vagy megfogadja, hogy soha többé nem jön ki, azután a következő fordulóban újra kopog, újra kézenfogja a fiát... pingpongparos Akik közül kinőtt a bajnok páros (balról jobbra): Morvái, Kosztandi, Antal, Androsics, Gyulai. tűnő edző lett, átpártolt a focihoz. Kaposvár után Győrben — az ETO-ban — az NB I-ben is szerepelt, és gömbérzéke révén ott is nagyszerűen helytállt. Ping- pongos múltját azonban nem tagadta meg. Mint labdarúgót keresték meg az NB I-ben kiesésre álló Győri Dózsa asztalitenisz-szakosztályától, és jó tíz évvel az említett siker után minden különösebb edzés nélkül újabb két hónapot pingpongozott. Csak úgy, „harmadállásban” megnyerte Győr város bajnokságát is. Hogy közben idehaza, Somogybán megyei csúcsot futott száz méteren, és azt pévekig tartotta? Á fentiek mellett ennek már alig van súlya. Antal pedig Svájcba került, ott később megnyerte az országos egyéni bajnokságot, majd a világhíres Harlem együttessel járta a kontinenst, és pingpong-bemutatókat tartott a világbajnok Bergmannal. Sportágukban mindketten sokra hivatottak voltak. Eljutottak a csúcsra, de ott válaszút elé kerültek. Hogy jól döntöttek-e, ők a megmondhatói. A tényeken ez semmit nem változtat. Ping- pongosberkekben az idősebbek ma is emlegetik őket, a fiatalok pedig tűzhetnek maguk elé nagyobb célt is, mint amit ők elértek. Magyar bajnokok lettek a világbajnokok országában. Jutási Róbert Pedig ma nem sikk Kaposváron Rákóczi-meccsre járni, hiszen csak a területiben rúgják a bőrt a fiúk. De aki divatból jár... Az igazi szurkoló nem ilyen! Ö akár az „enbéhatba” is elkíséri csapatát. S a többiekhez, az úszókhoz, az atlétákhoz, az asztaliteniszezőkhöz és másokhoz ki megy nézőnek? Régóta többnyire családi közönség előtt zajlanak le ezek a versenyek szerte az országban. A néha kicsiny sportolói igyekezet és a nézőhiány egymást gyengíti. Kár, hogy így van. Ezért kedvcsinálónak sem utolsó az a könyv, amely nemrég jelent meg Kaposváron és a Rákóczi-krónika címet viseli. Jutási Róbert összegyűjtötte a tavaly 60 éves jubileumát maga mögött tudó sportegyesület történetének dokumentumait, s kétszáz oldalas kötetet írt belőle. (És ezt 70 archív fotó illusztrálja.) Természetesen a legérdekesebb részletek épp azok ebben a zöldfehér fotomontázs-borítójú könyvben, amelyek a régmúltról, a több évtizede történtekről szólnak. De így, csokorba kötve, átlapozni az utóbbi évtized labdarúgósikerekkel és kudarcokkal tűzdelt eseményeinek krónikáját szintén nem kellemetlen olvasmány. Az is természetes, hogy a legnagyobbrészt a foci foglalja le a kötet oldalaiból, ám a szerző a többiekkel sem bánt mostohaként. A különböző szintű futballbaj- nokságok történései mellett mindig ott szerepel, hogy mit tettek ugyanakkor az úszók, a vívók, az atléták, a kézilabdások, az asztaliteniszezők, s rövid mondatokban mindig utal a könyv szerzője arra is, hogy milyen fontos sportesemények zajlottak le a tárgyalt időszakban világszerte. Sajátos és rendkívül érdekes része múltunknak a sporttörténelem, így Kaposvár múltjának is a Rákóczi — néha Kinizsi — története. A lokálpatrióták könyvespolcán bizonyára fontos helyre kerül a Rákóczi SC gondozásában megjelent kötet, a klub barátainak könyvtárában pedig a díszhelyre. A távolabbi, a „semleges” olvasó sem fog unatkozni, ha kézbe veszi. A könyvet keresőknek még annyit: egyelőre csak a Rá- kóczi-pályán árusítják. Remélhetőleg azonban hamarosan több helyütt is hozzáférhető lesz. L. P.
