Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-10 / 135. szám
1984. június 10., vasárnap Somogyi Néplap 5 Kodály és a kantele FINN GYERMEKKÓRUS KAPOSVÁRON EMLEKTÁBLA-AVATÓ Az első kaposvári munkásotthon helyén Mindössze kilencezer lakosa van a Helsinkitől 360 kilométernyire fekvő Javának, a városkának mégis kitűnő híre van Soumihan. Nemcsak a környék gazdag szarvasmarha- és juhfarm- jainak okán, s nem csupán azért, mert más hí resség sk mellett Martti Talvela, korunk legendás basszistája is innen származik. Lokálpatrióta büszkeségre ad okot a helyi általános- és .középiskola negyiventagú énekkara is, mely sok hazai siker, s norvégiai, svédországi vendégszereplések után az elmúlt hetet a Munkácsy gimnázium vendégeként töltötte jórészt Kaposváron, örömére a diákoknak, a pedagógusoknak, de a kórusmuzsikát kedvelő közönségnek is. S örömére természetesen Varpu Kuusela asszonynak, a karnagynak is. Nem lehetett még ideje feldolgozni a budapesti Szépművészeti Múzeumban, a keszthelyi Festetóch-kastélyban, a ba- latonfemyvesi kiránduláson, a fonyódi gimnáziumban rendezett hangversenyen és táncházi mulatságon szerzett élményeit, mosollyal és elragadtatást kifejező kézmozdulattal válaszol hát, amikor tapasztalatairól érdeklődőim. Szívesen tájékoztat azonban a finnországi ének- és zeneoktatásról, az énekkari mozgalomról. _ — Sajnos, az énektanítás nem foglal el kiemelkedő helyet oktatási rendszerünkben. Az általános iskolában hetenként egy énekóra kötelező, a gimnazisták választhatnak az ének-zene és más művészeti tárgyak közül. Az sem megszokott nálunk, hogy az együttesek működésének feltéttaieit kizárólag az iskola biztosítja. A mi énekkarunk például a helyi tanács és a lutheránus egyházközség pártfogásával működik. — Ismerik-e Finnországban a Kodály-módszert? — Ismerik és alkalmazzák. Magam nagyszerű dolognak tartam, hogy a gyerekek kézjalekről sajátítják el az elmélet alapjait, s hogy oly korán tanulnak meg két vagy több szólamban énekelni. Ha már a Mesternél tartunk: bizonyára ő is szívesen hallgatta volna pénteken este a Munkácsy gimnázium aulájában a finn diákok produkcióit, együtt a váratlanul népes, közönséggel. Távoli rokonaink a Kré- nusz János Általános Iskola és a vendéglátó együttes után léptek pódiumra. Műsorukon — ismert Pergoie- si-, Gounod-, Grieg- és Max Reger-kampozíciók mellett — finn népdalok és népdalfeldolgozások szerepeltek, no és persze Sibelius egy műve: a Finnlandiia című kompozíció, melynek főtémáját jobbára az , azonos című szimfonikus költeményből ismeri a magyar közönség. Izgalmas program tehát, s nem kevésbé volt izgalmas a Varpu Kuusela által dirigált leánykar éneklésmódja sem. Hangzásukat — nyilván földrajzi-időjárási tényezők miatt — nem annyira a puhaság jellemzi, mint inkább a hallatlan tisztaság. Szopránjuk és altjuk között kevésbé éles a kontraszt, mint a dél- vagy közép-európai énekkaroknál, a gondos betanító munka következtében azonban így sem sikkadhatott el egyetlen harmónia sem. Produkcióikban ritmikai fogyatékosságot keresni pedig éppoly reménytelen vállalkozás lett volna, m;nt a Kalevala verselésében hibák 'után kutatni. Apropó, Kalevala: az öreg dalnok és a Szampo malomért harcba szállít ifjú bajnak kedves hangszere, a kantele is megszólalt a koncerten, hála egy remek testvérpárnak, Heidi és Heli Kuuselának. Ha Elias Lönnrot láthatta- hailhaltta volna, micsodái áhítatot és elragadtatást képes előidézni a déli rokonok lelkében a pengetés instrumentum másfél évszázaddal azután, hogy újra fölfedezte a nagyvilág számára is ... S ha Sajnovics és Re- guly tanúja lehetett volna annak, hogyan éneklik a magyar gyerekek a finn himnuszt finnül — és fordítva! De elragadtatást váltott ki általában ez a szép vendég- járás, és vendéglátás. Hadd idézzem csupán a 18 esztendős Marjo HämäJlläjnennek, az énekkar tagjának véleményét, aki az 1960. évi ítéli olimpia síugró bajnokának, Kailevi Hämäläjnennek a leánya! — Barátságosabb fogadtatással sehol sem találkoztam. Örülök, hogy folytatódik ez a kapcsolat, és aminket vendégül látó gimnázium kórusa augusztusban hozzánk látogat. Lengyel András Kaposvár első munkásotthonának helyén, a ruhagyár főbejáratánál tegnap az intézmény emlékét megörökítő emléktáblát lepleztek le. Az avatóünnepségen részt vett Kovács Béla, a megyei pártbizottság titkára, dr. Szirmai Jenő, az OTP ve- zérgizgatója, a 30-as évek munkásotthoni ifjúságának egyik tagja, a munkásmozgalom több veteránja. Rostás Károly, a Hazafias Népfront Somogy megyei bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket. Németh Nándor, a FonómunÁtfogó tanulmányterv készül a Műcsarnok épületének felújítására és bővítésére. A Budapesti Műszaki Egyetem középülettervezési tanszékének irányításával működő munkacsoport hamarosan elkészül azzal a tanulmányával, amelynek alapján még az idén kidolgozzák a csaknem százéves műemléképület rekonstrukciójának programját. Fennállása óta az épület ugyanis nemcsak szerkezetileg károsodott, illetve avult el, de egyre bővülő művészeti és közművelődési feladatai miatt már évtizedek óta állandó helyhiánnyal küzd. Budapest és az ország kás Kisszínpad tagja mondta el HÍeltai: Szabadság című versét, majd Mautner József nyugalmazott nyomdaigazgató elevenítette fel az első munkásotthon alapítását megelőző időket. Elmondta, hogy Kaposváron az Általános Munkásegylet 1870 júniusában alakult az első marxista szervezet, meg. A Holländer Jakab, pesti szabómunkás alapította egylet nyomán hamarosan megalakultak a különböző szakmák szervezetei. A század első évtizedének nagy mozgalmi fellendülélegnagyobb kiállítótermé nek építését 1895-ben Schi- ckedanz Albert és Herzog Fülöp tervei alapján kezdték el. Az utóbbi évtizedben egyre sürgetőbbé vált a Műcsarnok eddigieknél alaposabb és átfogóbb rekonstrukciójának igénye, amely egyúttal megoldaná az intézmény megnövekedett raktározási gondjait, kielégítené kiállítási anyagok gyűjétésének, feldolgozásának, a kiállítások szervezésének és berendezésének sokirányú műhelyszükségleteit, s felszabadítaná az e célokra felhasznált kiállítótermeket is. sében megszületett a gondolat: egyetlen helyre kell tömöríteni az összes szak- szervezeteket. Így született meg a döntés, hogy a mai ruhagyár helyén álló Bárány Szálló legyen az Első Munkás-Otthon székhelye. Az ünnepélyes avatás 1911. november 12-én volt. A megemlékezés után Galina János, az első kaposvá ri munkásotthon tagja és Vidák Gizella városi tanácselnök-helyettes helyezett el koszorút. A városszépítő egyesület koszorúját dr. Tarján Lászióné helyezte el. A most készülő tervek szerint a felújítást a kiállítási tevékenység zavarása nélkül, folyamatosan, több ütemben oldanák meg. A következő ötéves terv folyamán — ha a gazdasági és pénzügyi lehetőségek engedik — sor kerülhetne a régi kiállítótermek, így a hátsó szoborcsarnok összesen mintegy félezer négyzetméternyi területének visszanyerésére, illetve ú; munkahelyek kialakítására is. Már idén nyáron elkezdték a jelenlegi kiállítási termek tatarozását. ELSŐ SZEMÉLYBEN A Kossuth-rádióban hangzik el Június 10-én az Első személyben című műsor- amelyben Benke Valéria, az MSZMP PB tagja, a Társadalmi Szemle szerkesztő bizottságának elnöke nyilatkozik életéről és munkájáról Rapcsányi László műsorvezető -riporternek. (MTI-fotó: Hámor Szabolcs felvétele — KS) Terv a Műcsarnok újjáépítésére • A dolog úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen >t használt a tisztelt ügyféllel szemben. Hogy mi volt és miért volt ez a minősíthetetlen hang? — Azt most már neihéz lenne bizonyítani, miután a tisztelt és sértett ügyfél felháborodottan távozott mennykőcsapá- sokat kilátásba helyezve a tanácsi ügyintéző és irodája száihára. A sértett ügyfél történetesen bolti eladó, volt, aki mindezek után meglehetősen feldúlt állapotban lépett a pult mögé, és állapotának feldúltságát legalábbis két tényező igazolta. Először is nem megkérdezte a kedves vevőt, mit akar, hanem ráförmedt, nyögje már ki végre, bundát akar-e, vagy tizenöt deka körözöttet, másodszor a tizenöt deka körözött csaik tizenkettőre sikerült, már ami súlyát illeti, az ára pontosan annyi volt, mint amennyit a vevő kért — súlyban. A parázs perpatvar, amely az eladó és a vevő közöltt a három deka okán és ürügyén kialakult, természetesen a dolog, azaz, hogy az ár korrigálásával végződött. Ám a kedves vevő emiatt * * Gyurkó Géza, a hevesi Népújság főszerkesztője 1984. június 2-án elhunyt. Ez az utolsó írása halála napján jelent meg lapjában. már nem a járdán, hanem egy képzeletbeli plafonon !n- dult hazafelé. Hazafelé, ahol a vízvezeték-szerelőnek kellett volna őt várnia, de mert ő parázs veszekedéssel és három deka körözött ügyével töltötte a drága időt, a vízvezeték-szerelő nem várt tovább, hanem dühösen távozott. Dühének tárgya egy szerencsétlen kis nyugdíjas öregasszony, a következő „ügyfél” lett, aki állandóan ott lábatlan ködöt t körülötte, mintha a kezelt és a szigeteléshez szükséges jogos kóc mennyiségét ellenőrizné. Az öreglány meg is kapta a magáét, és az eredetileg tervezett összegnél vagy húsz forinttal többet kért a vízvezeték-szerelő, csakhogy mérgét levezesse, és a bizalmatlan öregasszonyt emígyen is megbüntesse. Panaszkodott is az öreg- lány utcahosszat a mai világ állapotára. A dolog tehát úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt. .. Valóban így kezdődött? Hátha úgy kezdődött, hogy a tisztségviselőt hivatalába menet, jókor reggel, érzéketlenül lefröcskölte sárral egy autóbusz, s ő kénytelen volt Arany János szellemében viselkedni, mivel mit is tehetett volna mást: ... nem porolt, félreállt és igyekezett letörölni,.. Akkor és ott nem pönölt, ám a munkahelyén, az első érteden, vagy makacs szóra kirobbant belőle a kora reggel minden mérge, és minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Nemcsak a gazdaság, a termelés szférájában kapcsolódnak egymásba és egymáshoz fogaskerékként az üzemek és az ágazatok, hanem az emberi viszonyok is fogaskerékéi az életnek. A társadalomban élve kölcsönösen feltételezzük egymást, hatunk egymásra jó és rossz értelemben egyaránt, nem tudjuk el- és bezárni az ajtót embertársaink elől. Igen, a dolgok mindig valahol kezdődnek, és valahol látszólag véget is érnek. Csakhogy a kezdet nem az eredet, 'és a befejezés nem a vég. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága csodálatos módon egyszerre világosan áttekinthető. és ugyanakkor beláthatatlan. A tanácsi ügyintézőtől látszólagosan nyílegyenes és világosan megfogalmazható volt a történet szála a nyugdíjas öregasz- szonyig, mintegy módot is adva arra, hogy közhelyesen idézzük a bölcs intelmet: szeressük egymást gyerekek! Csakhogy itt és most erről ne essék szó! Ne arról a hasonlóan bölcs mondásról, mely szerint mindenkit érhet baleset, vagy hogy már csak ilyen ez a világ, és benne ilyenek az emberek. Másra gondolok, talán kissé meghökkentőre:, a megadó türelemre. Igen: a türelemre. Annak tudomásulvételével együtt, hogy valóban, emberi közösségben élve meg kell értenünk, az emberek nem egyformák, néha jók, néha rosszak, sőt vannak akik bizony kimondottan rosszak. Toleranciát, megértést hirdetnék a szemtelen hivatalnokkal, a csaló bolti eladóval; vagy az ügyfelét becsapó vízvezeték-szerelővel szemben? Sró sincs róla! De türelmet és megértést igen, egy olyan korszak társadalmi viszonyai iránt, amelyben a társadalom még ’ messze nem kiforrott, es amelyben az eszméket már befogadja az értelem, de a tudat még nem mindig lép gyümölcsöző nászra vele. El kell jönnie majdan annak az időnek is, amikor a tanácsi tisztségviselőitől a nyugdíjas öregasszonyig vezető eme lánc már valahol a kezdet kezdetén megszakad, amikor az egyik sérelem nem lesz kiváltója a másiknak, s amikor nem érezzük majd magunkat védtelennek egy hántás után és okán. Mert a sértettségnél csak a védte- lenség érzete lehet a nagyobb és veszélyesebb. Az inspirál engem, téged, minket, hogy riadt tanácstalanságunkat bosszúra váltsuk. Bizonyítandón: nekünk is van erőnk. Mi is tudunk bántani, sérteni, fájdalmat okozni. Mindegy, hogy kinek. Akárkinek! Az az anekdota, miszerint az igazgató megbírálja az osztályvezetőt, az keményen a csoportvezetőjét, az még keményebben a beosztott könyvelőt, aki otthon ezek után megpofozza fiát, hogy a fiú végüli belerúgjon a riadtan vonító ártatlan kutyába, nos, ez az anekdota hű tükörképe egy társadalompszichológiai modellnek. És ezt a modellt' jószerint örököltük a múltból, eresztékeit most próbáljuk kicserélni, nem mindig a legnagyobb sikerrel. Am — és ez is igaz, sajnos — ha megfordítanám a történetsor alapállását, és a dolog úgy kezdődött volna, hogy a tanácsi ügyintéző kedvesen és gyorsan tett# rendbe az ügyfél dolgát, aki emáálttt... nos, nem valószínű, hogy a lánc szemein végighaladva a jó kezdet a dolog, vagy legalábbis a boldogító véghez vezetne. Az emberi kapcsolatok kusza szövevényében valahol és valahogy mégis csak a megértő türelem^,a józan belátás lehet az’ egyedüli idegenvezetőnk. Legyünk hát türelmesek! Az emberi gyarlósággal szemben, a bántó igazságtalanságokkal szemben? Nem, korunkkal szemben, amelyben élünk, amelyet magun/k formálunk önmagunknak eszméink és türelmünk szerint. A körözött természetesen ettől függetlenül legyen meg tizenöt dékaí Gyurkó Géza