Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-22 / 274. szám

1984. november 22., csütörtök Somogyi Néplap 5 am Ot nap alatt is lehetne többet dolgozni Az áttérés nem okozott nagyobb gondokat Eljut tanyára is a könyv Uj típusú b Az 1013-as számot viseld az az 1981-ben elkészült mi­nisztertanácsi határozat, amely az ötnapos munka­hétre való áttérésről szól. E döntésnek megfelelően azóta Somogybán is szinte min­denki öt napot dolgozik egy héten, és sokan már negy­ven órát töltenek hétfőtől péntekig a munkahelyükön. A dolgozó ember szabad­idejének megnövekedését szolgáló változás annak ide­jén nem kevés feladatot adott a munkaadóknak, de nemcsak egy-egy üzem vagy intézmény belső szervezési rendjét kellet átigazítani, hanem az életnek szinte minden területén adódott egy sor összefüggő, egymást érintő változtatási kényszer. Balogh Lászlót, a megyei tanács munkaügyi osztály- vezetőjét arra kértük, hogy segítsen most a nagyrészt befejezett folyamat áttekin­tésében. — Az ötnapos munkahét­re való áttérés volt nehe­zebb, mert valamennyi nép- gazdasági ágat érintette, .minden dolgozóra vonatko­zott, a negyvenórás, munka­hét bevezetése pedig egye­lőre az iparban, az építő­iparban és az államigazga­tásban történt csak meg. Nyugodtan állíthatom, hogy semmiféle kapkodás sem volt megyénkben, a folya­matos átállás nem okozott nagyobb gondokat. 1981. jú­liusától az év végéig hatezer ember tett próbát, 1982-ben mozdultak meg a legna­gyobb tömegek, akkor majd­nem száznegyvenezer somo­gyi dolgozónak lett minden héten egy szabadnapja. Je­lenleg csupán néhány ter­melőszövetkezetben és ott is elsősorban az állattenyész­tésben dolgozók esetében nem tudták még megoldani az átállást, de információink szerint jövőre már senki sem lesz a megyében, aki nem öt napot dolgozik he­tente. — A negyvenórás munka­hét esetében miként alakul­nak az adatok? A kérő este érkezett, s mint az árnyék, ki­csi ajtónyitással lépett az almaillatú szobába. A neszre az ablak felé fordí­tott fotelból habfehér hajú asszony állt fel, lesimította meggyűrödött pongyoláját, kezét előre nyújtotta, s úgy ment a férfi elé. — Isten hozta nálam, Sán­dor — sugárzott a szeme, s arcát mosoly lepte el. — Boldog vagyok, hogy újra lá­tom. A férfi kezet csókolt, majd elgondolkodva szólt: — Hová gondol, kedves Anikóm? Mi boldogság lehet egy ilyen vénember érkezé­sén? — Bízza rám — kacsintott a nő. — Van benne boldog­ság. Elég biztosíték ez ma­gának? — felvonta a szem­öldökét. — Ha kegyed mondja — szólt az öregember bizony­talanul, s a nyugalmat árasz­tó cserépkályha mellé tele­pedett. Nagy nap a mai: asszony- kérő. Lánykérőt nem mondha­tunk, hol van itt hamvas ar­cú arának való? Mindket­ten özvegyek, öregek már, az asszony jóval túl a hetve­nen, s a férfi alig innét a nyolcvanon. Egy hónapja is­merkedtek meg a nyugdí­jas klubban, közös ismerő­sük hozta össze őket, s amint tekintetük találkozott, elfelejtettnek hitt fények gyúltak ki az öreg szemek­ben. Bemutatkozás után a férfi kezet csókolt, s a kéz­csók űröket töltött meg, ré­gi érzéseket keltett bennük. A klubfoglalkozáson már — Néhány többműszakos iparvállalat már az öt nap­ra való átállással egyidőben bevezette a negyvenórás he­tet. Jelenleg 47 000 ember jár munkába ilyen rend sze­rint. Több cég az idén tért át, és még 1985 januári át­állást is tervez néhány je­lentős vállalat, például a siófoki kőolajvezetéképítők, a barcsi Dráva szövetkezet. Tehát ez a második változ­tatás is fokozatosan, szerve­zetten zajlott le, szintén na­gyobb bajok nélkül. — Annak idején sokan és sokszor hangoztatták: a ke­vesebb munkanap, a rövi- debb munkaidő nem mehet a munka, a termelés rová­sára. Sikerült-e ezt a gor­diuszi csomót átvágniuk a munkáltatóknak? — Sikerült. Szervezéssel, ösztönzéssel, a belső tartalé­kok feltárásával, a munka- fegyelem javításával vissza­nyerték a kiesett időt. De van ennek a sikernek egy árnyoldala is: a jelenlegi fölmérések szerint még min­dig sok belső tartalékuk van a vállalatoknak, nehezen érthető, hogy miért állt meg a folyamat úgy, mint egy kampány az áttérés befeje­ződésekor. Ez természetesen már nem minden munka­helyre érvényes egyformán, de több helyütt ragyogóan pótolni tudták az „elveszett” órákat, akkor, amikor az átállás erre kényszerítette őket és azután nem hasz­nálták ki a megkezdett fo­lyamat lendületét s most arra panaszkodnak: sok tar­talék van még, többet is le­hetne dolgozni az adott idő alatt, de annyi nehézséggel jár ez, hogy nem bírnak vele. — Mi volt a legnehezebb feladat az áttéréskor? — Két területet emelek ki. Kisebb zökkenők előfor­dultak a tömegközlekedés és a megváltozott utazási igé­nyek összehangolásaikor, de körülbelül fél éve ezek a panaszok is megszűntek. A másik és még élő nagy gond: az áruszállítás, a hét­végi vagonkirakás és a hét­egymás mellett ültek, s azon az első estén a férfi enge- delmet kért, hogy otthonáig kísérje a fehér hajú özve­gyet. Nap nap után találkoztak, a férfi többnyire virággal, vasárnaponként az első osz­tályú cukrászdában vásárolt finom süteményekkel érke­zett az almaillatú szobába. Képesek voltak hosszú órá­kig, csendben elüldögélni, hi­ába jött az alkonyat, villanyt sem gyújtottak, nem szóltak, emlékeiket morzsolhatták, s nem győzték egymásnak bi­zonygatni: még emlékezni is jobb, könnyebb, ha társat érez maga mellett az ember. Bölcsek voltak, amilyen böl­csek csak a sokat megéltek lehetnek, tudták, hogy évek­kel előre már nem tervez­hetnek, mert ebben a korban minden nap, minden óra ajándék csupán, és tudták, sietni kell, egybe kell kelni mielőbb, s megosztani egy­mással a kenyeret arra az időre, ami még hátravan. Az asszony hellyel kínálta a kérőt, s a töpörödött, haj­lott hátúvá zsugorodott férfi nehézkesen ereszkedett a fo­tel öblébe, sálját is magán hagyta, hadd melegítse. Az asszony a hátát a cserép­kályhának vetette, s úgy babrált egyik kezével a má­sikon, hogy jól lássék a há­rom aranygyűrű; egy, amit még boldogult szüleitől végi árufogadás. Ez koráb­ban is sok fejfájást okozott, az ötnapos munkahét beve­zetése pedig tetézte a bajo­kat. E téren sok még a te­endőnk. — A szolgáltatásban, a hivatali ügyek intézésében is tapasztalhatók visszássá-; gok. Erről mi a véleménye? — Nemcsak az ötnapos, illetve a negyvenórás mun­kahéttel függ össze ez a kérdéskör, hanem a munka- szervezés és a munkafegye­lem általános hazai állapo­tával is. Mindenesetre együtt kell vizsgálni ezeket a je­lenségeket. Az egyik tény: a különféle otthoni javító szolgáltatásokat, az orvosi rendelést, a hivatali ügyfél­fogadást is némiképp át kellene igazítani, de hozzá­teendő: nem érint nagy tö­megeket ez — mármint a szolgáltatók száma szem­pontjából —, mégis igen nehéz a megoldás, mert a szerelők, az orvosok, a hi­vatalnokok, a kereskedők és még sorolhatnám a foglal­kozási ágakat kétségtelenül hátrányosabb helyzetűek a munkaidő-beosztás szem­pontjából. A másik tény: több ügyet intézünk ma munkaidőben, mint ameny- nydt feltétlenül szükséges. Egy fonógép mellől vagy a húskombinát szalagjától nem •lehet elmenni. De onnan, ahol nem látszik meg rög­tön az ember kiesése, köny- nyen elballagnak az embe­rek, és nem mindig indokol­tan. Országos kérdés ez, s az egész országra szóló vá­lasz várható rá. Ennyi tehát az összegzés. Hozzáteendő: a negyvenórás munkahét is előbb-utóbb ál­talánossá válik, akik még ennél több időt töltenek munkahelyükön, azok is várják az átállás lehetősé­gét. S az újabb változások­hoz már bőven vannak ta­pasztalatok. Tehát ha ko­rábbiak nem okoztak jelen­tős fennakadást, akkor jog­gal várhatjuk a további ja­vulást. L. P. lánykorában kapott, a másik, amit szegény anyjától örö­költ. s a harmadik, amit ré­gen elhalt férjétől kapott egy régi-régi születésnapon, így adta a férfi tudtára, szá­mára is nagy nap ez a mai; asszonykérő. Készültek rá, s gondolták, nem fosztják meg magukat a formaság, a házi szertartás adta örömök­től. Csend. A férfi maga elé meredve ül, gondolta, nem szól még, elvégre nem lehet ajtóstul rohanni a házba, hagyta, hogy múljon az idő. — Magára hagyom, Sán­dor. Melegedjen — szólt az asszony, s magát kihúzva, a konyha felé lépett, s elme­nőben mondta: — Megfőzöm a teát. Kér bele mézet? — Ha lehetséges. Huruttal küszködök, és arra a méz ki­váló orvosság. — Igen, biztosan az — he­lyeselt az asszony. — Meg­boldogult uram kimondottan mézpárti volt. Azt mondta, a méz csodaszer, erősíti a szi­vet, hála legyen érte a mé­hecskéknek. — Miben halt meg sze­gény? — A szive vitte el. — Szomorú az asszony moso­lya. — De én azért hiszek a mézben. — Okosan. Nagyon okosan. A férfi bólogatott, az asz­szony meg kitipegett a kony­A közeümútban Cegléden átadták a Csepel Autógyár és az Ikairus székesfehérvári gyáregységének gyártmány- fejlesztési programja kere­téiben az eleve e célra ter­vezett mozgókönyvtárat. Az új jármű oldalai zártak, a természetes fényt hátulról és a tetőiről kapja. Egyetlen ajtaja elöl nyílik. Hűtő­szekrény és mellékhelyiség is található (ez utóbbi olyan, mint amilyent a re­Tizenötödször jelent meg évkönyv Somogy megye múltjából címmel a kapos­vári levéltár gondozásában, Kanyar József szerkesztésé­ben. A kiadvány tartalma talán némi hiányérzetet kelt azokban, akik a napjainkkal vagy legalább a tegnapunk­kal foglalkozó társadalom­szociológiai vizsgálódásokat a levéltári kutatások foga­lomkörébe sorolják, ám fel­tétlenül élvezetet okoz azok­hóba, s csak szelíd konyhai zajok keringtek az öreg ké­rő körül. Micsoda nyugalom, micsoda békesség. Kellemes borzongások futottak át az öregemberen, s mintha mély­ségbe zuhanna, úgy szippan­totta magába az álom. Az asszony tíz perc múl­tán gőzölgő teáskannával jött. Megszomorította, hogy kérőjét alva találta, de se baj, úrrá lett rajta a lelke­sedés, visszatért a konyhába, és sütőbe rakta a szendvi­cseket. Odakint várt, amíg megkészülnek. Arcán babrált a tükre előtt, hajába túrt, újra rúzsozta hervedt ajka­it, s midőn mindennel elké­szült, nyitott újra kérőjére. — Ébresztő, Sándor! Éb­resztő! — csilingelt a hang­ja önfeledten. — Uzsonna. Nem jött felelet. Nevetve lépett a férfihez, csontos kezét vállára tette, s újra szólította: — Sándor, Sándor, ejnye, de nagyon tud maga aludni. Hogy a kérő nem felelt, erősebben mozdított rajta, mire a madárkönnyű test tehetetlenül előre bukott. Az asszony letérdelt, úgy né­zett fel a férfi arcába, s nem volt benne rémület, amikor kiolvasta a félig nyitott sze­mekből: ahol ez az öregem­ber jár, onnét nincs ember­nek többé visszatérés. A másik fotelhoz lépett, beléroskadt, arcát két tenye­rével fedte, s várta, hogy fel­törjön belőle a zokogás. Nem csak a vénembert si­ratta. ötmagát is. Mert ne­ki ez a kérő az utolsó ké­rője volt. Utolsó? A legutolsó. Varga S. József pülőgépen vehet igénybe az utas). A busz tengelyével párhuzamos polcokon mint­egy 3500 kötet könyv he­lyezhető el, s így egy kisebb falusi könyvtár állományá­nak megfelelő mennyiségből válogathatnák, s itt minden korosztály és érdeklődési körű olvasó megtalálhatja a neki tetsző és szükséges ol­vasmányt. Tápraktárában to­vábbi 4000 kötet ál rendel­kezésre az állomány fel­nak, akiknek elsősorban a magyar középkori história a szívügye — Borsa Iván, Kné- zy Judit, Komjáthy Miklós, Magyar Kálmán és Tóth Pé­ter tanulmányainak témaská­lája a táplálkozási szokások­tól a heraldikáig terjed — s nem kell csatlakozniuk az újkor gazdaság- és művelő­déstörténete iránt érdeklő­dőknek sem: Kanyar József, Király István és L. Nagy Zsuzsa írásait ajánljuk ne­kik. Tudjuk: Magyarország vi­lágháborús szerepének tár­gyilagos feltárása iránt ma tömeges az igény. Nyilván ez is indokolja a ma kez­dődő levéltári napok téma- választását, s indokolta ter­mészetesen azt, hogy az év­könyv tizenhat tanulmánya közül négynek a szerzője e korszak egy-egy szeletét vet­te nagyító alá. Elsőként Tilkovszky Lóránt írását kell említenünk, an­nál is inkább, mert a Ma­gyarországi Szociáldemok­rata Párt nemzetiségi politi­kájának tudományos feldol­gozását sokáig eűimulasztották a szakemberek. Tilkovszky sem törekszik teljességre, ki­zárólag a párt és a hazai né­met nemzetiség kapcsolatát elemzi. Számos adatot közöl a szociáldemokraták és az úgynevezett „volks­deutschok” tevékenységéről, a demokrácia garantálását jelentő községi önkormány­zatért vívott küzdelemről, s a baloldali magatartás lehe­tőségeinek ama beszűkülé­séről, mely részint a német és az osztrák szociáldemok­raták politikai likvidálásá­nak volt a következménye. Peyer, Braun és Szeder párt­ja bátran küzdött a német nemzetiséget fertőző sovi­niszta járvány ellen, bár so­kan úgy vélték: az összefo­gás más antifasiszta erőkkel csupán „elvi áldozatok” árán volna lehetséges. Ám még vitathaitatlanalbb azoknak a pártoknak, mozgalmaknak a feflelőssége, amelyek vona­kodtak kezet nyújtani a szo­ciáldemokratáknak. Témája miatt talán ke­fniss Késére. Évi 100 ezer Ft biztosítja a gyarapítást. A csaknem 2 millió forint értékű bilbíiobusiz az Orszá­gos Közművelődési Tanács anyagi fedezetéből, s a Pest megyei Tanács jelentős tá­mogatásával készült el. Bár tudjuk, hogy a mozgókönyv­tár lehetőségei behatároltak, mégis tény, hogy a jövőben sok ellátatlan helyre juttat­ja el a könyvet. véslbé általánosító érvényű, mégis értékes és a szó leg­szorosabb értelmében meg­döbbentő Szili Ferenc publi­kációja: Adatok a kaposvári 10.' könnyű tüzérezred doni tragédiájához. A hangulatje. lentésekre, naplótöredé­kekre, harctéri beszámolókra csak nemrég bukkant a ka­posvári főlevéltáros. Beveze­tő tanulmányában hangsú­lyozza: lehetetlen volt le nem vonni a következteté­seket a katonai vezetés di­lettantizmusáról, a nemzeti­ségi katonákkal szemben lépten-nyomon megnyilvá­nuló bizalmatlanság súlyos következményeiről, és az ez­red — no meg természetesen az egész második magyar hadsereg — ellátásának idő­vel krónikussá váló zavarai­ról. A remek forrásközlés egy részletesébb tanulmány lehetőségével kecsegtet. Amint Andrássy Antalnak jelenlegi formájában is tar­talmas munkája: Zsidóüldö­zés Somogybán, 1944. márci­us—július. A csaknem hat­ezer somogyi zsidó zaklatá­sát és elhurcolását meg­könnyítette a területi kon­centráltság — írja Andrássy —, s megkönnyítették azok a konzervatív-nacionalista beidegződések, melyek a ke­véssé polgárosodott megyé­ben sokak gondolkodásmód­ját jellemezték a jórészt pol­gári értékeket megtestesítő etnikummal kapcsolatosan. Számos esetet említ a szer­ző annak bizonyítására is, hogy a Dávid-csillaggal megbélyegzett emberek tra­gédiáját gyakran okozta a bosszú és a haszonszerzés vágya. Szerecsenmosdatásnak tehát nincs helye — vonhat­juk le a következtetést — amint túlzó általánosításnak sem. Farkas Gábor a dunántúli közsiégi önkormányzatok sor­sát kíséri figyelemmel a fel­szabadulástól 19504g. E ta­nulmány érrendszere is iga­zolja a már megkezdődött közigazgatási változások, a kistelepülések, társközségek önállósága növelésének szük­ségszerűségét. Lengyel András A KÉRŐ Somogyi levéltári évkönyv 1984 Előtérben a legújabb kor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents