Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-10 / 238. szám

1984. október 10., szerda Somogyi Néplap 5 A közművelődés új forrása Fodor Péter előadása a megyei könyvtárban Bemutató pénteken Cseresznyéskert ________TV-NÉZŐ B oldogok és boldogtalanok Az elmúlt hél kiemelkedő országos eseménye volt, hogy a , Parlamentben megtar­tották az országos közműve­lődési tanácskozást; a mint­egy ötszáz résztvevőn kívül is élénk érdeklődés kísérte az elhangzottakat. Tegnap Kaposváron, a megyei művelődésügyi osz­tály és a megyei művelődési központ szervezésében a közművelődés elmúlt tíz évét értékelő, a legutóbbi országos tanácskozás leg­fontosabb megállapításait fölidéző előadást tartott Fodor Péter, az MSZMP KB munkatársa a megyei könyvtárban. Népművelők, intézményvezetők a friss tá­jékoztatás mellett további munkájuk eredményesebbé tételéhez kaptak útravalót. Az előadáson részt vett Tóth János, a megyei párt- bizottság titkára is. Fodor Péter előadásának bevezető részében a köz- művelődési törvény 1970. évi megalkotását megelőző évtizedek jelentős intézke­déseit elevenítette föl, ér­zékeltetve, hogy az 1974. évi közművelődési pártha­tározat a mintegy három és fél, négy évtizede megkez­dődött kulturális forradalom folyamatát gazdagította. Az elmúlt tíz év bizonyította: a párthatározatra szükség volt, alapelvei ma is idő­szerűek. Az 1974-et követő évek­ben a közművelődés exten- zív fejlesztése került elő­térbe, az intézményfejlesz­tés túlzásai mellett ma már tiszta képet' kapunk arról is, hogy a közművelődés tartalmi megújulása nehe­zebben bontakozott ki — állapította meg az előadó. — Az országos közművelő­dési tanácskozáson külö­nös hangsúlyt kapott a gaz­daság és kultúra kapcsolata. A szakmai műveltség foko­zása. az általános művelt­ség gyarapítása a gazdasá­goknak ma már egyre nél­külözhetetlenebb, fontos fel­adatta — mondta Fodor Pé­ter. Rámutatott, hogy a gazdaságoknak nemcsak a munkaerőt kell látniuk fog­lalkoztatott dolgozóikban, hanem a teljes embert is. Szólt az előadó a közműve­lődés ideológiai alapjairól is, politikai elkötelezettsé­get igényel ez a munka — hangoztatta. Hozzáfűzte: ennek megfelelőéin kéül a közművelődési szakembere­ket megbecsülni. Az elmúlt évtizedben a kultúra fogalma bővült. A mindennapok kultúrája az élet minden területén tuda­tosabb fejlesztést, tevékeny­séget követel, fejleszteni keli a munkakultúrát épp úgy, mint a környezetkultú­rát. A család, az iskola, a tudományok, a művészetek, a közművelődés szerepét eb­ben semmi sem pótolhatja. Az oktatás és a közmű­velődés kapcsolatát elemez­ve az előadó az iskolai ok­tatás színvonalának fejlesz­tését és az együttműködés továbbfejlesztésének erősí­tését emelte ki. A közművelődési törvény szellemében az utóbbi idő­ben a közművelődésben erő­teljesebben bontakozott ki a társadalmasítás; ez néhány helyen meg nem értést szült, de a folyamatot nem állíthatta meg a szűklátó­körűség. Az intézmények között fontos az együttmű­ködés további erősítése. Fo­dor Péter beszélt a közmű­velődés személyi feltételei­ről is. Elismeréssel állapí­totta meg, hogy az agrártu­dományi egyetemek, főis­kolák nagy gondot fordíta­nak a szakemberképzés so­rán a hallgatók népművelé­si gyakorlatára. Bizton le­het számítani rájuk a falu­si közművelődésben. Előadásának befejező ré­szében kiemelte: népünk műveltségének a gyarapítá­sa nagy mértékben hozzájá­rul a demokratizmus to­vábbfej lesztéséhez. H. B. Csehov Tolsztojjal Jaltában. Bemutatót tart pénteken a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata. Ascher Tamás rendezésében kerül színre Anton Pavlovics Cse­hov Cseresznyéskert című színműve. A főbb szerepeket Iqó Éva, Csákányi Eszter, Nagy Mari, Jordán Tamás. Lukáts Andor, Máté Gábor, Cserna Csaba, Pogány Judit, Helyey László és Tóth Béla alakítja. A művet új fordí­tásban játsszák. Spiró György vállalkozott erre a munkára. Csehov (1860—1904) helyét, szerepét az irodalomban kor­társai és kései utódai igye­keztek megfogalmazni. Ezek­ből idézünk. írók, színházi emberek vallottak így Cse- hovról. Kosztolányi Dezső: „Még az orosz irodalomban is alig van hozzá fogható emberal­kotó.’’ Németh László: „Feltűnő, hogy a taganrogi fűszeres fia, aki kezdettől annyi kis­embert, parasztot, pincért, scinovnyikot ábrázolt nagy­szerű hitellel, nagyobb elbe­széléseiben, s főként szín­műveiben egyre inkább a földbirtokosság életébe veszi be magát. Az Ivanov, a Vá­mja bácsi, a Cseresznyéskert földbirtokos családok pusz­tulásáról szólnak ... Ha va­laki, hát Csehov látta az íté- löt, akárcsak a mi Mikszá- thunk ...” Miért? Mert övék a tele­vízió képernyője. S mi is csak addig lehetünk boldo­gok, hiszen mit is kezdhet­nénk derűtől holdvilágképű egyénekkel? Bármilyen fur­csa, a boldog ember csak móriczian képes érdeklődé­sünket ébren tartani. Mi­helyt átkóvályog a képer­nyőnkön egy lelkileg szakadt alak, már oda is kaptuk a fejünket; serken bennünk az együttérzés, empátiás képes­ségünk működni kezd. Bár­ha szőkébb környezetünK boldogtalanság-jeleire is így tudnánk figyelni... Füst Milán évtizedekig boldogtalan volt a Boldogta­lanok 1923-as sikertelensége miatt. Csak a hatvanas évek elején került méltó előadás­ban a közönség elé a Ma­dách Kamarában. Napihírből is lehet maradandót alkotni, ezt bizonyította Füst e drá­májával 1913/14-ben. A hír amolyan kisvárosi pletyka- szintű szenzáció volt; egy papi nyomdász két nővel élt együtt, lés ez tragédiához ve­zetett. Hogy ebből mit csi­nált az író, azt láttuk a kép­ernyőn. Gorkij i mélységű, ugyanakkor jellegzetesen Füst Milán-i drámát, mely­ben a naturalizmus úgy ül tort, hogy egyszer-egyszer már a képtelenségbe csap, önmagát gúnyolva; de az ab­szurdot is fölifényesíti vala­mi titkos líra. Húber Vilmos többre hivatott, kulimunká­ba patológiásodott sorsrontó előképe Sarkadi Imre Oszlo­pos Simeonjának. Csődtö­meg, akiből a morális érzé­kenység, a mások iránti ér­zés kihalt. Sinkón kívül Gobbi Hilda, Csomós Mari és Pop Vera is tett Füst Mi­lán sikeréért. Azon tűnődöm, nem lett volna-e szerencsésebb, ha a műsorszerkesztők felcseré­lik a Boldogtalanok és a Füst Milán-emlékműsor sor­rendjét: a vallomásokból ki­bontakozó „szent szörnye­teg” — a szerző szabályta­lansága — előre magyarázta volna a darab különlegessé­gét, melyet egyébként Szé­kely László beszédesen sivár, nem emberekre méretezett szobadíszletében láttunk. Boldogtalanok Bo Wider­berg hősed is. Az Adalen 31 és a Hollónegyed figurái már-már emlékeztetnek Füs­téire. Nem véletlen, hiszen ugyanolyan társadalma csap­dában vergődnek. A rende­ző Svédországban Bergman után az első”, valóban je­lentékeny alkotó, s ebben a témakörben — melyet jobb híján nevezek csak munkás- mozgalminak — legfeljebb Mario Monicelli Elvtársak című alkotása, vagy Giuliano Montaldo Sacco és Vanzetti- je egyenértékű. Ezernyi ap­ró életmozzanattal képes hi­telesíteni Widerberg a figu­rákat; azaz érzésünk, mint­ha ismernénk őket. Miköz­ben hétköznapisággal élik érzelmekben gazdag életü­ket, sorsukat egyszercsak náluk nagyobb erő fordítja más irányba: szolidaritás éb­red bennünk, felelősség má­sok iránt. Még a Hollóne­gyed lassanként elidegenedő Andersében is megfogható ez, és éppen a tehetetlenség lesz rugója leválásának a vidéki munkásváros legsivá- rabb negyedéről, családjáról. A tehetetlenségérzet is vál­hat cselekvéskényszerré. A bolgár színmüirodalom minőségéről győzött meg a Velúrzakó című Sztaniszlav Sztratiew-szatíra, a Thálda Színház előadásában. A leg­különfélébb szövetdara­bokból varrt remek zakóban jól érezték magukat a színé­szek. A helyenként kabaré­szintű szatíra ott fordult át abszurdba, ahol a megnyírt kiskaibátot legeltetni, fejni kezdik. Miközben hahotáz- tam, az ütött szöget a fe­jembe: van-e a mai magyar kortársi színműirodalomban hasonlóan maró mű jele­nünk visszáságairól. Lcskó László Jubileumi rendezvények a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Hangyersenykrónika RÁNKI DEZSŐ TITKA Magyarország felszabadu­lása és a Nagy Honvédő Háborúban aratott szovjet győzelem 40. évfordulójának méltó megünneplésére gaz­dag programmal készül a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. Jövőre a Magyar—Szovjet Baráti Társaságok megalakulásá­nak 40. évfordulójára is emlékezünk. A három év­forduló szorosan kapcsoló­dik egymáshoz, hiszen a német fasizmus felett ara­tott győzelem egyaránt fon­tos valamennyi nép és nemzet számára, amely ily módon nyerte el szabadsá­gát. A kulturális központban október 15-től a főváros X. kerülete. Kőbánya mutatko­zik be. Ugyancsak október­ben nyílik tárlat a fasiz­mus felett aratott győzelem 40. évfordulója alkalmából kiírt képzőművészeti pályá­zatra érkezett munkákból Novemberben belorusz népművészeti kiállításnak ad otthont a Szovjet Kul­túra és Tudomány Háza, ezt követően kiállítást rendez­nek orosz iparművészeti tár­gyakból. November 29-én kezdődik az a nagyszabású tárlat, amelyen a Grúz SZSZK életével ismerked­hetnek meg a látogatók. Ek­kor grúz érem- és pdakátki- állítás is nyílik, s fellép egy grúz művészegyüttes is. A központban haditudósítók fotóiból nyílik tárlat és az egyik klub, a Veterán Ta­nács szervezésében több találkozót szerveznek a ma­gyar ellenállási mozgalom résztvevőivel, a partizán­harcok részeseivel. 1985 a VIT esztendeje is: a második moszkvai feszti­válra külön akcióterv ké­szül, lesznek találkozók az első moszkvai találkozó ré­szeseivel; a tervek szerint az SZKTH fesztiválközpont­tá válik, a Semmelweis ut­ca pedig a VIT idején Fesz­tivál utca lesz. Májusban a kulturális központ ifjúsági békehétnek ad otthont. Gyermek­stúdió A Minszki Fésúskombináí Kultúrpalotájának képző­művészeti stúdiójába min­den gyermekeit felvesznek, ment — ahoigy Vasziildj Szu- mairev érdemes művész, a stúdió vezetője mondja —, minden gyermek művészi adottságokkal születik. Kö­zel húsz éve tanítja a gye­rekeket. A stúdió helyiségét érde­kes jelmezek, szép gobelinek díszítik, tarkára vannak festve a székek és a szekré­nyek is. Zene szól: a gyermekek tanárukkal együtt mesét költenek. Fanitáziaviláguk alakjait meg is mintázzák. Sztaniszlavszkij: „Meg­figyelték-e Önök, hogy Cse­hov darabjainak előadásain milyen gyakran hangzik fel a nézőtéren a nevetés, még­pedig olyan hangos, vidám kacaj, aminőt más előadá­sokban nem hallhatunk? Ha Csehov a kacagtatás eszkö­zéhez nyúl, akkor egészen a buffó legvégső határáig fo­kozza a tréfát.” Makszim Gorkij: „Jó visszaemlékezni az ilyen em­berre. Ilyenkor életünkbe nyomban visszatér a biza­kodás, újra világos értelem­mel telük meg.” Lukács György: „Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben ; mind­egy, el kell süllyednie.” Szerény kisfiúnak hat har­minchárom esztendősen is, s nem ünnepelt művésznek, nem kenyere az önmutoga­tás. Hogy hétfőn este, a kaposvári ifjúsági ház által szervezett hangverseny után mégis lenyűgözötten távoztunk több mint hat- százan a Munkácsy gimná­zium aulájából, annak oka nem más volt, mint a mű­vészi alázatnak, a technikai tökéletességnek, a költőiség- nek és drámaiságnak, a ter­mészetes egyszerűségnek az az utánozhatatlan elegye, melynek neve: Ránki Dezső. Holott műsorválasztásá­val sem kereste a publikum kegyeit. Népszerű Chopin- mazurkák vagy Liszt-etűdök helyett a bécsi későklasszi­cizmus és a korai roman­tika darabjaiból állította össze a programot: Beetho­ven 78. számú, belsőséges Fisz-dúr szonátájából, ugyancsak a bonni-bécsi mesternek hatalmas és bo­nyolult Esz-dúr szonátájából — op. 31. —, valamint Schu­bert 42. számú grandiózus a-moll szonátájából. Mind­három alkotásra jellemző a szerző rettenetes küzdelme a bénító klasszicista for­mák ellen — s persze a ha­gyományok viszonylagosan engedelmes felhasználása — ezenkívül a régi formák megtöltése új tartalommal, az idill és a kétségbeesés, a jókedély és a súlyos tar­talmú meditációk korántsem mindig szabályos váltako­zása. Ezeknek az érzelmi metamorfózisoknak a ki­dolgozása, árnyalása pedig óriási erőfeszítést igényel a pianistától. Nos, Ránki — anélkül, hogy egyszer is a könnyes mélabú vagy a hatásvadász fortissimó-háborgás csap­dájába esne — bámulatos beleérző képességgel villant­ja fel ezeket a hangulato­kat. Az Esz-dúr hangnemű Beethoven-szonála első té­telét szinte táncos elegan­ciával indítja, olyan köny- nyedséggel, valósággal szár­nyaló boldogsággal, hogy a gyanútlan hallató azt gon­dolhatná, egy korai Mozart- szerzeményt játszik. Ujjai alig érintik a billentyűket, ám néhány perc, s egy nem zúgó, nem dörömbölő, még­is félelmetes forte a bal­kézszólamban, rövid, hát- borzongató hatásszünet — ez már valóban Beethoven, a társaságban kötelező maszkot a sutba hajító tra­gikus hős. Majd ismétlődik a kettősség a játék és ha­láltánc lelkiállapotát egy­aránt sugárzó álomszerű scherzóban, a visszafogott, inkább komor, mint vidám menüettben, s a zárótétel is inkább egy szabadulni aka­ró ember menekülésvágyá­nak kifejezése ebben az in­terpretációban — természe­tesen ismét szélsőséges meg­nyilvánulások nélkül! — mint vadászat valahol a Bécs környéki erdőkben. Mindezeket az árnyalato­kat úgy érzékelteti Ránki, hogy közben nem tördeli szét a művet, a részek szer­ves egésszé állnak össze, a folyamatosságon nem esik csorba. Elfogadjuk, s ami egy előadóművész produk­ciójában talán a legfonto­sabb : át is érezzük az el­palástolt bánat és a schille- ri „Átölellek, emberiség!” — hangulat váltakozásait Beethoven Fisz-dúr szonátá­jában, meggyőz a Schubert- kompozícióban a jellegzetes „lépegető” ritmusoknak a korábbi hagyományoktól ugyancsak eltérő halálme- net-szaggatottsága, az azt követő dalocska áttetsző pianó-szomorúsága hason­lóképpen — s ember legyen a talpán, aki megrendülés nélkül képes hallgatni a zá­rórész tragikus indulatkitö­réseit ebben a döbbenetes pontossággal kidolgozott, de elementáris erejű előadás­ban. ^ Ránki Dezső " ’úgynevezett iskolákhoz sem tartozik. Sem ahhoz, melynek tagjai öncélú technikai zsonglőr- ködéssel és felületes érzel­meskedéssel szeretnék meg­babonázni közönségüket, sem ahhoz, melynek elő­adói egy hibásan értelme­zett, s állítólag a huszadik század végén már kötelező objektivitás nevében foszt­ják meg a darabokat érzel­mi tartalmuktól. Szuverén személyiség, aki mindig a műből indul ki, s nem elő­regyártott elméletekből. Ez a legfontosabb titka párját ritkító művészetének. Lengyel András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents