Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
1984. augusztus 11., szombat Somogyi Néplap 3 NEGYVEN ESZTENDEJE Hős partizánokra emlékezünk A második világháború előrehaladtával mind gyakrabban merült föl a magyar antifasiszták résziéről az az igény, hogy ők is részt vegyenek hazájulk fegyveres felszabad irtásában. A magyar partizánok azlt a feladatot kapták, hogy kapcsolódjanak be az ország területén az antiifasisizíta harcba, derítsék föl az ellenség mozgását, s ahol lehet, rombolják a vasútvonalaikat, a hadifonltossá- gú objektumokat. Az Úszta Gyula, illetve Szőnyi Márton parancsnoksága alatt álló csoportok negyven esztendővel ezelőtt, 1944. augusztus 8-án a kijevi repülőtérről indultak útnak, de a Szőnyi-csopont zöme — parancsnokukkal az élükön — az egyenlőtlen küzdelemben felmorzsolódott. Több siikenrel járt az Úszta Gyula parancsnoksága alatt álló ejitőernyőscsoport, amely létszámát és hardi tevékenységének eredményességét tekintve az idők során a legjelentősebb partizán- egységgé fejlődött. Usztáék sikeres földet érése Munkács köziedében történt; huszonhárom fős csoport tizenöt magyar és nyolc szovjet partizántól állt, s a gyülekezés után kijelölt működési körzetük központjába, az ezer méter magas Buzsora és Mairttiinsziky Kameny hegyek területére, vagyis Munkácstól mintegy harminc kilométerre keletre vonult. E partizáncsoport bázisára dobtak le augusztus 25-én egy újabb osztagot, amelynek parancsnoka az ukrán Ivan Friscsepa, politikai helyettese pedig Borhegyi Balázs magyar partizán* volt. Amint a közelben állomásozó német gyalogos hadosztály egységei értesültek az újabb ejtőernyősök ledobá- sáról, azonnal hajtóvadásza- tot indítottak a leszállás körzetében. Így az első gépről ledobott tizenkét ember közül csak kilenc tudott a megadott gyülekezési ponton jelentkezni. A második gép, amelyen Borhegyi politikai helyettessel együtt hét magyar partizán érkezett, azóta is földerítetten okból a cél előtt egy kidaméterrel lezuhant és elégett, s természetesen senkii sem maradt életben Ilyen körülmények között a Priscsepa vezette osztag szeptember első napjaiban utasítást kapott: olvadjon be a helyi lakosságból, a hadifogságból megszökött szovjet, illetve a Horthy- hadsieiregből dezertált magyar katonákból ekkorra már kilenovenfősre duzzadt Uszta-oszitagba. Az Úszta—Bricseva par- bizánbrigád tevékenysége egészen 1944. október 26-iig tartott. A bátor partizánok az ellenség hátában kisilkHáttak hét vasúti szerelvényt, megsemmisítették hét mozdonyt, továbbá 79 lőszer és más hadianyagot szállító vagont, felrobbantottak egy vasúti hidat, felgyújtottak több teher- és személygépkocsit. Halottakban és sebesültekben csaknem ezerszáz fős veszteséget okozták az ellenségnek, és sok hadifoglyot is ejtették. A többi között zsákmányoltak 40 géppisztolyt, 15 galyószórót, 3—3 géppuskát, illetve aknavetőt, 180 puskát, 8 szekeret, személygépkocsit és motorkerékpárt, tábori konyhát, katonai rádióállomásokat és még két írógépet is. Nem volt kisebb jelentőségű az az agitációs és propagandatevékenység' sem, amelyet Úszta Gyüláék a lakosság, valamint az ellenséges katonai alakulatok körében szőban vagy röpcédulákon végeztek. Igyekeztek megismertetni a partizán- mozigalom célját és feladatait. Napról napra leleplezték a hazug fasiszta propagandát; mind szélesebb körben terjesztették az igazságot a Szovjetunióról, a reális háborús helyzetről, a szovjet— német harovonal alakulásáról, miközben a német fasiszta hódítók és szövetségeseik elleni harcra, a partizánok sokoldalú támogatására ösztönözték a lakosságot. Az osztag azon a területen működött, ahol annak idején Rákóczi népe az osztrák elnyomással szemben oly hősiesen vívta szabadságharcát, s ezért fölvette Rákóczi nevét. Az ellenség nagy erőkkel tett dühödt kísérleteket arra, hogy megsemmisítse a Rákóczi egység parti- zánjáit, akik az egymást követő, alaposan megszervezett hajtóvadászatök idején nem egyszer kerültek válságos helyzetbe. „Volt úgy, hogy nyolc napig olyan helyen húzódtunk meg, ahol a fehér keserűgombán és vizen kívül egyéb táplálékunk egyáltalán nem volt. Máskor meg egy szedres erdőrészre szorultunk, áhol napokig ezen a gyümölcsön éltünk” — írja visszaemlékezéséiben az egység egyik volt partizánja. A rákóczisitákat azonban nem tudták megsemmisíteni, sőt számuk egyre nőtt. Amikor a Rákóczi egység Október 26-án végül találkozott a felszabadító szovjet hadsereggel, létszáma már elérte a Száznyolcvan főt. Így sikerült e nagyszerű partizán- csoport tűzpróbája, méltán szerezve hírnevet és elismerést az osztag harcosainak s nagyszerű parancsnokának, a hetvenedik születésnapját nemrég ünneplő s ebből az alkalomból a párt- és állam- vezetés által is ünnepélyesen köszöntött Úszta Gyula nyugállományú altábomagy- nák, aki a felszabadulás után derekasan kivette a részét az új magyar hadsereg megszervezéséből is. Újlaki László nyári Böki kaszás volt emlék I a kom A nap nyugat felé ván- szorgott, de még perzselt keményen. Már majdnem az egész tábla sündisznóhátú volt, ezt csak az eke borotválja le. Árnyék sehol, pedig nőhetett volna errefelé néhány napernyőt képező fa. Csak búzából 1196 hektárt kellett levágni az idén a bárdibükki gazdaságnak. „Csak”, mert volt 156 hektár tavaszi árpa, 112 hektár repce is. A kilenc kombájnnak tehát igencsak harapósnak kellett lenni, hogy időre lefogyjon. Kilenc kombájn, két brigád ... Megüti a szememet a kombájnok színe; a kék-fehéret várom, azt szoktam meg, ilyenek az E—512-es keletnémet gépek. Ezek meg itt négyen- katonaszín űék. — Vadonatújak — világosiit föl Bencze József termelésirányító a CB-rádióko- csi árnyékából. — E—514-es mind a négy. Az E—512-esek arrébb dolgoznák. Hogy milyenek az új gépek, arról a legtapasztaltabb kombájnos, Balogh Jani bácsi adjon számot. Sapkája „sültje” árnyékot ad kicsi, búzaforma szemének, a színét nem is látom: a ráncok legyezőszerűen indulnak ki a sarfkából. — Az aratás végén járunk, csak jót mondhatok az új szerzeményekről. Nekem elhiheti: negyedszázada aratok gépen. Ügy ismerem a terepet, mint a tenyeremet. Ez itt egy jókora homokdomb, gyengébb termőhely. Onnan föntről, a fülkéből rögtön látja az ember. — Milyen géppel kezdte a kombájn osn ya ra kát. Jani bácsi? — Szovjet Szk-kal. Aztán látja, ez meg már majdnem olyan, mint a John Deer. Azért parsztmódra ma is csak úgy vizsgáztatom az új termést, mint régen, kaszás koromban: az ujjammal. Mutatja, hogyan dörzsöl- gette a mutató meg a hüvelyk között a szemeket. A többiek bólogatnak, valóban így kell! — Régen ... Azt meséld el, milyen kaszás voltál! — adja föl a szót neki valaki, talán a másíik törzsgárdista kombájnos, Zabják István. — Nagy szót mondtál, Pista. Az én lajosházi kaszás nyaraim tizenkét esztendős koromban kezdődtek, úgy ám — nyomatékosítja mondandóját; talán elkapta égjük fiatal segédkombájnos hitetlenkedő pillantását. — Ott ma is aratunk ötvenhárom mázsás átlagot. Szóval, úgy ment az, hogy három személy költött hozzá: maga a kaszás, aztán a maroksze- dő asszony, meg a kötöző. Elképzelhető, milyen irgalmatlan munka volt az egy suháng gyereknek! Ezt a táblát mi ripsz-,ropsz „megesszük” ezekkel a gépekkel. Egy ekkora terület negyven kézikaszásnak kétnapi munka lett volna. Hát így ... No, de akkor igazi böki kaszásoknak kelllett lenniük! Mint te voltál, Jani... — vicceli a barátja, a másik öreg kombájnos. — Nem hozta ki naponta azt az ötven liter hideg cit- roimaslét utániunk senki, az biztos. Meg a védőitalt, a tehát sem. Délben zöldbablevest, rántott húst kaptunk. Ezért már érdemes lekászá- lódná az ülésből---V alaki a tavalyi nyarat emlegeti, akkor még nagyabb forróság volt. Más tromfol a tavalyelőttivel: annyit esett, hogy egy órát Hit ér az ember, ha kisgazda? Magasra kapaszkodott az uborka (ára) A kerítés mögött asszony hajladozik. Magasra futtatott uborka közül gyomlálja a gazt. Mellette kosár, abba gyűjti a termést. Több zöldellik már, mint amennyit a család elfogyasztani képes, mi lesz hát a többivel? — A piacra megyek vele, holnap korán — így a felelet. — Jó ára van, megéri a buszköltséget. Az áfész felvásárlóhelye üres Szentjakabon. A baromfitáp, nyúltáp zsákokban, megszokhatatlanul furcsa szaga uralja a piciny raktárt. Farkas Józsefné új ember, még csak két napja, hogy itt dolgozik, de már foglalkozott felvásárlással. — Nemigen jönnek az emberek, a környéken alig szerződött valaki az áfész- szel. Az uborkaszezon lenne most, de még nem vettünk át egy kilót sem. Szerződés nélkül is átvehetnénk az árut, de hát nem hozzák. Miért nem hozzák? Aki megtermeli a fölös mennyiséget, amit már meg nem ehetnek maguk, gondolom, nem hagyja a tövön rohadni. Nem olyan nagy séta kell a felvásárlóhelyhez, még ha teli kosár húzza is a karját. — Amikor kiürül a kosár jó, ha száz forint kerül a pénztárcába — mondja a felvásárló. — Magam is termelek, de én is a piacra viszem. Boltba nem érdemes, nem veszik át. A piacon meg ária van. Egy tízes a helypénz, és délelőtt kiárulok annyit, amennyiért megérte foglalkozni a termesztéssel. Hogy is van ez? Dr. László Jenő, a kaposvári áfész elnöke szerint a felvásárlás sohasem volt nyereséges üzletág. Hatvankét község tartozik a felvásárlóhálózatunkhoz. Év elején lehet szerződni, kinek mi terem meg a kertjében, de a szezonban korlátlanul átvesznek szabad áron is terményeket Az áfész az előzetes szerződőket támogatja, is, az állattartóknak tápot, a növénytermesztőknek magot permetszereket kínál, külör felárral ösztönzi a kisgazdatünk uborkára, paradicsomra, de nem éri meg. Időnk sincs a piacra menni, de a többi gazda azt teszi. Inkább oda viszi az árut, még ha szerződés köti is az áfészzik a papír a felvásárlási árról és az eladási árról, így a hónap elején a másodosztályú paradicsom szabadára a felvásárlóhelyen 3 forint 50 volt, a boltban az eladási ár 15 forint. — Ha hozzám, a boltba hozná a termelő, akkor az eladási árból levonva 20 százalékot 11 forintért ve- hetném át az árut. Az már megérné. De itt. Cserénfán eladhatatlan. A városba meg minek vigyék azt a pár kilót? — Csak piacolni lehet — mondja az egyik kisgazda. — Az üzletekben kialakult már az eladó- és vevőkör, nemigen vesznek idegentől. — Minden évben azt mondjuk, nem kötünk szerződést az áfész-szal, de az idén úgy is lesz. Nem éri meg — mondja Törökné. — Azt halljuk szüntelen, fel kell vásárolni a kistermelőktől az árut, aztán ha szeonja van, bagóért akarják megvenni. Jobban járok, ha a tyúkok eszik meg. Nem elítélendő dolog, ha az ember munkája verítékéért megfelelő árat szeretne kapni. Az aránytalanságok önmagukért beszélnek Biztosan van olyan megoldás, amellyel könnyebbé lehetne tenni a kisgazdái gondjait, megfelelő áror felvásárolva — helyben — £ terményeket. Ezzel talán m vásárlók is olcsóbban juthatnánk hozzájuk. Klie Agne! szakcsoportokat. De hát hol itt az üzlet, ha az áfész termeltet és a magánkereskedő meg a piac fölözi le a hasznot? — Évek óta nem változik- a felvásárlási ár — mondja Török Gyuláné, aki már több mint tíz éve felvásárló. Cserénfa, Sántos tartozik hozzá. — Magam is fel vagyok háborodva, hiszen épp tegnap láttam a városban, az állomásnál, hogy ugyanazt az uborkát, amit mi 2 forint hatvanért veszünk meg a termelőtől, kilencért árusítják. Csoda, hogy ha azt mondja az ember, nem ezért töröm a derekam? — Elment a kedve a kisgazdáknak a zöldség termesztéstől — kapcsolódik be a beszélgetésbe a férj, aki a vegyesbolt vezetője Cse- rénfán. — Mi is szerződhoz. Faluhelyen nem kell zöldség, gyümölcs a boltba, mindenkinek van annyi amennyit megeszik. Mi nem piacolunk, de előfordul, hogy a fiamtól kérnek a városi munkatársak: hozzál pár kiló ezt-azt. Adjuk, mint a boltok, azon az áron. Különleges helyzetben van a felvásárló, boltosházaspár. A áfésztól egyidőben érkementek, egy órát állni kellett. Azért az idei aratás sem volt május elsejei felvonulás. Reggel, ahogy felszállta a harmat, elkezdték vágni a táblát, este pedig akkor végezték be, amikor újra harmatos lett a növényzet. Mert akkor a selyemfű úgy felcsarodik a vágófelületre, miint a fonal az orsóra. — Csak a neve szép annak a fűnek: selyem... Azóta elvégezték az aratást Janii bácsiék. Mára emlék a munka, de a csontokban még érzik a hatását. Leskó László
