Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-05 / 234. szám

1984. október 5., péntek Somogyi Néplap 3 A cservenkai sortűz Jó idő, napfény kellene K u ko ri ca beta ka r ítá s gondokkal Cservenka Újvidéktől csak néhány kilométer. De több mint négyszáz kilomé­terre fekszik Bortól, ahol az ottani rézbányákban 1943 nyarától magyar munka­szolgálatosok robotoltak. Amikor a magyar királyi kormány hozzájárult ahhoz, hogy rabszolga munkásokat bocsát a Német Birodalom rendelkezésére, már a „meg­bízhatatlan elemek”, a „po­litikai szempontból veszé­lyesek”, a „nem árják”, a „zsidó fajúak” tízezrei pusztultak el a Don-parti halálszázadokban. A mun­kaszolgálat egyszerre szol­gálta az esztelen és népel­lenes háborús erőfeszítése­ket, s a rendszer számára kellemetlen emberek meg­semmisítését. Ebben a szel­lemben engedett át sokezer magyar zsidó munkaszolgá­latost a magyar királyi hon­védség a bori munkára. iMánidlent annak rendje- módja szerint megállapo­dásiban rögzítettek. Az úgy­nevezett keretet a magyarok biztosították, az „ellátást” és a „munkabért” a németek. Az első időkben csak a kegyetlen munka tizedelte meg az odahurcoltakat. Mérnökök, orvosok, tanárok nem szokták a nagyon ne­héz munkát. Aztán új pa­rancsnok került oda: Mará- nyi Edének hívták és alez­redesi váll-lapot viselt. Az ő idejében kegyetlenebb lelt a bánásmód, szűkösebb az élelmezés. A kitermelt réz­érccel el kellett számolni, az emberéletekkel nem. Aztán 1944. szeptember 17-én útnak indították Ma­gyarország felé az ott ra­boskodó mintegy 4100 mun­kaszolgálatost. A szeren­csétlenek boldogok voltak: hát mégis megtörténik a csoda, hazakerülhetnek ... Rabtartóik nem önként mondtak le további robotol- tatásukról. A háború mene­te, a romániai és bulgáriai fordulat nyomán közeledtek már oda a felszabadító csa­patok. A munkaszolgálato­sokat lábon hajtották, eről­tetett menetben Magyaror­szág felé. Az eredeti elkép­zelés valószínűleg az volt, hogy ismét rabszolgamun­kán hasznosítják őket. Az éhező, legyengült, beteg em­berek sorra hullottak el a menet során. A rabtartók­nak terhet jelentett a me­netoszlop. ók az életüket igyekeztek menteni, gyor­sabban akartak futni, attól tartottak, hogy az előrenyo­muló szovjet csapatok vagy a jugoszláv népi hadsereg beéri őket. így született meg a tömegmészárlás terve. Mi­után Újvidéken kénytelenek voltak két napig, pihentetni a már teljesen menetképte­len csapatot, továbbhajszol­ták őket Cservenkáig. Eb­ben a kis községben a cu­korgyárban és téglagyári kemencében jelölték ki az éjjeli „szállás” helyét. A szerencsétlenek leheve- redtek a puszta földre, egy­mást melengetve próbáltak aludni a hideg éjszakában. Október hatodika volt, az aradi vértanúk kivégzésé­nek napja. A magyar keret tisztjei és legénysége kiszólitotta a je- hovásokat. ók voltak azok, akik kevésbé páriáknak szá­mítottak a páriák között, hiszen az ő ereikben — a fasiszta fajeliméilet szerint — árja vér csörgede­zett, de vallásuk tiltotta a fegyverfogást, ezért vezé­nyelték őket is munkaszol­gálatra. Az ő feladatuk volt, hogy hatalmas tömegsírt ás­sanak társaik számára. Ami­kor elkészültek, újabb eről­tetett éjjeli menettel to­vábbhajszolták őket a véget érni nem akaró úton. A ke­mencékből pedig egymás után terelték ki húszas cso­portokban az SS-ek a többi munkaszolgálatost. Sortü- zek dördültek, a megásott árkokba lőtték az áldozato­kat. Már csaknem hatszá- zan lelték halálukat, amikor valahonnan parancs érke­zett a tömegvérengzés be­szüntetésére. A többieknek« még vagy félméteres földei kellett borzalmas véget ért társaik tetemére kaparni, aztán hajtották őket tovább. Az úton, amely nem ért vé­get Magyarországon, még sokszázan lelték halálukat Abdán — tudjuk az iroda­lomtörténetből, hiszen Rad­nóti Miklós is ott lelte ha­lálát — újabb vérengzés kö­vetkezett. Negyven esztendeje ren­dezték a fasiszták a cser­venkai rémdrámát. Húsz esztendeje Zomborban em­lékművet avattak a halál­menetben elpusztultakra emlékezve. Emlékezzünk mi is. Meg kell fogadjuk újra és újra: soha többé fasiz­must. soha többé nem tűr hetjük véreskezű terroristák uralmát. Pintér István ,,/Nam vághatunk”... „Úgy indul, hogy csak lopkodhat­juk a termést”... Egymástól függetlenül így kom mentál­lt a a kukorica betakarításá­nak megkezdiését Tóth La­jos, a csurgói termelőszö­vetkezet elnöke és Varga János, a nagyüzem agro- nótmusa. Máir szeptember uitólsó hetében szinte nap nap után mérték a szemek ned­vességtartalmát, míg vegyí­ts a hét elején hozzáláttak a 'korai fajták betakarításá­hoz. — Egyrészt az sürgetett — mondták —, hogy igen tekinltélyes a feladat: ezer- kétszáz hektár termését kell learatni és bár a gabona- programmal összefüggésben megfelelő a -gépellátás, a betakarítás ütemét a szárí­tás szűkössége gátolja. Éj­jel-nappali műszakban csak harminc vaigonnyi termést tud a szárítónk fogadni. A feladat kezdésével más­részt azért sem várakozhat­tak, mert ez a nagyüzem látja el- a térséget takar­mánykeverékkel, a teljes termést így feldolgozva ér­tékesítik, és szükség volt a kukoricára a folyamatos ta­karmánygyártáshoz. Har­madsorban — és ez is fon­tos szempont — az ezer hektárnyi búza egyharmada a kukorica után kerül a földbe, s ez is sürgette a kombájnok munkába állását. Az árpa, a rozs magját — mintegy ötszáz hektárra kerül ez a két növény — néhány hektár kivételével elvetették. Kizárólag az utóbbi napok esőinek rová­sára írható, hogy nem te­hettek pontot még a munka A plovdivi vásáron részt vevő magyar vállalatok több mint 20 millió rubel értékű szerződést kötöttek bolgár cégekkel. A közeljövőben írják alá azt a szerződést is, végére. Úgy tervezik, hogy a napokban indulnak a bú­za vetésévéi. — Napfény kellene, jó idő — mondták Csurgón, mert az októberi csúcs igen ke­mény próbatétel lesz ebben a nagyüzemben. amelynek keretében a Bal- kancar jövőre csaknem 2 millió rubelért autófelszere­lési cikkeket szállít az Ika­rus buszokhoz. Erősítve a kötelékeket A Tanép egyik tanácskozá­sán mondták el a szakszer­vezeti bizalmiak, hogy „ígér­gető" emberek járják a mun­kahelyeket: mesés kereseti lehetőségeket kínálnak, ha a már működő vagy most szer­veződő gazdasági munkakö­zösségekhez, kisvállalkozá­sokhoz a jó munkájukról is­mert szakemberek elmennek. — ígérhetnek magasabb bért, kényelmesebb munkát, jobb föltételeket, mi mara­dunk. Szeretjük vállalatun­kat, ragaszkodunk hozzá, csak azt kérjük: ez a ragasz­kodás a vállalat részéről is fejeződjön ki, mert a jobb munkafeltételek biztosításá­ban van még tennivaló... Ilyen vélemények hangzottak el, s ez kell figyelmeztesse nemcsak a vállalat vezetőit, hanem másokat is. Kívülük pedig párt- és társadalmi szervezeteket, s elsősorban a szakszervezeteket. Hiszen napjainkban nagyon fontos a vállalati közösséghez való tartozás, azoknak a kötelé­keknek az erősítése, amelyek segítenek a törzsgárda kiala­kításában, megtartásában. Egy vállalat hosszú távú céljainak megvalósításában csak azok az emberek vál­lalják és végzik igazán lel­kiismeretesen a munkát, akik azonosulnak ezekkel. Márpedig azonosulást, lelki- ismeretes, becsületes munkát attól hiába is várnak, aki sűrűn váltogatja munkahe­lyét. Joggal elvárják viszont a ragaszkodók, hogy a ko­rábbinál is jobban törődje­nek velük, olyan körülmé­nyekre is kiterjedjen a fi­gyelem, amit az elmúlt évek­ben elhanyagoltak. Vannak azonban „apró" emberi dolgok is, amelyek ugyan nem kötelezőek, ám ha nem feledkeznek el róluk, mindenkinek jólesnek. Azt már több helyen lehetett ta­pasztalni, hogy összehívják a törzsgárdatagokat, a fegyve­res erőknél, testületeknél te­vékenykedő aktívákat, s kö­zösen köszöntik őket, a gyá­ri nyilvánosság előtt jutal­mazzák meg a legjobbakat. Milyen jóleső figyelemmel hallgatnák az üzemi rádió adását a születés- vagy név­napjukat ünneplők — erre is van példa — a törzsgárda- tagok, ha egy-egy zeneszám köszöntené őket. Vagy ol­vasnák a faliújságon az ese­ményt méltató néhány soros írást. S nemcsak örömben, hanem a bajban, az esetle­ges családi tragédiában is együtt éreznének velük. Persze, mindezt úgy, hogy természetes legyen, s ne has­son erőltetettnek. Mert ak­kor a kötelékek erősítése he­lyett az emberi méltóságot, önérzetet sértik meg. Sz. L. 20 millió rubeles szerződéskötés a plovdivi vásáron gyógyító fajdalom Módszerátadás, tapasztalatcsere Pártépítési ta nszékvezetök Kaposváron Megismerkednek a megyeszékhellyel Találkoztam egy elégedet­len, sőt megsebzett ember­rel. Ez önmagában még nem csoda. Van, aki okkal, van aki oktalanul elégedetlen. Akad, aki — egyébként feleslege­sen, mert hasztalanul — a környező, egyre nehezebb vi­lágra panaszkodik. Van, aki a közvetlen környezetére, és olyan is, a!ki az életkörülmé­nyeivel elégedetlen, de szá­momra az a legrokonszenve- sebb, aki önmagával az. Az elégedett embereket mindig egy kicsit gyanúsnak tartom. Az elégedetleneket viszont kedvelem. Az én elégedetlen emberem három hónapja, amikor ez­előtt utoljára találkoztam ve­le, még az elégedettek kö­zé tartozott. Azt mondta: jó állása és szép fizetése van. Arra a kérdésre, hogy mit csinál, azt a választ adta, hogy egy vállalat igazgatóhe­lyettese. Sőt, ha minden jól megy, rövidesen igazgató lesz belőle. Mert a főnöke nyug­állományba vonul, ő a váro­mányos: már tizenkét esz­tendeje ül a helyettesi szék­ben, ki jöhetne más számí­tásba? Pályázat útján, egy nála jóval fiatalabb ember jött, s azt nevezték ki. Negyven esz­tendős sincs, mégis mellette döntöttek, mert úgy vélték: önmagában az a tény, hogy valaki hosszú időt töltött már el a vállalatnál, rendel­kezik minden szükséges ké­pesítéssel, sőt nagy gyakor­lattal, még nem feltét­lenül predesztinál arra, hogy őit nevezzék ki. Ha van jobb, akkor vállal­ni kell inkább, hogy va­laki megsértődik, mint azt, hogy ne a fellelhető legmeg­felelőbb ember kerüljön fontos posztokra. Végtére is százmilliókkal dolgoznak. Jó lenne, ha a jövőben még na­gyobb forgalmat bonyolíthat­na le a vállalat, a gyár. Fel­téve, ha nyereséges terméke­ket állítanak elő, olyanokat, amelyekre valóban szükség van, és nem olyanokat, ami­lyeneket megszoktak. Ez érthető, ugye? A nagy többség számára feltétlenül, de rendszerint egyetlen egy ember számára nem. Akiit kedvezőtlenül érint az általában mindany- nyiunk által elfogadott elvek gyakorlati érvényesítése. Gyorsan kiderült, az új igazgató „ugrál”: semmi nem jó néki, ami előzőleg az volt. Volt bátorsága évtize­des szokásokat megbolygatni. Mintha előtte nem lettek volna mások, akik értették a dolgukat. így hát az „egész társaság” fel van háborod­va. És „senkinek nincs ked­ve a munkához”. Nemcsak ő hagyja ott ezt a munkahe­lyet, hanem mások Is. Olya­nok, akik húsz-huszonöt évig ott dolgoztak. Hát nem felháborító? Nem örvendetes ugyan, ha valaki sök év után úgy érzi, hogy munkahelyet kell változtatnia, de az még ke­vésbé, ha valahol főként az­zal törődnék, megmaradjon mindenki ott, aki addig megmaradt, s jól érezze magát. Végeredményben a vállalatok, a gyárak — ezt megint csak úgy általában tudjuk valamennyien — azért léteznek, hogy értéke­ket hozzanak létre. Igaz, eb­ben a folyamatban a leg­fontosabb tényező az ott dolgozók tudása, tapasztala­ta, hozzáértése. Változik a világ, a gazda­ság, az emberek pedig nem mindig változnak velük. Nem új dolog ez sem, már a régi Rómában visszasír­ták azt a bizonyos arany­kort. El is bukott a római birodalom, de persze nem ezért. Vagy nemcsak ezért. A kivívott jogok nem ter­jedhetnek ki arra, hogy va­laki visszafogja az új fela­datok kijelölését, azok meg­valósítását, egyszerűen azért mert azok nagyobb erőfeszí­téseket követelnek tőlük. Akárhány éves is legyen va­laki, szerény véleményem szerint, nincs joga rá, hogy azt kívánja: a körülmények alkalmazkodjanak hozzá, ő már annyit dolgozott életé­ben, hogy szeretne nyugod­tan élni. A világ ugyanis, amiben élünk, nem nyugodt. Nyugtalanságra azért nincs okunk, ha képesek vagyunk alkalmazkodni. És nem azt várjuk, hogy a világ a mi nyugalmunk kedvéért meg­nyugodjon. Pintér István Hat dunántúli megye — Győr, Zala, Baranya, Ko­márom, Tolna, Veszprém — oktatási igazgatóságai párt- építési tanszékeinek vezetőd érkeztek tegnap Kaposvárra kétnapos tanácskozásra. En­nek célja, hogy módszereket, tapasztalaitokat adjanak át egymásnak a speciális kol­légiumokban, illetve a párt­iskolákon folyó munkához, a pártépítés elvi-(gyakorlat i oktatásához^ Tegnap a tanszékvezetők két előadásit hallgattak meg. A vendéglátók — a megyei oktatási igazgatóság tanárai — a speciális kollégiumban, valamint a pártiskolán a pártépítésá munka oktatásá­ban alkalmazott módszere­ket ismertették. Ezt vita, tar pasztalátcsere követte. Eb­ben részt vett dr. Takács István, a politikai főiskola tanszékvezető tanára is, aki a vita vezetése mellett ösz- szefoglalta a hasznosítható, másutt is alkalmazható módszereket. Ma Kaposvárról, illetve Somogyról készített filmeket tekintenek meg a vendégék, tájékoztatót hallgatnak meg a megye életéről, majd meg­ismerkednek a somogyi me­gyeszékhellyel.

Next

/
Thumbnails
Contents