Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
8 Somogyi Néplap 1984. november 7., szerda IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS “ % * A zt a Magyar-gázlót mintha egyszer én már elmeséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Biztosan, frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem ; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumíniumgyári veterán. A polgárháború alatt még kom- szomolista volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjonov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az irkutszki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat. — Itt, ezen az utcasarkon, ezeken a köveken volnultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok — magyarázta, s mutatta is az ujjával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszárok voltak, akármilyen gyalogos vagyis baka volt is addig valamelyik. Honnan volt lovuk? À saját lovaikon ültek — mesélte az én egykori komszomolistám. Elég naiv voltam, hogy elkezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél Európán, fél Ázsián át a saját lovaikat? A fogolytáborban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszalta a kételkedésemet. ö mesélte, ő tudta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a magyar huszárok történetét, mintha csak egy lett volna közülük. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szemjonovék sokan voltak; őróluk tud a történetírás. A magyarokról senki nem tud hiteles számszerű adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott. A lényeg, hogy a nagyon kevé3 ment a nagyon sok ellen. — És felvették velük a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szemjonovék nem hagyták el a nyomukat. A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg a magyarok parancsnokának a nevét mondta volna. Nem lehet tudni, milyen katonai képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Ir- kutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a rettenetes megtorlókat. A magyarok északra vonultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. Ütközet ... visszavonulás ... Üldöző és üldözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok végre is hajtották a rájuk bízott feladatot: meg- védték Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az őserdőbe, ö erről a harcok közbeni visszavonulásról — vagy a visszavonulás közbeni harcról, harcokról —. úgy emlékszem, többet is mesélt. Gondolom, kitelne belőle egy kalandfilm izgalmas sztorija. Rajtaütések, ütközetek. Agyafúrt távolságtartás, egérútnyerés a bekerítésből. Ezeket én most nem mesélem el, hiszen úgysem lehetne egészen hiteles. A hiteles csak maga a tény, a lényeg. Az ellen- forradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén, nem a forradalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhány száz, hadifogolytáborból toborzott, innen-onnan öszeverődött éhes és rosszul felfegyverzett, magát mondhatni szélhámosmódon lovas katonának megjátszó, éhenkórászt hajszol a taligába, pocsékolja a legnagyobb kincset, az időt; hiszen a forradalom közben átcsoportosíthatja erőit, felvonulhat velük szemben. A város közben izgalomban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Meddig bírják az őserdei viszontagMolnár Zoltán A gázló Ságokat? A számukra szokatlan hideget? Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már, mind voltak foglyok ; valószínűleg nem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfő- vel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöbbentő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. ök közben megették a lovaikat. Hiszen úgyis elhullottak volna, s úgysem volt más megenni valójuk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban haladni, mint gyalog ... Különösen ezeknek a bakáknak... gondolofn én, a történet hallatán. Biztosan nagyon tetszett nekik a szerep, amikor lóra ülhettek, megjátszhat- ták a huszárt. S biztosan nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tömegű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába, északra. Szemjonoy toporzékolt, a katonái a fogukat vicsor- gatták. S a magyarok megették a legutolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mond- ta-e az öreg, hogy mi volt a gázló jelentősége. Ha mondta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog, is át lehet kelni az Angarán. Talán azt gondolták, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak. a forradalmi ország védtelen ablakát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet, hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Mindenesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniök. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Álhuszár- kardok. Meztelenek. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen határoztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. ,Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán arra, hogy miért álltak a forradalom mellé. Gondolták-e, hogy valakik valaha talán hazajutnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen. De mondom, nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronynyal, karddal. Mit vártak? Mit gondolhattak. Csak egyet: a hetek óta ingerelt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szagga tott véres húsú halál teljes bizonyossága. Én beledugtam a lábam a nyári Bajkál hatfokos vízébe; abból folyik a félelmetes Angara. Itt — északabbra — nemigen lehetett hat fok sem. Beleálltak ebbe a vízbe. Nem erős huszárcsizmákban. Ki tudja kinyk mi volt a lábán? És a testén? A kezében egy szál meztelen vas. S azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. A végén sincs semmi cif- ráznivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük: elestek valamennyien. Az én öreg irkutszki komszomolistám könnyes szemmel mesél; bámulom, hogyan mesél valaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhitattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta Magyar-gázlónak nevezik, Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon. Takács Zoltán rajza Velemir Hlebnyikov A szabadság elé Majd eljön a pőre szabadság, virágba borít szíveket. Követve szilaj hadimarsát, tegezzük a tiszta eget. Lépünk, szigorúan, dübörögve, pajzs kondul az öklök alatt. A nép legyen úr ma örökre, hatalmas, végre szabad! Most, lányok, nyíljon az ablak, zengjen hidakról az ének, szövetségéről a Napnak, országlásáról a népnek! Rab Zsuzsa fordítása Munkásművelődés Kissé másként szeretnék megközelíteni a munkásművelődést, mint még a közelmúltban is szokásos volt. Annyiszor esett róla szó az elmúlt évtizedek során, annyi lelkendező vezércikk, riport, interjú, tanulmány foglalkozott vele, és ehhez képest az eredmények olyannyira elenyészőek voltak, hogy a cikkíró legszívesebben németül jegyezné meg: Nicht anrühren! .Hozzá ne nyúljunk ... Miért? Mert az új uralkodó osztály művelődése körül sokan bábáskodtunk, de ez a művelődés igencsak a régi „népművelés” lehajló, ösztönző, vagy ami még rosszabb : kiszolgáló elképzeléseit, s azoknak még gyatrább megvalósulását leplezte, amely szerint a kultúrpolitika mintegy fölülről szórja a műveltség mannáját az arra alig-alig áhítozó dolgozóknak, s ha ők óhajukat érzékelik, abból kispolgári operettkultúra vagy magyamóta, netán ilyen vagy olyan bestseller iránti igény bejelentése lesz. Élesen és ironikusan fogalmazok? Lehet, de azért teszem, mert jól tudom: voltak és vannak kivételek. Jómagam —- bízvást mondhatom — még a legnagyobb magyar elméktől sem tanultam annyit (pedig olyanok közvetlen körében forgolódhattam, mint Németh László vagy Szent-Györgyi Albert), mint „egyszerű” munkásemberektől vagy parasztoktól, akik az élet és mozgalom iskoláját kijárva, önmagukat (és egymást) tették világosfejű, a világ dolgaiban eligazodni tudó, ítéletalkotásra képes művelt emberré, s akiknek adatokban tán nem oly nagy, ám lényeglátásban sokszor mélyebb kultúráját a közösségi szolidaritás, a törvénytisztelet (mármint a saját osztályerkölcsük és emberségük diktálta törvények iránti tisztelet) tette gyakorlati műveltséggé. A névtelen (tehát közszereplésben vagy műalkotásokban nevet nem szerzett) kisemberek körét persze kitágította az olyanoké, mint Veres Péter,, de ő is a munkásmozgalommal összeforrott műveltség és erkölcs birtokosa volt. És nem szabad valamiféle álradikális nosztalgiával csak a hajdani munkásművelődésre visszautalnunk, hiszen a munkásság önképzése a felszabadulás után is folytatódott, s noha az ötvenes évek elején sok tekintetben formálissá vált. sőt el is torzult, túl sokat vártunk tőle, és túlságosan sokat vártunk azoktól, akikre ez a „lehajló” népművelés vagy esti iskoláztatás hatni óhajtott: nagyszerű emberek emelkedtek ki ekkor is azok közül, akik még az új körülmények között is csak érett fővel végezhettek magasabb iskolákat. Az egyeseknek mégiscsak személyes adottságaihoz,. tehetségéhez, szorgalmához, körülményeihez kapcsolódó föl- és kiemelkedésénél mégis fontosabb az összesség: a munkásosztály egészének műveltségben emelkedése. Ez egyrészt a mind magasabb kulturális szintet megkövetelő szakmai tevékenység szükségképpeni velejárója, másrészt a paraszti hagyományoknak munkásművelődéssel való felváltása is. A felszabadulás óta sokszorosára nőtt munkásosztály nagyrésze ugyanis a parasztságból, illetve parasztszülők leszármazottai- ból került ki. Ez a gyors iparosítás következménye; az iparosodással pedig együtt jár a mezőgazdaság szakszerűbb művelése. Mindennek következménye az életszínvonal emelkedése, amely persze egyenetlen, meg-meg- torpan, most éppenséggel stagnál. Ami nem stagnál: az a fejekben megy végbe. És ez sem egyértelmű folyamat. Nemcsak arról van szó, hogy az ősi parasztit munkáskultúra váltja fel. A hajdani paraszti életformával a nyomás alatt létrejött, magasrendű közösségi kultúra járt együtt, ahogy a tőkés elnyomás is kitermelte a munkásszolidaritást. Csakhogy a régi szép, de korlátozott paraszti kultúrát (amit nyilván nem pótolhat a részben szintén paraszti eredetű értelmiség nóal63 nosztalgiája) nem a múltban kialakult, szintén közösségi munkásgondolkodás és műveltség váltotta fel, hanem csakugyan valamiféle vegyes művelődés. Mindezt át- meg átszövi az az általános koz- mopolitizmus, amit a nyu- galtról vásárolt filmek, tévéadások, krimik erőszak-kultusza vagy léha szórakoztatása is újratermel. Ami ezzel szembeszögezhető : az igazi, friss munkás-érdeklődés a gyárak, a szakszervezeti-üzemi könyvtárak, művelődési házak kis olvasóköreiben író—olvasó találkozók, beszélgetések, eszmecserék, viták során, egyszóval a személyes kapcsolatteremtés módszereivel. A hajdani munkásmozgalmi kultúra emlékeinek, hagyományainak példája, fölele- venítése éppúgy ott lehet ebben, mint az új társadalmi, politikai, természettudományos, művészeti-irodalmi érdeklődés, az igaznak és szépnek ma is élő óhajtása. Kristó Nagy István Bulat Okudzsava Elénekeltem minden dalt Elénekeltem minden dalt. Kész. Elég belőlük már, elég! És nem érdekel az a kis rész, amit ezután kezdenék. Fönt szüntelen egy kerék forog, s ha valami útját állja, azt a régit, mit úgy megszokott, mindegyre visszakívánja. Ám galambocskám, de te csak remélj, dagad még vitorlád vászna, s hányódsz is, mint gyenge tojáshéj nagy vizen, viharra várva. De hová a hullámok vetnek, ne hívj segítséget oda. Magad maradsz, s nem kérdezhetnek: miért így élsz — hidd el, soha. Örök marad majd a pillanat, mint alkonyt ezüstlésben fiúcska pengetett húrokat, valamikor réges-régen. Fordította: Varga István
