Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
Somogyi Néplap 1984. augusztus 4., szombat _____»__________________- . IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KÖZMUVELODES CARLO MANZONI Hol van a Rossini utca? SIMÁI MIHÁLY Tollrajzok Villogó táj Sziramszifcrák Kökén y tüzek Mályvák első feülámgolása Forrósodik az ég-üveg Forrong fehérben az akácfa Karcoló fűbe Hátbatámnd a napsugár karcoló fűbe fekszem Zöld kardlapok — veri a nyár hőssé avatja a testem Kiszőkített szerelem Papírmező p ipacs pi rosba lobban — álmodva ébredek Sustorog határnyi búzaszoknya morzsolom — szinte imádkozva — kiszőkített szerelmemet Signor Piccolo kitárta az ablakot, és odakiáltotta egy arra haladó járókelőnek: — Hé! — Mi az? — Megmagyarázom magának, hol van a Rossini utca. Itt egyenesen továbbmegy, azután jobbra fordul, azután balra, és néhány perc múlva már ott is van. — Köszönöm szépen, engem azonban egyáltalán nem érdekel, hol van ez az utca. Máshová megyek. — Nekem pedig egyáltalán nem számít, hogy érdekli-e magát vagy nem, a Rossini utcában azonban csakis úgy jut el, hogyan megmagyaráztam ... Megértett? • — Bocsásson meg, tisztelt uram, de nincs szükségem az ön tájékoztatására; egészen másfelé tartok. — Ezt már hallottam. — Hát akkor tartsa meg magának a tanácsait! — Micsoda alak! Hát any- nyira kellemetlen magának, hogy én egy kis szívességet akartam tenni, bár egyáltalán nem ismerem? — Az ördög vigye el, hiszen én a maga felvilágosítása nélkül is nagyon jól tudom, hogy hol van a Rossini utca. — Hát így vagyunk — mondta sértődötten signor Piccolo. — Miért nem mondta mindjárt? Én arra pazarlóm a drága időmet, hogy magának magyarázgassam, ráadásul pedig az a veszély fenyeget, hogy meghűlök ebben a huzatbaní maga pedig . ■. Pimasz fráter! — kiáltotta signor Piccolo, és nagy csattanással becsapta az ablakot. Fordította: Gellért György PÓSFAI JANOS A HAJÓKÜRT MINTHA BAJT JELEZNE Délután öt és hat között lement a kertbe hintázni. Negyvenöt éves korában ilyesmi is ritkán fordul elő az emberrel. Már ebéd után megmoccant benne valami, a zsigereiben érezte, hogy valami -történni fog. Előbb csak úgy tétován megkérdezte önmagától : mi lenne, ha... ? Sétált a tarajos víz partján, ahol máskor barnára sült testekről verődött vissza az égető nap sugara, ekkor azonban csendes és kihalt volt a környék Egy eltévedt sirály csapódott a nyaldosó hullámok közé, mire azonban tekintete befogadhatta volna, már ismét magasba emelte a túlpartról .iramló szélvihar. A nyár még jelképesen sem volt jelen, a kékcsíkos, fehérre festett csónakok óriáis hüllők tetemeként vergődtek a parton, a fák lombjai magúikba zárták a délutánok friss neszeit. A kertben össze-vissza do- bálltan állták a nyaralósátraik, vesszőfonataikon a tegnapi fülledtség utolsó maradványát is szétfújva átsüvöltött a metsző szél. Ekkor jutott eszébe a hinta, megérezte, hogy nem tud majd ellenállni a kísértésnek. De miért is álljon ellent? Életünkben olyan nagy a zsúfoltság, évgyűrűik sokasodásával egyszerre nő és egyszerre apad az idő, tempós életritmusunkból lassan kiszorulnák mindazok a cselekvések, amelyekre jaedig néha nagyon vágyunk. * Kiválasztott egyet a hinták közül, amely jó erős láncokon függött, s az volt az érzése, hogy a hinta készítői már jóelőre gondoltak a felnőttekre is. Az persze nem valószínű, sőt mindenképpen az ellenkezője biztos, hogy rá konkrétan nem gondolhatott az, aki felcsavarozta, felkötötte a láncot, megerősítette az ülőkét; csak úgy áltálában juthatott eszébe, hogy majd felnőttek is kedvet kapnak a hintázáshoz. Az is lehet, hogy e lengő csoda megalkotója maga is kipróbálta művét, meghajtotta magát egyszer, kétszer; repült, s kielégített valamifajta vágyat, amely esztendők óta lappanghatott benne. Révülten nyújtózott a simára koptatott léceken, hátrafelé csúsztatta magát, majd egy erőteljes dobbantással elrugaszkodott a földtől, hogy a következő pillanatban előre lendítse a röptető erő. Szállt az űrben, repült, mint egy űrhajó, élvezte a mozgásnak ezt a régóta nélkülözött fajtáját. Nem szédült, gyerekkorában sem szokott, amikor a búcsús délutánokat a körhinta dobogóján töltötte, s három-négy menet után rákerült a sor, hogy felülhetett valamelyik kosárba. Ez volt a fizetség a hajtásért. A háború alatt szánkókkal, keskeny rohamcsónakokkal tele rakományt felejtettek a katonák a faluban. Egy ilyen csónakból eszkábáltak hajóhintát bányjaival. Erős kötelekkel aggatták fel a szilfákra. s amikor elkészült, repült a furcsa alkalmatosság. csodájára járt a gyereksereg. Nem szédült. Akkor se, most se. Csak a világot látta másképp. Fáradtan érkezett az üdülőbe. Hónapok óta nem volt megállása. Sebaj, ott majd lesz idő pihenésre! Az a két hét, az igen, az lesz majd a regenerálódás nagyszerű ideje. A harmadik napon vette csak észre, hogy körülötte semmi nem változott. „Egyél, ne játssz mindig!” — biztatta gyerekét az asztalnál, mintha valamiért nagyon rohannia kellett volna. Délután, a fák hűvöséből szalasztotta föl a fiút a szobába az ott felejtett újságokért. Ült egy ideig, nézte a napon nyújtózkodó, félmeztelen alakokat. Egy asszony csöppnyi fiacskáját lovagoltatta a hasán, a férfiak keresztrejtvényekbe ásták magukat, a gyerekek unatkoztak, a szüleiket nyaggatták, miért nem mehetnek a vízbe; hasaltak vagy hanyatt feküdtek a pokrócokon, a felfújt gumimatracokon. És nem jött a gyerek. Nem jött, nem rohant az újságokkal! Idegesítette a késés, mintha roppant drága idő percei mentek volna veszendőbe, mintha attól kellett volna tartania, hogy elkésik, Lemarad valahonnét. Pedig üdülni, pihenni jött a zöld ívű partra. Fölszállt a fák közé, élvezte a repülés örömét. Az elrugaszkodással mintha a teste is könyébb lett volna. A játék kimosta, egy időre legalábbis csitította benne a rohanást. Akkor azonban még nem volt elegendő ingere, hogy megfogalmazza: kell ez a játék! Szüksége van a testnek és a léleknek a felszabadulásra. A sokak által züllésre hajlamosnak tartott civilizációnknak nem nagyobb betegsége-e a szüntelen rohanás, a féktelen eszeveszett vágta? Néha le kellene vetnünk a testet-lélket gyötrő iram sarkantyúit, hogy emberibben bánjunk önmagunkkal. J. jutott eszébe. A szarkalábas szemű pszichológus, aki heteken át gyógyítgatta megfáradt idegeit. Órákig ültek a lefüggönyözött, csöndes kis szobában. J. még a hangjával is gyógyított. Szavai visszafogottan, tompán és mégis elevenbe vágóan emésztették fel aszóba csöndjét. Az a legfontosabb, hogy az ember meg tudja őrizni a nyugalmát. Próbáld meg, erős indulataidban húniyd le a szemed, számolj magadban tízig, százig, vagy míg lecsillapodsz. Ha ezt meg. tudod tenni, önmagad orvosa leszel. — Micsoda tragédia! Nem sokkal ezutáh J. lett az áldozat. Szörnyű volt a hír. Valahol, sokszáz méterre a tenger- szint fölött, karmos sziklák és hideg léheletű szakadékok közt lelte a halálát. De micsoda fricskája volt ez a sorsnak! Az idegorvos kisfia elkóborolt valahol a hegyek között, órája keresték már, sehol nem találták. J. ideges lett, keresés közben egyre nyugtalanabbá vált, szorongása fokozódott, s mind jobban hatalmába kerítette. És nem jutott eszébe, hogy elkezdjen számolni magában tízig, százig, ezerig . .. Mikorra a fiú meg került, az apján már nem lehetett segíteni. A szívroham után bekövetke- zett csönd a legmélyebb szakadék fenekére taszította. ■ Azok közé tartozik, akiket elfog a nyugtalanság, ha a nap korongja elindul az égen. A véletlen játéka volna? Otthon keletre néz a hálószoba ablaka, a nyári ébredések megelőzik az autóbuszok hor- kanásaiitt, a házfelügyelő hangját is minden hajinaiban hallja, amikor az első műszakba indulókkal megtárgyalja a világ eseményeit. És most itt is; a felesége takarókkal erősítette meg az elsötétítő függönyt, de a kelő nap, akár a röntgensugár, átvilágítja. Lábbujjhegyen kisurran a szobából, végigcsoszog a hosszú, alvó folyosón, a társalgóban álmos szemű takarító asszonyok mustrálják? Hát ez hova megy? Hova siet? Hava sietne? Csak éppen átmegy a vaskerítéses villák során, az ABC-bolt melletti kávézóban lehörpin- ti az első főze.tű, gyönge löty- työt, megrveszi az újságokat, áttornássza magát a bolt előtti hajnali öntözések tócsáin és kiszökik a partra. Reggeli fuvallat fésüli a vizet, hűvös a szél, de nem érzi, a nagybetűs címek néma rikkancsokként szolgáltatják a híreket: ez történt tegnap óta; X elutasította, Y elfogadta, elfoglalták, kitiltották, leleplezték, jóváhagyták, a világ egyenletesen, szépen halad önmaga végzete felé, s a két part között, valahol kéken csillámló ködben hajó kürtje rikolt, mintha bajt jelezne, pedig csak korai érkezését zengi a kerek sapkás ügyeletnek. És mikorra visszatér, már magasan jár a nap, még mindig csöndes a hosszú folyosó, a takarókkal elfüggönyözött szobában is mély, egyenletes a szuszogás. Hétalvók, hé! Keljetek föl! Szállt a hinta, verdesett a platán lehajtó ága, melyet röptében megérintett a lábaival, kellemes zsibangást érzett a tagjaiban, s amikor a lendülettől olyan magasra repült, hogy a fűzek fölött rálátott a tóra, erősnek, hatalmasnak érezte, hitte magát. Ó, emberiség, vesztedbe rohanó világ, szakíts rá időt, hogy megleld újra a játék örömét! Valaki átcsoszogott a kerten. A sárgát, barnát ötvöző üvegfalú ház lakói egyenként megindultak a szemközti étkezdébe, elérkezett a vacsora ideje. Azt vette észre, hogy a mellette levő hanta is meglendül. Az az asszony kapaszkodott fel rá, aki egy kisfiút lovagoltatott a minap meztelen hasán. Csak éppen összevillant a szemük, megmozdult az asszony karja, mintha evezne vagy mintha úszna. S a hinta szántani kezdte az örvénylő, tiszta levegőt, amely ebben a pillanatban a földig ért. E. SZABÓ ISTVÁN FOTÓKIÁLLÍTÁSA .,1946-ban születtem a Heves megyei Ecséd községben — írja E. Szabó István önmagáról a katalógusban. — 1960-tól Kazincbarcikán_élek, munkahelyem a Borsodi Ve- gylkombinát. Néhány _éves grafikai próbálkozás után a 70-es évek elejétől dolgozom a fotó műfajban. A most látható egyéni kiállításom a nyolcadik (az első fővárosi) bemutatkozásom.” E. Szabó István fotóművész kiállítása Budapesten az Emst Múzeumban látható.
