Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. november 24., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS D ó nyolcvan kilométer volt még a városig, gyalog semmiképpen nem vághatott neki az útnak, nyilván alkalmai kocsit kellett fognia; a fiú mégis ballagott előre, görnyedtem a hátizsák súlya alatt, s csak amikor egy-egy motor felzúgott mögötte, fordult az út felé integetni. Vágóállat-szállító teherkocsi állt meg végül előtte. Éppen előtte, csak kettőt keltett lépnie az ajtóig — ezen elvigyorodott, hiszen annyira megszokta már, hogy ilyen alkalmakkor száladnia kell a fékező kocsi után ... A pilóta negyvenes lehetett; haja váltig érő, de gondozott, szakálla, mint né- mély óitestamenitumi próféta- ábrázölásokon, kétágú. Megvárta, amíg a fiú fellkászá- lódik, indított. Aztán végigmérte utasát; — Szedd magad elé a zsákodat. Ha eldől, éppen a váltóra esik. Hol 'tegyelek le? — A kempingnél... valamit meg kel mondanom. — No? — Nincsen pénzem, nem tudok fizeitnd a fuvarért. — Miért most mondod ezt? Szólhattál vdlna akkor, amikor ileszállsz. — Gondolom, így becsületesebb. — A kempingben meddig maradsz? — Két-három hétig ... amíg futja. — Akkor helytelenül fogalmaztál, öreg. Ügy kellett volna mondanod, hogy nincs elég pénzed. Ment te becsületes vagy, ugye... A fiú hallgatott. — Ne izgulj, én soha nem kérek pénzt. Sőt, nem is fogadom el. — Ritkaság — hízelgétt a fiú —, mit szállít? — Disznókat. Disznókat a vágóhídra. Hat tonna Visító, tipródó, büdös disznót. Oda- kintről nem látni? — De igen — sunyta le a fejét a fiú. A sofőr néhány perc múlva ismét ránézett: — Jártál már vágóhídon? — Nem ... milyen? — Izgalmas. Normára dolgoznak a legények, tudod ... ahogyan ledöfik a disznót, ugyanazzal a mozdulattal lökik (is bele a forróvizes medencébe. A disznó visít, és próbál kimászni, de közben már fő ... nagyon szórakoztató. — Hihetetlen. — Ne iis hidd el. Hazudtam. Csak döglött disznók kerülnek a medencébe, erre^ nagyon vigyáznak. Külön ál-“ latorvosaik vannak, akik megtapogatják a disznó pulzusát, felhúzzák a szemhéjukat, és megállapítják, hogy beállt az exitus ... — Ne haragudjon, de ha lehet, ne csináljon hülyét belőlem. — Jó — mondta a sofőr. Megint hallgattak egy sort. — Maga mindig sofőr volt? — kérdezte aztán a fiú. — Miért kérded ezt? — Nem úgy beszél, mint... mint a sofőrök általában. — Hogyan beszélnek a sofőrök általában? — Hát... nem úgy, mint maga. — Mindig sofőr voltam, öreg. Már úgy születtem. Csikorgott a fék, a kocsi megállt. Éppen az integető öregember előtt, annak csak két lépést kellett tennie az ajtóig. — Jó napot, élvinne a városig? — Egy: oda megyek. Kettő: megálltam. Magának mi a véleménye, mi következik ebből? — Hehe ... köszönöm. Palotás Dezső STOP I áft*; '01, 'f (i Az öreg felmászott, a fiú átcsúszott a pokróccal letakart motortetőre, hogy amaz leülhessen a kocsikísérő helyére. A vezető indított. — Kényelmesen ülsz ott? — kérdezte a fiútól. — Igen ... kényelmesen. — De nem olyan kényelmesen, mint az imént a széken, ugye? — Hát... nem éppen olyan kényelmesen. — De nem ám ... mit gondolsz, igazságos az, hogy a régebbi utas a kényelmetlenebb helyre szoruljon az új utas miatt? — Nem igazságos. — Miért nem az? — Hiszen mondta... én régebbi utas vagyak. Az öregember ijedten pislogott, feje alig -észrevehetően jöbbra-balra ingott — És maga mit gondol, öregúr — firtatta tovább a vezető —, igazságos dolog volna az, hogy egy fiatalabb utas a kényelmes széken üljön. Az a fiatalabb utas, aki eddig különben is a széken terpeszkedett? Az öreg hallgatott. — No? Igazságos volna ez? — Nem vóina igazságos — nyöszörögte az öregember. — Tehát maradjon minden úgy, ahogy van? — Maradjon ... — Szerinted is így igazságos, fiam? — így — mondta a fiú. A sofőr néhány percig sziszegve fütyörészett. — Aztán mi dolga a városban, öregúr? — Izé... személyes ügyek... — Annyira személyesek, hogy nem akar beszélni róluk? — Dehogy — ijedt meg az öregember —, kezelésre megyek ... innék ci óra ... a buszt meg lekéstem, ugye, hát... A munikásküilsejű, középkorú férfi már messziről Györke Zoltán BENNEM MÁR HAVAZIK November. Hétvég. Engedem magam: sodorjon e langy hullámzó idő. Nézem piruló kamasz-nyírek közt a parkban emelt kézzel vetkőző vén platánokat, s a tájképfestőt. A hinta égi röptékről mereng; gyerek-ostromról a homokozó ... S rákérgesedik a tájra a csend. Újlaki part. Az apadó Duna kiálló kőcsigolyáin járok. Ott, hol máskor zsákmányukra lesnek, s nászukat játsszák a márnák, jászok. A parti kövek közt zöld, dúsbokrú paradicsomfák virágot bontanak. Nem érzik: késő, s holnap már a fagy hervasztó, vad ölébe omlanak? A kishajót, mely a szigetre vitt, már az öböl jászlához kötötték. Helyén egy horgász — ökrét a gazda — legyezgeti a víz sima tükrét. Eszembe villan: nemrég még veled ... Az almacsutka, mely ott táncolt a víz örvénytölcsérén, torkomon akad. Bennem már tél van, sűrűn havazik ... (1983.) Tihanyi Zsuzsa kerámiái Fiatal keramikus, Tihanyi Zsuzsa munkáit mutatjuk be. Változatos megoldásokkal formált vázát, tányért, gyertyatartót, tálat, használati és dísztárgyakat. Mértéktartó mázai harmonikusan illeszkednek. Funkcionális tárgyai jól használhatók, ízlésesek, jó formaérzékkel tervezettek. Kedvesek kislánya számára készített állatfigurái. Szép formájúak repesztett vázái, kecsesek, ötletesek gyertyatartói. Dísztányérjaira falevelet, csipkét éget, virágot, arcot mintáz. Klasszikus elemeket használ fel máznélküli italhűtő edényéhez. Tihanyi Zsuzsa — aki gyerekkora óta keramikus akart lenni — még csak most indult a pályán. Néhány kiállításon már láthatta a közönség munkáit. Bécsi tanulmányútja után tavaszi kiállításra készül. lengette a karjai; aztan látva, hogy a vezetőfülke tele van, elfordult. De a kocsi megállt előtte — természetesen, éppen előtte. — Nyissa csak ki az ajtót, öregúr... halló, a várasba menne? A férfi már a felhágón állt; bólintott. — És mi dolga van ott? A férfi bamba képpel, feszengve válaszait: — El kell érnem a hathú- szias személyt... — Miért olyan fontos ez? — Hát... én vagyok a segédmozdonyvezetője. — Akkor meg mit keres itt? A férfi elpirult, zavarodottan bámult a sofőrre, nem felelt. — Hát nézzék — kezdte a pilóta —, én pénzt nem fogadok el maguktól. A kocsiban csak ikét utas számára van hely. Az jön velem, akinek sürgősebb, fontosabb dolga van ... így igazságos. Csend. — Lásd be, fiam, hogy neked kell leszállnod. Valamivel később találkozol a haverokkal, a nyaralásiba ez még belefér ... ennek a kettőnek itt sokkal fontosabb dolga van. A fiú hallgatott. — Szállj ki öreg. Sajnálom, de nincs más megoldás. — Minek áll meg, ha tudja, hogy nincsen már hely?! — tört ki a fiú. — Nyomás. A fiú morogva elnyomako- dott az öreg mellett, a hátizsákját is maga után cifoál- ta; a középkorú férfi felmászott a fülkébe, és behúzta az ajtót. Az induló kocsiból valamennyien az elmaradó fiút nézték a visszapillantó tükörben; az dühös arccal, mutatóujjával a halántékát furkálva bámult utánuk. — így volt igazságos, nem? — kérdezte végre a sofőr. Vigyorgott. Nem válaszolt senki. — Talán nem így volt igazságos? — De igen, így... — hagpta rá az öregember. — így — mondta a másik. — Kényelmesen ülnek mind a ketten? — érdeklődött a vezető. — Igen, nagyon, nagyon kényelmesen — sietett válaszolni az öregember a motortetőről, és könyörgő pillantást vetett a sofőrre. — Mondják meg nyugodtan, ha más véleményük van ... én igazán nem akarom magukra erőszakolni a magamét. Semmi jelentősége annak, hogy én ülök a volánnál ... csak az igazság számít. Csak az! — mondta a sofőr. A másik kettő nem válaszolt. osszú ideig hallgattak, a sofőr halkan füityörészett. Aztán egy kanyar után feltűnjt egy integető alak. A kosi élőtte állt meg, éppen előtte, az illetőnek csak két lépést kellett -tennie az ajtajáig. HERCEG ÁRPÁD Az évek és az emlékezet Az évek vonulását ki állítja meg? Mézes Lajos tanár úr reszkető mutatóujja közel három óra hosszat sorjáz az egykori pedagógiai gimnázium — a „fiúképző” — harminc évvel ezelőtt érettségizett növendékeinek névsorán. ök voltak azok, akik négyéves képzés után egy esztendőt „gyakorlóéves tanítóként” dolgoztak valamelyik falusi iskolában, s csak azután tettek pedagógiai vizsgát, szerezték képesítést az általános iskola alsó tagozatában való oktatásira. — Mi voltunk azok, akik vállaltuk ezt a nehéz, de komoly és felemelő feladatot: s lám, mindannyian sokra vittük — mondja -a tánctanár, feledve, hogy már az egykori értékelés is hangsúlyozta: a tanítójelöltek nem voltak kellően felkészülve, nem álltak helyt a várt mértékben. A-tól Z-ig hosszú a névsor. öt éve találkoztak legutóbb : van. aki harminc év után csak a mostani érettségi találkozóra jött el. Fél évtized vagy három — ugyanaz az izgalom, feszültség az arcokon; hogyan lehetne néhány percbe belesűríteni az éveket? Az óvónőképző intézet adjunktusa nem válaszolt a hívó levélre; nem volt bizonyos benne, hogy el tud jönni, hogy ideér az ország másik végéről. S most mégis itt van. Tíz mondat; ennyi jár neki, ennyi mindenkinek. Minden szó megfontolt és megszenvedett; egy zaklatott magán, és közélet állomásai; család, válás, öngyilkossági kísérlet; huszonöt év nevelőtanárkodás egy szakmunkásképző fiúkollégiumában; főiskola, egyetem, kitűnő vizsgák, de tanári katedra nem jutott nőid; ebben a városban nem. öt éve elhívták innét docensnek Némileg kárpótolva érzi magát a süllyesztőben töltött két és fél évtizedért. A Közmű- és Mélyépítő Vállalat mérnökével csupán annyi történt, hogy lánya mára másodikos gimnazista lett; ennyit tart fontosnak elmondani. A neves gyógypedagógusból a szakma iránti rajongás beszél; legyetek nagyobb figyelemmel a gyermeki lélek iránt! Magynk között szólva], rengeteg a degene- rált, az emberi közömbösség által megfertőzött, tönkretett óvodás és kisiskolás. Legyetek figyelemmel, legyetek figyelemmel! A plébános az egykori igazgatóhoz intézi szavait: emlékezem az igazgató úr megdöbbent arcára, amikor közöltem, hogy papi szemináriumba iratkozok be: hallom, tán még ma sem bocsátott meg nekem. Ne nyugodjék le a nap a te haragvásoddal. mondja a volt igazgató; legtehetségesebb növendékem voltál, nagy dolgokra hivatott ; mostanig alig hallottam sorodról. A szakközépiskolai kollégium igazgatója üdvözletét küldi : mondják, hogy pszichológus lett; bizonyára sajnálja azt a tíz percet, ami alatt közeli lakásáról idesé - tálna. így van ezzel a szál lítási vállalat osztályvezetője is; tán kétszáz méterre lakik ide; innét a harmadik ház. egészíti ki valaki ; nagyon messze van, a világ vége. Kanada is messze van; a turistaútlevéllel távozott egykori gimnazista ezért maradt távol; ahogy a Svédországban élő. világhírű építészmérnök is. A római se- bészprofesiszor, neves orvostanár üzent: még ma telefonálni fog. (Nagy zsivány volt világéletében. mondja Mézes tanár úr; négy-öt dolgozatot is diktált egyidőben ) A hatvanból vagy tizenöten nem jöttek el a találkozóra. Ki látta őket? Ki találkozott velük? Ki tud róluk? A bécsi vállalat személyzeti és oktatási osztályának vezetője keresi a szavakat; 1946-ban, amikor falusi gyerekként idekerültem, még kopaszon álltam itt; mái a megkopaszodtam; köszönöm a levelet, amelyben csak ennyi állt: „ha időd engedi, gyere; meglátod, megéri.”. Mézes tanár úr másik névre bök. Aztán újra másikra, és újra és újra. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Születtek 1932-ben. Bepárásodnak a szemek ; most melyikünk következik? Komorabb lesz mindenki ezután, megkeményednek az arcvonások. Több szq esik betegségről — a kifáradt idegekről, a rakoncátlankodó gyomorról, légszomjról beszél az is. aki életében nem szívott cigarettát. Nagy szobrász az idő. Súlyosak a lélek legmélyén mérlegre tett évek. Dúsa Lajos HOL VAGY, ÉVA? Van úgy, hogy engem megvadítasz ha nem vagy itt, s amikor itt vagy teljes valóddal — szomorúan látom, hogy hiába vadultam ... Mert itt mi ketten árva testünk sorsáért ugyanúgy verekszünk; és mindén megmérgezett jóban magam látom — elárvulóbban, mint Gábriel lángkardja előtt. Ősz. Beiki Lívia festménye. — Hol vagy, Éva, s ti szép, lenge nők?
