Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-27 / 253. szám

1984. október 27., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kő KÖVÖN NEM MARAD A pince megtelt. Még a kazántetőn is literes Kőbá­nyaiak tomyosodtak — ösz- szesen húsz üveg. Kövidin- kából nyolc, barackból négy flaska várta a szomjas tor­kokat. A rokonság és a mun­katársak keményebb felét hétvégére toborozta össze Nyü Rezső, a 6-os számú MÉH-telep vezetője. A házat iis jószerével velük húzatta föl pár éve a Tündérszikla tövében. A hátsó kerítés be­betonozására már nem fu­totta az erejükből. Nem a cement hiányzott, az jócs­kán maradt a nagy munká­ból, s jutott is belőle a jár­da, a kocsifeljáró, a pergola lebetonozására. A kerítésügyet nem lehe­tett tovább halogatni. Nyü úr tűrhetetlennek tartotta ezt a hátsó fás, köves, bok­ros, ellenőrizhetetlen macs­ka- és ebfolyosót, meg sze­rette is a tiszta s oly igény­telen betont. Legszívesebben az egész kertet szürke be­tontengerré változtatta vol­na. „Bocika jutalmat kap no­vemberben, Pisti örül az in­gyenpiának, a sógornak meg majd visszadolgozom” — tisztázta magában a jól be­vált brigádösszetételt Nyü úr. A bemelegítő felesek után Nyü úr kiadta a parancsot: — Mindent kiirtani! Fa, bokor, szikla nem maradhat! Az öklömnyi köveket majd a betonba keverjük! És csattogni kezdett a fej­sze, csákány, kapa. Irtani- valóban nem volt hiány. Végtére egy zöldellő termé­szetes kerítéssel kellett leszá­molniuk. A Nap égi pályá­ján való emelkedésével nőtt a sörfogyasztás, vele meg a bősz erő. A zsengébb kőris­fákat egy mozdulatra csava­rin tóttá ki Bocika rémes fúj­tatások közepette. A merede- ző, földes gyökerek közt még a járataikból kiforga­tott, menekülő giliszták is összegabalyodtak ijedtülkben. — Füstszünet! — csillog­tatta meg Nyü úr kátrány­fényű hangját. Az ásó-, kapanyél koppa- násával egy időben tompa puffanás és halk nyöszörgés szűrődött föl a kert aljá­ból. Pisi érkezett meg a ke­rítésen át. Miután a csöngőt hiába nyomta, kiabálni meg már nem tudott, úgy dön­tött, a kerítésen át veszi be a házat. Szerencsére nem esett nagyot. — Megjöttem, főnök — vigyorgott öröklila képével Nyü úr rökönyödött arcába. Egy feles meg egy sör nyomán visszatért belé az élet. Nyü úr csikkét gyűrögetve már kis ideje keményen fixírozta a telekhatáron lom­bosodé, üde tölgyet, mikor hátrabotorkált a kiegészült triász. — Na, sógor, kikapod-e ezt a venyigét? — (pöccin­tette Sopianae-csutkáját Nyü úr a barna kérgű fa lábá­hoz. Bocika a kihívást automa­tikusan magára vette, nyom­ban gyürkőzni és fújtatni kezdett: — Kirántom én, mint nagyapám odvas szemfogát a töröcskei kovács ... A bodros levelek másfél óra múlva egy tömegben puffantak a földön ágastul, törzsestül a triász mámoros éljenzésétől kísérve. — Sört! — üvöltött Nyü úr, és alkarjával egy huzin- tásra leseperte homlokáról a sós cseppeket. — Pisikém, te majd csak ebéd után ! Piai besomfordált a mélyü­lő árokba, s engedelmesen kaparhatni kezdte a köveket. Ahogy haladtak lefele, egy­re több volt a kő. „Affe- ne ... ! A redves ... ! Hogy za a ... ! A joó ... !” — a hasonló szócsonkok spriccen- tek az egyre forrósodó leve­gőbe. — Ez a dög rikoltozott hát minden hajnalban?! — lö­kött félre lapátjával Nyü úr egy csupasz, kék húsú ri­gófiókát. — Most lármázza­tok, ha-háá... ! — Főnök, összeértek a gyomromban a mutatók! — jelentette ki kenetteljesen Bocika. — Ezzel a fél hegy­oldallal — koppantott csá­kányával a mellette fekvő hatalmas mészkődarabra — teli hassal könnyebben el­bánok. Nyü úr beterelte a társa­ságot, s megindult a meghitt csámcsogás, hörpölés, gurgu- lázás. A házigazda eimélyül- ten böförészett, és eközben kérges agyában megpecséte­lődött a kősziklamonstrum sorsa: — Szétütöm!! Segítesz-e, sógor? A sógor heves fejrázásában kis híján félrenyelte a beka­pott szalonnát, így hát hang helyett csak gülüszeme me­redt beszédesen. — Na, akkor te tartod a vésőt, én meg ütöm. így is lett. Ebéd után a vöröslő fejű triász kigörget­te fészkéből a megtermett követ. Nyü úr meg a sublót- nyi kemény anyag előtt meg­vetve lábát parancsot adott: — Támaszd neki! Mint jéghegyen a légy, olyannak látszott az öles kő­höz nyomott kurta véső. Szétverniük nem sikerült, ellenben a sógort leszerelte egy hegyes kőszilánk, mely a szemébe pattant. A pinceablakon bekandi­káló kiflihold fénye áttetsző­vé színezte a cementes zsá­kokon békésen szuszogó Pi­siké arcát. Vasárnap reggel bezsa­luztak. Estére — maguk sem tudták, hogyan — állt a ha­talmas betonfal. Nyü úr csüngő kézzel gubbasztott a kidöntött tölgy fonnyadó lombjai közt. Homlokán po­ros redők tomyosodtak: — Legörgetjük! — szólt halkan, de elszántan. A sógor kongó tekintettel meredt maga elé. Bocika fe­jébe vér szökött, s mint aki vette a lapot, a tekintélyt parancsoló kődarab felé fordult. A rajta pihegő Pi­siké Nyü úr iménti kinyilat­koztatását egyenesen magára véve, mészfehér lett a ré­mülettől. Aztán valahogy rájött, hogy nem őt, hanem a követ akarják legörgetni. — Le az útra — folytatta mélázón Nyü úr —, aztán hívom a lánctalpast, itt dol­goznak a sarkon, az majd szétmorzsolja... ! A triász nekifeszült. Nyü úr hórufckolt. — Csak itt lesz nehéz. De ha majd a lejtőn beindul... — bíztatta lobogó hajjal a kompániát. — Erre, erre, így, jóó, jóó — gurgulázott mind elégedettebben, ahogy a ha­talmas test közeledett a te­lek lábához. — Ott azemész- tőt majd kikerüljük, gyertek csak! Príma! Nagyon jó! A lezúdult kő nyomán fel­csapódó lé barna foltokban foglalt helyet Nyü úr és a triász testén. A hangulat sa­vanyú lett. — Pancserek! — bődült el Nyü úr az akaratlanul is ki­tartott hatásszünet után. Majd valamit kiköpött a szájából és szólt: — Mához egy hétre ezt is körbebetonozzuk ! Most mondja meg, mit csi­náljak, ha egyszer nem eszik? Nem eszik, nem és nem. Kettétöri neki az ern­ten azt az izét, kinyomkod­ja, átpaszírozza, aztán le­szűri, de így sem eszi. Pró­báltam már, hogy dalolok közben, meg táncolok, de az sem segített. Hátha eszik, ha mesélek neki, mondom ma­gamban. Erre mit csinál? összehúzza magát, prüszköl, hiába nyomom a kanalat a szájába, nem megy. Még a füle is tele van mindennel, de lenyelni nem akarja, nem és nem. Istenem, hogy én mennyi játékot vettem ne­ki.'? Cipeltem haza sorozat­ban, a játékbolt az én vá­sárlásaim alapján teljesítet­te a tervét, de hiába. Emlék­szem, milyen nehéz volt pél­dául azt a holdjáró-automa­tát beszerezni. A félvárost összejártam, s egy egész tu­catot vettem neki. Gondol­tam, meglátja, a csodálkozás­tól még a száját is tátva felejti, én meg zsupsz, bele Kazinczy emlékezete „Fél századig tartá vállán, mint Atlasz az eget, a nem­zetiségnek (mai szóval: a magyar nemzetnék) ügyét.” Petőfi Sándor írta róla ezt. Róla, akit Kossuth Lajos „a szabadság pacsirtájá”-nak nevezett. S kortársa és ta­nítványa, Kölcsey Ferenc : „ ... iiteratúránkban új idő­szak alapítója lön ... Szellem vala ő, mely a tespedő egészt oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; lépcső — melyen egykorúi magasabb­ra hágtak...” A kései vá- tesz, Ady: „...könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár...” S akiről mindezt mondták: Kazinczy Ferenc. Akiit azóta egyetlen nemzedék sem tudott kike­rülni — |hogy így vagy úgy ne tegyen róla vallomást. Halász Gábor szerint: „ ... akarva-akaratlanul min­den magyar író az adósa.” Ugyancsak ő nevezte „az íz­lés mesteré”-nek, s azt írta: vannak örök tanítók, s ilyen örök tanító volt Kazinczy is. Kétszázhuszonöt évvel ez­előtt, 1859. október 27-én született, a Bihar megyei Érsemlyénben, és a sárospa­taki iskola nevelte. Kazin- czyt már családja (is literá- tus embernek szánta — ő volt talán az első magyar író, aki eleve tudatosan, el- téríthetetlenül irodalmárnak készült. A bécsi udvar egyik em­bere a XIX. század elején azt irta, hogy a magyar iro­dalom ízig-vérig a politiká­val van eljegyezve. Az ellen­fél szava Kazinczyra is illik. Az irodalom és a politika annyira összeforrott benne, hogy az végzetessé is vált számára. Teológiai, jogi ta­nulmányainak végeztével II. József, a felvilágosult despo- ta törekvéseinek a szolgála­tába állt, mint annyian má­sok, a jövő érdekében. Isko­lákat szervezett a Felvidé­ken, s a francia felvilágoso­dás hívéként belépett a sza­badkőművesek közé. Irt, for­dított; Voltaire, Holbach s a többiek könyveit olvasta, azok vitték a Martinovics- féle jakobinus szervezkedés­be. Könyve, a Fogságom naplója mindmáig a magyar jakobinusok történetének leghitelesebb leírása. Hat és fél évet töltött a Habsbur­gok börtöneiben. Az elha­markodott, rosszul szervezett összeesküvés döbbentette rá, hogy a (radikális változtatás egyelőre korai, más utakat kell választania. Így vált be­lőle az, akiinek ismerjük: a magyar klasszicizmus, a nyelvi ízlés olykor türelmet­len, olykor erőszakos, mind­amellett sohasem elfogult tanítómesterévé, egy új idő­szak alapítójává. Irodalmi működését a szentimentalizmus jegyében kezdte : Bácsmegyeinek ösz­szegyűjtött leveleivel a feu­dális társadalommal .szembe­szegülő polgári érzésvilágot fejezte ki. Szervezte az iro­dalmi életet — közreműkö­dött a történelmi jelentősé­gű Kassai Magyar Múzeum című folyóirat alapításában, majd saját újságot adott ki, Orpheus címen. Shakespea- re-t és Goethét fordította, a magyar színház létrehozata­lán tevékenykedett. E lázas tevékenységet szakította fél­be 1794-ben a jakobinus szervezkedésben való rész­vétele miatt történő letartóz­tatása. 1801-ben szabadult, 2387 napi börtön után. Megháza­sodott: az egykori Bányács- kán, az általa Széphalomnak nevezett falucskában telepe­dett le, s szervezte leveleivel a magyar irodalmat. Levele­zett, és vitatkozott. Első nagy összeütközése Csokonai ügyében volt. A „dehrecenyi- ség” ellen ,kelt ki legelőször, vagyis maradandóság ellen. Üj nyelvet, új ízlést, azaz új magyarságot követelt — a klasszicizmus, a görög szép­ségeszmény jegyében. A magyar nyelvújítás nagy mozgalma a Csokonai örök­sége körüli pertől számító­dik és elsősorban Kazinczy nevéhez fűződik. Gyújtópont­jában ő állt — ellene írták a Mondolatot, védelmében írta Szemere és Kölcsey a Felelet a mondolatra című éles visszavágást. Maga Ka­zinczy 1811-ben kiadott Tö­visek és virágok című, epi­grammákat és költői levele­ket tartalmazó könyvében lé­pett föl a nyelvújítás védel­mében. A klasszikus, mate­rialista epigrammák a min­tái, s éles szatirikus hang jellemzi őkeit — a polgári ízlésvilág nevében szól. For­dításainak kilenc kötete (1814—1816) is a nyelvújítás eszményét valósította meg, s mintegy például szolgált. Kazinczy a nyelvújítók és ellenzői közti mindjobban el­mérgesedő pörpatvart végül kompromisszummal zárja Orthológus és neológus ná­lunk és más nemzeteknél cí­mű (tanulmányában: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortho- lógus és tüzes neológus egy­szersmind ...” Ezután következnek fő művei, emlékiratai: a Pá­lyám emlékezete és a Fog­ságom naplója. E két, ma is lélegzetelállítóan izgalmas olvasmány. Két elevenen klasszikus remekmű. A húszas években Kazin­czy lassan elveszítette veze­tő szerepét. Kölcsey és az új nemzedék lépett helyére. 1831 augusztus 23-án a ko­lerajárvány áldozataként halt meg széphalmi magá­nyában. „Neve ma gyakrabban ke­rül szóba műveinél — írja róla kis monográfiájában Z. Szabó László. — Helyének és szerepének megítélése ellent­mondásokat szült. A kritiku­si szenvedélyek hol lobogó­ként használták nevét, hol pejoratív szándékú tételek bizonyításaként idézték egyes műveit.” Radnóti Miklós írás közben című versében vallja: „...egyre jobban ér­telek, Kazinczy, régi mes­ter ...” Születésének 225. évfordulója alkalom arra, hogy műveit újraolvassuk, s egyre jobban értsük — Köl­csey, Kossuth, Petőfi, Ady és Radnóti szeretetével. Győri László ALEKSZANDR KUCER Mit csináljak? a kanállal! De nem. Nem keleti neki. összeszorította a fogait, és úgy sziszegte szem­telenül felém: „Ne töld ma­gad, papa, ne töld! Ezt a lé­gi tlükköt mái ismelem!” Erre mondtam én, hogy kész, kifújt, semmit nem le­het csinálni. Minden re­ményt feladtam. Aztán egy­szer mégiscsak sikerült... Épp jövök haza a munká­ból, tudja, akkor munkave­zetőként dolgoztam az épít­kezésen. Szép komótosan át­öltözködöm. Hát a zsebeim­ből különböző csavarok, alá­tétek potyognak ki. Meglát­ja ezt a kis srác, a tekinte­te felragyog, egyik kezével nyúl egy anyás csavar után, a másikkal, nem tetszik el­hinni, a kompótot szoron­gatja ... Megdermesztett a látvány. Nézem, s nem hi­szek a szememnek. Az én csemetém a kompótot fala­tozza. összeszedtem magam, s máris rohantam az építke­zésre. Szerencsémre nem volt messze. Teleraktam a zse­beimet mindenféle apróság­gal, ami a kezembe akadt: villanykapcsolóval, biztosí­tékkal, kapcsolótáblával, ve­zetékkel, aztán sipirc haza. Otthon meg izgulok, topor- gok a gyerek körül, lesem a hatást. Mit mondjak? Meg­hökkentem. Az eredmény le­írhatatlan volt! Az én fiam addig rakosgatta ide-oda ezeket a holmikat. míg köz­ben megevett egy egész al­mát. Hát ekkor kezdődött. A munkahelyemről hazahord­tam minden apróságot, a gyerek ezek hatására enni kezdett. Megette már a kom­pótot, a savanyúságot, az édességet is. És akkor elha­tároztam: a fenébe ezekkel az apró holmikkal, olyat kell hazahozni, amitől a gyerek már egy háromfogásos ebé­det is bekebelez. így aztán hoztam haza cementet, mo­zaiklapot, csempét, mindent. Meg is jött a kis lurkó ét­vágya, rendszeresen telerak­ta a pocakját, és nőtt, mint a gomba. En meg nem tud­tam, hova legyek az öröm­től. Akkor hoztam haza azt az izét is, azt a fürdőká­dat ... Emlékszem, három napig egymás után még re­petát is kért a kis srác. Meg kell hogy értsen, drá­ga nyomozó elvtárs, hiszen magának is vannak gyere­kei! Maga is apa, és egy igazi, a családját szerető, gondos édesapa mindent megtesz a csemetéjéért? Nem igaz? Fordította: Kiss György Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents