Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
8 Somogyi Néplap 1984. augusztus 19., vasárnap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS N< ® * Mohácsi Regös Ferenc rajza Bényei /ózsef Hűségbe kapaszkodva Hia elfogyott a hangod és tankod sebe vérzik, ujjaddal ródd a földre a tisztaság igéit. folyók medrébe, fákra, ahol a jel kövülihet, s viszi a vélt időnek gyarló üzenetünket: maradtunk még nehányan hűségbe kapaszkodva, hitekbe, szerelembe, sárral vert zászlórongyba; visszük batyuikba rejtve az ósdi árvaságot erőszakban, közönyben. Sütnék fekete lángok. S az elszorított hangok egyszeresek felszakadnák s prédikál,hatod tovább megmaradt igazunkat. Csanády János Culture mysterium Nem csak azok az ősi népek nem csak azok, nem csak azok merülnék fel a mélyből, melyek képzete még hajdan a gyermek tiszta agyába íratott; nem csak évmilliók homályán át a fényreszökő növésünk, és történelmünk éjszakáján eurázsiai tündöklésünk, de aimit csak a nap lobog, a félhold-éji csillagok, pásztor-ösmerte ős-jelék jelentenek, jelentenek: a füvek, fák, a levelek és a légbe-vésö madárnépség s mind az ős ökológia a gyermekszemekibe ivódó miit láttak minden nemzetek: s a csikó, a mezőn ciyódó csődör, kanca, tinó; és mind-mind ama ősiség. amit az álom visszatükröz, s mind a meglepő társaság, arait csak a gondolat ötvöz és az öntudat képbe-tükröz; az ifjúi, a mély lélegzetvétel amibe beie-káprázott a szem; a mindig új tapasztalat átszitáló ős-mélyeken. Nem szégyen, ha valakinek egy feje van. Tulajdonkeppen büszkének is "kellene lenni ierre, hiszen minél kevesebb van valamiből, annál becsesebb. Egyfejűnek tenni tehát az önbecsülés bizonyos fokát jelenti — jellem kérdése. Nem, az egyfejüség nem egyenlő az önfejűséggel. Akkor félreértenek! Egy fej annyit jelent: nem két fej. A freudizmus fogalmi rendszerét kölcsönvéve (így talán jobban érthető, hiszen ki nem tudna freudizmusul): az egyfejüség azon ritka embert jelöli, akinek — még ha elvégezte is a pszichológia iszakot — csupán legyfejű énje van, sőt még ha esztétikát tanítottak is neki (lásd: tartalom és forma tudathasadásos kapcso- lata-egysége) egyfejű énjéből fakadóan egyértelműen érez, s ami igazán bámulatos, egyértelműen tetszik magamaga saját magának. Gondolnánk: egyfejűnek lenni isten csapása lehet. Pedig dehogyis! Barátunk, Egyfejű számunkra ördögien komplikáltan kizárólag egy- fejűicént él, lés .képzeljék, nem valaki másnak az egy- fejével, hanem — horribile dictu — a saját egyfejével. Gulay István Egyfejű Mint mondtam, Egyfejű a barátunk, is ez így is van, de ez nem zárja ki azt a szomorú tényt, hogy ahányszor találkozunk, mindany- nyiunkat megőrjít. A zsenik közelsége l— |mennyit írtak már erről! — csakugyan terhes! S ö az ... zseni! Kívülről nem látszik rajta. Akárcsak nekünk, egy feje van, egy iorra, két szeme, egy agya, egy szája, egy nyelve, tíz körme (a kezén), két könyöke ... Ami rendkívüli benne az éppen az, hogy amint a ritka egyfejűek általában, ö az orrát szaglásra (és kiszagolásra), a lábát rúgásra (ha megsértették), a könyökét könyöklésre (ha érdeke úgy kívánja), a fejét a saját örömére használja. Mégpedig énjei kakasviadala nélkül! Elképesztő alak. Egyfejű oly messze van a metafizikától, \mint a metafizika Makótól. Ha barátunkkal beszélünk, nem értjük: hiába vagyunk mi egytöbbfejűek, hiába próbálunk négyrét, sőt többrét hasadni, hogy világunkat, elveinket, önös szándékainkat egyeztessük, ö testhosszal, illetve fejrövidséggel előttünk jár, megy a maga feje után, a saját egyetlen feje után, boldogan kivillantja a sablonfogát (pedig az gyengéje) — s neki ez elég. Mi azt szeretnénk, bárcsak lenne több fejünk, hogy az élet minden síkján ikülön- külön emelt fővel járhassunk. Neki az az egyfeje elég mindehhez. A számmisztika sem segít; nem a nevében van az ereje, hiszen a nevét: Egyfejű — tölünk kapta. Az igazi neve: IPéter. Testi alkata sem magyarázat, nem Quasimodo, se nem Apolló, ó a legalacsonyabb köztünk. Meg a legfiatalabb is. Mégis egyedül ö egyfejű köztünk. Mi olyanok vagyunk, mint egy-egy hétfejű sárkány. Amikor kártyázunk, négyen huszonnyolc fejjel törekszünk arra, hogy nyerjünk. Ő egy- fejűen játszik, s akárcsak mi, hol nyer, hol veszít. Egyfejjel! Hogyan csinálja, nem tudjuk. Történelmi érzék és családregény Volt egy korszak, amikor a családregények uralkodtak. Nemcsak Thomas Mann Buddenbroökja volt ilyen családregény, hanem Lager- iöff Zehn a GŐsta Béri in g je is és Galsworthy Forsyte Saga-ja is. Azután hosszú ideig nem jelenték meg a családregények sem a világ- irodalomiban, sem a magyar irodalomban. Gorkij Arta- manovokja még az előbbi vonulathoz számított és később csak a negyvenes-ötvenes évek vetették fel az ilyenfajta regényfolyamok szükségességét. Veres Péter tervezett családregényt, sőt más írók is tűztök ki hasonló célt. De mi van a családregény mögött? Az az érzés, hogy egy korszak végleg befejeződött, hogy a családok, melyeknek első generációja még alkotott valamit, következő generációikban hogyan váltak dekadenssé és végül miként győzedelmeskedett az új. Vagy úgy, hogy a család legreménytkeltőbb tagjai kipusztultak, vagy úgy, hogy akadtak, akik új utakat leltek. De nem véletlen, hogy » negyvenes-ötvenes évek nagy családregény-tervei mind be. fejezetlenek maradtak. Minden bizonnyal azért, mert az, amit korúiktól' remélték az írók. nem teljesült. S érdekes módon kosunk ismét a családregényeké. Elég Nádas Péter regényét említenem. Gyurkó László új regényét, sőt Hegedűs Géza regényciklusában is szerepel ennek a régi műfajnak egy válfaja. Napjaink eme regényeinek azonban megvan a maguk sajátos hangulata. Nem úgy családregények többé, ahogyan annak idején ezeket a műveket •megírták, nem szántanak minden esetben keresztül a különböző történelmi korokon, hanem ahelyett valahonnan messziről, távolból és kissé sejtelmesen jelenik meg bennük a történelem lüktetése. Hol gyerekek leltei világán keresztül tükröződik a történelem, hol pedig úgy. hogy még esák nem is a történelem „fenntartó elemeit” állítja középpontba a művész, hanem azokat, akik valami sajátos áttételeken 'keresztül érzékelik a história változásait. S ezért furcsa és újszerű a mai családregény: valami vibrálás van benne a történelemből és néha naS.EHGYEL JÓZSEF Az anyám ott áll a meg- rerített asztalnál. Miielőtt megszegné a nagy. barna kenyeret, késével gyorsan, hogy lehetőleg észre ne vegyék, kereszt jelét veti a kenyér alsó, lisztesszürke héjára. Senki se tudja, hogy miért, erről senki sohase beszél. (Barna az anyám kenyere. Van abban rozsliszrt és búzaliszt és búzaliszt és krump- -i: nagy gonddal összeállított ikeverék, melyet hajnalban még sötétben, lámpa- .énynél dagasztanak. Egész : Léten át triiss és ízletes. Ná- 1 ink egyszer egy héten sütnek kenyeret.) (Fonott fatálcára rakja a ; enyereket. A fatálcán tiszta szalvéta fekszik, piros ke- resztöltéses hímzéssel. Mindenki annyi kenyeret vehet, amennyit akar. Csak vgy, de szigorú szabály van: . miit kivettél, meg keld enni. őe anyám, se apám nem tűr- e, hogy kenyérhéjak, darabkáik maradjanak az asz- .alon. Es nálunk nem dobiak el kenyeret a moslékba. GABONAVASAR * (Részlet az író Elejétől végéig mű regényéből) Akármit inkább, de kenyeret soha. Ha véletlenül földre esik egy falat, azt fel kell emelni, meg kell csókolni. Anyám így tanította. Megenni nem muszáj, oda szabad tenni az üres tányér szélére. Az ilyen kenyeret a kiscsiibék kapták és a galambok. Látom apám eres, nagy kezét, ahogy egyik kezéből a másikba csurgatja a rőtarany búzát. Erős és gyengéd, és most jólesii jótékony ez a szigorú kéz. Látom a gabonakereskedő kezeit. Ö is egyik tenyeréből a másikba folyatja a gabonát. Ujjad Idegesek, vékonyak; egy-egy szem a vastag aráw jegygyűrű és az ujja köz#%öorul. Mondják, igen gazdag; és nagyon beteg; gyomorrákja van, és már alig tud enni. Apám széles háta mögé bújva nézem ezt a kereskedőt. De még így is érzem a rettenetes szagot, ami a szájából árad. KJiabá'l, idegeskedik. Arca hol földszínű, hol sötétvörös. Kicsit továbbsomfordálok, oda, ahol kocsi kocsi után hajt fel lejtős deszkákon a nagy padlásajtóhoz. A kocsiról a 'kereskedő munkásai hordják a zsákokat be a padlásra, és döntik a szemet egyre magasodó és terülő kupacokba. És én gondolkozom. Minek néki ez a sok- sok gabona, ez az egész hegy, amikor egyetlen kis, ropogós zsemlét se tud megenni Egyetlen falatot se! Ma reggel erről beszéltek nálunk, odahaza. Apám szólít, kijövünk a gabonakereskedés nagy udvarából. Az utcára érve megrántom apám kabátja szárnyát. — Édesapám! Vegyen nekem a péknél vlzeszsemlét, ropogósát. — Mert nálunk odahaza sok és jó a kenyér, de a péksütemény ritka. — Zsömlét? Jól van. Mindgyár. De lám, nem a péküzlet felé megyünk, hanem a nagykocsmába ! A tányéron vizeszsemle, esászárzsemle, mákos kalács. Ehetek, amennyit akarok. Ebédelünk. Már nem emlékszem, mit ettünk, nem voltam éhes. Csak arra emlékszem, hogy a pincér nagy üvegtálon cukrászsüteményt tesz az asztalra, kávébarna. rózsaszínű, csókoládés • és zöld süteményeket. Szép, diarmonikásra ráncolt, apró kis papírokban. A sütemények pompásak és szépek.-I- Elrontja a gyomrát ez a gyerek — mondja egy vastag baj szú ember, aki ott ül velünk az asztalnál. — Eh — legyint az apám —. nagy fiú már, tud magára vigyázni. Büszke vagyok és hálás. Még egy süteményt eszem, az ötödiket, aztán eltoltam magamtól az üvegtálat a gyönyörű süteményekkel. — Több nem kell. Apám egy poharat félig megtöltött borral, aztán ásványvizet öntött hozzá, amitől az egész megfeketedett. — Igyál! A sütemény után nem tetszik a savanyú ital. Apám tölt magának, iszik. Egyszerre öklével rácsap az asztalra. A poharak ugrálnak, ital loccsan az asztalra. — Megcsalt a gazember! — kiáltja, és ökle most rettenetes. Az asztalnál ülők mind it- tasdk, mind egyszerre beszélnek. Szidják a gabonake(Szikszai Károly illusztrációja) reskedőt. aki megcsalja, oe- csapja ókét. Én nem értem, hogyan csalhat az a rettenetes ember Ö maga oda se megy a mérleghez, ahol a kocsik lerakodnak. A pénzt az apám gondosam megolvasta, jól a zsebébe tette... De mind azt mondják, hogy csal, az ő verejtékükből szerezte a vagyonát, az átkozott. Sókéra szedelőzködünk. A vastag bajszú — maga is részeg — fölsegíti apámat a saroglyába. De a két kedves, jó lovunk, a Vércse és a Csillag az én kezem alatt is megtalálja az utat. Fogom a gyeplőt, s magam se tudom, miért, csendesen sírök. gyón fontos események kerülnek át egy kicsinyítő és egy nagyító lencsén keresztül a regények lapjaira, de az az érthető és világos viszony, ami az eredeti família-sztorikat jellemezte, bizony messzetűnt. S nem esztétikáról akarok most írni, hanem arról a részben szükségszerű jelenségről, hogy valamiképpen eltűnitek azok a közvetlen fogódzók, melyek a történelmi eseményeket olyannyira élővé teszik az emberekben. Ha a legutóbbi évtizedek magyar történelmére visszatekintünk, majdnem bizonyos. hogy a legtöbben 1945- öt, 1948-at, a fordulat évét, 1956-ot, és talán még esetleg 1968-at, az új mechanizmus bevezetésének évét jelölnék meg történelmi fordulópontként. De az az igazság, hogy az 1956 óta eltelt korszák úgy él legtöbbünk emlékében, mint a fokozatos konszolidáció, miiint a gazdasági fellendülés és később a gazdasági stagnálás időszaka — egyébre nem emlékszünk. Ismét elfelejtettünk volna történetileg gondolkozni? Ismét visszaestünk volna.ezen a területen? Aligha. Az említett regények éppen azt mutatják, hogy noha a történelmű gondolkodás nem szorult háttérbe, maga az anyag, a történeti fejlődés anyaga sokkal nehezebben fogható át az utóbibi három »évtizedben, mint előbb. " Jó '"'’dolog ez? Bizonyos szempontiból igen. Mindig is felejthetetlen lesz számomra annak az n- diai szent embernek a gondolkodása, aki csupán azt kérte Buddhától, hogy egy érdektelen korban élhessen. Igen ám, csakhogy korunk — ha önmagunktól kérdezzük meg — korántsem unalmas. Mégis összefolynak az események. Ma például decentralizálunk. A decentralizálás elve csaknem teljesen átfogó elv, éppen úgy decentralizáljuk 'az iskolairányítást. mlint a vállalatit. S ki emlékszik ilyenkor arra, hogy a hatvanas években komoly kampányok folytak, melyek a trösztösítés egyedü'lvalóságát hirdették, s egymás után vontuk össze a különböző vállalatokat, s teremtettük meg a legteljesebb centralizmust. Ma tele van az ország azzal, hogy milyen nagyok a középiskolai követelmények. Két évtizede még tele volt ugyanez az ország a maximalizálás elleni harccal. Ez azt jelenti, hogy akkoriban egyre inkább le akartunk faragni a követelményekből. S talán éppen arról van szó, hogy ma any- nyira másként látjuk a dolgokat, hogy nem szívesen emlékszünk vissza arra az időre, amikor másképpen láttunk. Egyszóval azt hiszem, arról van szó. hogy saját hibáinkra kevésbé szívesen emlékszünk vissza. Mert az ún. személyi kultusz időszakának hibáitól a magyar társadalom lényegileg elhatárolta magát. A dogmát izmus tévedései nem a magyar társadalomban gyökereztek, hanem a magyar társadalommal összefüggésben, de éppen a helyzet és a helytelen elgondolások kikényszerítése szabta meg o teendőket. Csaknem harminc éve azonban már úgy érzik az emberek, hogy a hibáikért is magúk, felelősek. Ebből ered az, hogy a mostani családregények nagyon is áttételesek. Hogy a történetiség nem érvényesül úgy, mint Cseres Tibor Hideg napokjá- ban vagy éppen Gáli István Ménesgazdájában. Társadalmi önvizsgálatunk szempontjából nagyon fontos tanulság. Hermann Tstván
