Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. október 27., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK 500 ÉVE TÖRTÉNT SOMOGYBÁN Mátyás király ajándéka Pittsburghban született, de nem lett szerencsés INASEMLÉKEK Ezüstöt kerestek a fekete ruhás emberek A megyei levéltár őrzi azt az okiratot, melyben Mátyás király 500 évvel ezelőtt fiának, Corvin Jánosnak adományozta a „Simig” megyei Lak várát -és a hozzátartozó 27 falut. A latin nyelvű adományozó levél magyar fordítása (lásd: Borsa István: A somogyi levéltár Mohács előtti oklevelei 1983) a következő : „1484, november 11, (in Martini), Pozsony (Posonii). I. Mátyás magyar és cseh király a feleségének, Beatrix királynénak tetszésével és egyetértésével fiának, a gyermek Korvin (Corvinus) János, Lypthoi hercegnek adja a Símig megyei Lak várkastélyt (castellum) a hozzátartozó birtokkal, mindenféle tartozékokkal és haszon- élvezetekkel, s az azokban rejlő minden királyi joggal. Az uradalom az utód nélkül elhalt Laki Thwz Miklósé (egreg) és testvéréé, a hűtlenül a római császárhoz és a velenceiekhez távozott, s ott mindent kiszolgáló Thwz Jánosé volt, így visszakerült a koronára. A várkastélyhoz a következő Somogy megyei birtokok tartoznak: Hy- das, Bywh, Jad, Zenthmar- thon, Hethes, Denna, Wys- nye, Zwch, Sernye, Lak, Zechen, Monyoröberek, Lethah, Kwlyah, Sythna, Maroth, Kysmaroth. Baya1, Thask, Alch, Nagy bérén, Gwg, Pet- tend, Kysberen, Zenthmar- thonkelked, Lak, Nyr és Thormaskewlked.” Az Oklevélről privilégium kiállítását ígéri. Az dklevél magyar királyságának 27., cseh királyságának 16. évében kelt. Bal oldalon a szöveg alatt: Mathias rex manu propria. (Hártyán, alul pa- pírfelzetes pecsét). A helységek neve és földrajzi helye Csánki Dezső: „Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában” c. mű segítségével fejthető meg. Ezek szerint Lak (öreglak) környékén volt Hydas (Hidas) és Thormaskewlked (Kölked) puszták, valamint a napjainkban és létező Thask (Táska) és Nyr (Nyír puszta). Északabbra, Lengyeltóti tájékán voltak Alch és Nagyberen puszták, továbbá a mai Kisbérén (Kisberény), Pettend, Gwg (Gyugy), Lak (Szöllőskislak). öreglaktól délre található Jad (Somogyjád), Sernye Sömye) és Hethes (Hetes). Ezen a vidéken volt még abban az időben, Bodrog puszta és Somogyjád környékén Bywh (Bő), Zenthmarthon (Szentmárton), Zenthmar- thonkelked (Szentmártonköl- ked), Denna. Külön csoportot alkottak az előbiektől nyugatra fekvő helységek: Sythua (Somogy- zsitfa), Zechen (Szőcsény), Maroth és Kismaroth (Marót puszta) Lethah (Léta puszta.), Ma már nem találhatók a térképen Monyoröberek, ami valahol N agyszakácsi—Gadány—Szőcsény környékén lehetett, továbbá Kwlyah (Kula) és Baya (Baja), melyek Kéthely térségében voltak. Mindezektől távol esik Zwch (Zics) és Wysnye (Vis- nye). A távolság ellenére tartozhattak a birtokhoz, de az sem kizárt, hogy hasonló nevű falvak léteztek az előbbiek közelében, de török hódoltság alatt nyomtalanul eltűntek. Egy birtok adományozó oklevélnek külünösebb jelentősége nincs, hiszen a királyok szokása volt híveiknek és családtagjaiknak is várakat, falvakat adományozni, (öreg) Lak várának és környékének adományozása azonban részét képezhette Mátyás király dinasztiaalapító elképzelésének. Nemcsak azért tarthat számot érdeklődésre tehát az okirat, mert Somogy megye 500 évvel ezelőtti helységneveinek egy részét tartalmazza, hanem mert történelmi jelentősége is feltételezhető. A gyermek Corvin Jánosnak, a király természetes fiának akkor már számtalan vár, város, falu volt a birtokában. Mátyás utódjának szánta fiát, ezért igyekezett további birtokok adományozásával hatalmát, tekintélyét növelni. A hatalom, az ország ügyeire gyakorolt befolyás abban az időben a várak számától, a birtokok nagyságától függött. Ismeretes, hogy Beatrix királyné, enyhén szólva, nem kedvelte János herceget, egyrészt szubjektív okok miatt, mert meddő maradt és nem tudott a királynak utódot szülni, zavarta a törvénytelen fiú létezése, másrészt hatalmát is féltette tőle. Gyanítható, hogy a királyi pár között nem volt mindig egyetértés, ha Mátyás kénytelen volt hangsúlyozni, hogy „Beatrix királynénak tetszésével és egyetértésével ...” történik az adományozás. Thwz (Thúz) János hűtlenül elhagyta az országot, mai kifejezéssel szólva „disz- szidá'lt” Frigyes (Habsburg) német-római császárhoz, akivél akkor Magyarország hadban állt. Mátyás békét kötött ugyan Frigyessel, de az megszegte a megállapodást, ezért Mátyás büntető hadjáratot indított ellene, s 1485- ben el is foglalta .Bécset. Ebben az időben vált árulóvá- Thúz János. Érthető, hogy a király megfosztotta minden vagyonától. Mátyás fiából nem lett magyar király. A nagy király halála után megindult a pártoskodás, a széthúzás. János herceg gyengének bizonyult, s hogy nem került a trónra, abban Beatrix királyné mesterkedéseinek jelentős része volt. Thúz János és fiai később visszakövetelték a somogyi birtokokat, de eredménytelenül. II. Ulászló, aki Mátyást követte a trónon, 1500-ban megerősítette Corvin Jánost, Bosznia királyát, Szlavónia hercegét, horvát-dalmát bánt, Lak-vár és tartozékainak birtoklásában. így lett Somogy északnyugati része, 500 évvel ezelőtt Mátyás király fiáé, talán egy koncepció, a Hunyadi dinasztia megalapozása részeként. Dr. Viczián Antal A „kék svábok" tájháza A Tolna megye turisztikai érdekességeit ajánló útikalauzokba 1983 ősze óta újabb bekezdés kerülhet: Gyönkön megnyílt a sváb tájiház. Tolna és Fejér megye határán ötven—hatvan kilométeres körzetben egész napra való látnivalót talál az autós turista. Ha a 63. úton érkezik Székesfehérvár felől, a cecei Csók István emlékmúzeum, a simontomyai vár, kis kitérővel Ozorai Pipo vára, Pincehelyen Vörösmarty- emlék, Tamásiban kilátó, vadászkastély, két műemléktemplom. Gyullajon a nemzetközi hírű dámvadrezervátum. Kurdiban Zichy Mihály oltárképe, majd a lengyel arborétum vonzza a látogatókat. (Tamásiban mozgás- szervi betegségek és nőgyógyászati bajok orvoslására alkalmas gyógyfürdő van és szálloda, a Hotel Dám.) Gyönk Tamási vagy Szek- szárd felől a 65. úton közelíthető meg legkönnyebben. A tájház a falu szélén áll, az úttól távolabb, de jól láthatóan: jellegzetes parasztház friss deszkakerítés mögött. A Gyönkön és a környező községekben élő protestáns svábok 1723-ban települtek ide Hesseniből. Viseletűket, szokásaikat sokáig megőrizték, de az utóbbi évtizedekben sorra lebontották a régi házakat, és a ládák, szekrények mélyére kerültök a népviselet megmaradt darabjai. A helybeliek a hatvanas évek elején kezdték összegyűjteni először a viselet régi hímzésmintáit, aztán a textíliákat, és előbb Ortutay Gyula, majd Camman Alfréd brémai professzor biztatására a bútorokat is. A gyűjtemény egyre nőtt Lackner Aladár keszőhidegkúfi evangélikus pap lakásán, s 1980-ban a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központ rendezett nagy feltűnést keltő kiállítást az értékes anyagból. Kastélykutató utamon irányítottak az emberek egy alsóbogáti kertkapuhoz. Könnyen járó ajtó az, barátságos a vendéghez, és azok odabent a ház lakói is. Az öregségbe beleszelídült kutyára is inkább csak azért szólnak rá: „nyughass”, mert hosszú szolgálatáért megérdemli a házőrzőnek ilymód is kijáró tisztességet. — Jó kutya ez — mondja szeretettel a hangjában a ház ura, miközben (nem kérdezve mifélék és mi járatban vagyunk) tessékel befelé. Pedig volna oka „vendégei” iránti gyanakvásra ... No, de ne vágjunk a dolgok elébe! Regényt őriz az idős Ro- pos Vendel vendégszerető háza, s nem is akármilyet: fordulatosat, érdekfeszítőt. Csak egy kéz és egy toll kellene, hogy leírja. Ami lentebb következik, halo- vány vázlata csupán ennek a nagyívű és tán örökre le- jegyzetlenül maradó epikai műnek. Egy nem létező könyv kivonata. * * * A vendégmarasztaló bor a mértékletességet szolgáló kis poharakból lassacskán fogyott. Felejti az ember a búfelejtőt, ha oly sűrűn hívódnak elő az emlékek, hogy nemigen szakad meg a beszélgetés fonala. — Hol kezdjem? Mert akárhonnan indulok, érdekes lesz - csippentett szemével az loregember, jelezvén: szívesen mesél, de elöljáróban azért nem árt némi bujócska a szavakkal. Mert nem szép csak úgy, hűbelebalázs módjára nekimenni valaminek. Felesége segített befejezni a kedélyes huzakodást: — Ezeken kell nézelődni, úgy könnyebb lesz megérteni — és lelértk tett három vaskos albumot, telisteli öt- ven-hatvan éves vagy régebbi fényképekkel. S attól kezdve nem volt megállás. Rendezetlenül gyűltek in- nen-onnan, régmúltból, közelmúltból az élet-morzsák. Alig igazítva a színes mondatokon, felgyűjtöttem őket az idő szigorú rendjének sorvezetőjével. íme, itt következnek! « * * Az első meglepetést Ropos Vendel élettörténetének a legeleje tartogatta: — Pittsburghban születtem. Amerikában. De nem sokat láttam belőle: egészen kicsike voltam, amikor édesapám hazahozott, odakint hagyva anyámat. Sok, szerencsét kereső emberrel együtt ment ki, azután neki nem lett jó sora. Azt mondta : szegénynek itthon jobb lesz lenni, nincstelenül hazai földben jobb lesz nyugodni. Anyám nem úgy gondolta. így jöttünk Éni semmivel a semmiért. Any- nyi hát nekem a születési helyem, hogy amikor mondom, mindenki csodálkozik, meg nemigen tudják, hogyan kell leírni. Gazdag regényrészieteket hagyunk el ezután a még gazdagabbak kedvéért. Nősülés, gyerekek.. És elérkezünk Alsóbogátra pallini Inkey László nagyságos úrhoz, akinél Roposék kenyérre találtak. — Hozzám rendes volt az öreg. Türelmes, halk szavú. Két inasa közül bennem bízott jobban, mert a másik, bizony, néha a pohár fenekére nézett. Igaz, őt sem bántotta a nagyságos úr, mondom, szelíden bánt velünk. De azért felemás ember volt. Amikor az egyik kedvenc kutyája mérgezett tojást evett az erdőn és kimúlt, akkor ő azt mondta a fővadásznak: inkább egy embere veszett volna, mint a kutya. No, a vadásznak sem kellett több; vette a kalapját, fölmondott. Csak annyit szólt: ahol többet ér a kutya, mint az ember ... Kurucos hevülettel szól közbe a néni: — Aztán azt se felejtsd, hogy az úr az csöndes volt, de a felesége, egy osztrák nő, pattogó, szekírozós, kia- bálós volt! Mert nem volt magyar, csak a neve volt az... És így folytatódik a felemásság, Ropos Vendelnél elbeszéléséből : — Igaz, ami igaz, egyszer azért még hízelgett is nekem. Történt, hogy kihallgattam véletlenül a beszélgetésüket. Arról társalogtak, már a háború alatt, hogy Hitlernek befellegzett, most aztán megkapja a magáét. És észrevették, hogy kihallgattam; akkor aztán jöttek kedveskedve : nem szabad erről senkinek sem szólni, mert nagy bajuk lehet belőle. Hát... Országos hírességek, nagy emberek voltak itt akkor vendégségben. Pillanatok egy korból... Tragikusan összekuszált, felemás sorok egy tépett, gyűrött „regényoldalról”. * * * Átváltottunk a mába, a majdnem mába, a félig tegnapba. — Jó most nekünk. Talán soha ilyen jó még nem volt. Nem is hittük volna, hogy így lesz — nyugtatta magát a néni, a zaklató emlékidézést követően. Ezt a szálat vette föl, s sodorgatta tovább párja: — Nem gondoltuk volna. Az elején; a háború kínlódva, mikor kínunkban nevetve átvészelt utolsó hónapjai után még együtt voltunk iaz Inkey családdal. De volt már akkor itt annyi gróf meg báró innen-on- nan... És mind együtt, egyszerre hozzánkszegényedett. Először még földet sem akartunk, mert ugye, az az övék volt régen. Akkor sokan úrpártoló kutyának kiabáltak minket. Vé- gülis jegyeztünk földet, aztán később majdnem kulá- kok lettünk ezért... Már csak úgy, mondva, mert a gazdagság az mindig elkerült bennünket. — Pedig el is terjedt, hogy kincseink vannak. Persze ... Mert mi akkor a kastélyban voltunk. És onnan sokan elhordták sokmindent. Csak mi nem. Sose állt volna rá a kezem. Mégis egyszer beállítottak ide sötét ruhás emberek, és ordítottak: „Hol az ezüst, hol az ezüst?” Hát ha lett volna, odaadtuk volna, mert azok úgy viselkedtek. ölébe ejtette ,a kezét a néni. A bácsi pedig kesernyésen mosolyogva a képtelenségen, amit mondani szándékozik, mélázva kibökte : — Talán kár, hogy én nem loptam. Most legalább megvolna az a sok gyönyörű holmi. Múzeumba való valamennyi. Bútorok, fegyverek, porcelánok, remekmívű holmik... * * * Képek hullanak ki az albumból. Karcsú ifjú hölgy az egyiken : áttetsző bőrű, keskeny kezű, hosszú lábú, igazi szépség. Strandoláskor készült a kastély közelében levő tó mellett. Valamelyik gróf vagy bárókisasszony ... És egy másik fotó. No, ez nem ide való. Roposék egyik fia. Aki Amerikában él. Ki tudja, hányadik szerencsét próbáló nemzedékkel került ki oda, apja születési helyének közelébe, megunva a kulákfi-bélyeget. Neki több szerencséje volt, mint a nagyapjának... — Hányszor mondtam, hogy ne menjen! Nem mondom, jól él, de itthon tán még többre vitte volna. Ezzel szabadulunk a képektől. A kinti napfény bántóan nyilaz, mintha az óriási tűzgolyó is emlékeit akarná belénk égetni. Az öregember nevet: — Hát ha még mindent elmondtam volna ... Az udvaron egy kartondobozban pihés népség sipá- kol. Furcsa valahogy... A magyarázat megérkezik kéretlenül is: — Vadkacsák. Nem sok helyen látni őket így háziasán. Csuda kedves kis állatok. Szeretek velük foglalkozni. Róluk is mesélek, ha eljönnek máskor. Jöjjenek csak! Igen. Menni kellene. Nemcsak Roposékhoz. Gyűjteni a meséket, az emlékeket, mint ia népdalt — amíg lehet. Amíg él a szó a lassan végképp történelemkönyvvé merevedő közelmúltról. Regényt őriz a ház gazdája, a ház, az öreg kutya. S micsoda regényt! Ez a vázlat belőle milyen szánalmasan halovány... Luthár Péter
