Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

1984. június 23., szombat

Somogyi Néplap

9

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

MÓZES LAJOS

A FEHÉR KENT

y ~WT tolsó címem volt aznapra, csak nehéz volt megtalálni. V Jm ■ Rámsötétedett az óbudai lakótelepen. Szitált az eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel vilióztak: az összlakossága Felügyelőit nézte, szinte csak én csatangoltam az utcán. Sokáig nem találtam meg a 42. számot. Volt 40-es és 44-es, és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zománcosan fénylő autók között, míg megtaláltam: a szomszéd utca sarkán volt, és onnan 17-esnek számított, mindkét utcanév és házszám ki volt rá írva, nagy betűkkel.

Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán indul, akkor az később sem mehet simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az előbb még csöndes lakásban.

— Ki az? — kiabált egy rémült férfihang. Valami nehéz tárgy a földre zuhant, egy ajtó csapódott. Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzem a folyosón, majd kinyitják, és akkor megmondom, hogy a Televízió kérdezőbiz- tosia vagyok.

Néha nem a legjobbkor érkezem a kérdőívemmel, ezzel magam is tisztában vagyok. Esküvőt, családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg, nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást. Kiadják a központban a címet, oda kail mennem. Ha előre bejelenteném egy udvarias telefonnal, fele annyian sem állnának rá a beszélgetésre, és úgyis kevés embernek van telefonja.

Tíz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót.

— Mit akar a bácsi? — kérdezte rémülten.

— A papádat keresem — mondtam szigorúan, és a kantonról felolvastam a kérdezendő nevét.

— Nincs itthon a papám — nyögte a srác. Láttam rajta, felemás neveltetése lehetett, még nem tanult meg hazudni rendesen.

— Mondd meg, hogy a Televíziótól jöttem!

A fiú becsuka és kulcsra zárta az ajtót. Ismét hallottam a sutyorgást, jövés-menést. Éreztem, hogy most már kijön a papa, tudja, hogy egyedül vagyok, ha csak nem épp most darabolják a nagymamit, a kíváncsiság kihozza. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli, pesti születésű, az is lehet, hogy együtt rúgtuk a labdát srác karunkban.

I

smét csikordult a kulcs, nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a folyosóra. Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk, igazán nem mondtam volna meg. Krumpliorrú, sörhasú férfi állt előttem, vadonatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az arcán pedig az a gyanakvó, zárt kifejezés, amiről egészen addig azt hittem, hogy csak az ötvenen felüliek sajátja. Kezet nyújtottam. Jól megszorítottuk, megráztuk.

— A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre.

Néztük egymást.

— Most nem a legalkalmasabb — vakarta a fejét —, mert rokonok vannak nálam. — Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást, ajtócsapkodást.

— Tíz perc az egész — mondtam cinkos mosollyal. Olyan volt, mintha bent búj- kálna a negyven rabló, de legalább harminckilenc. Ha ezek tényleg a nagymamit darabolják, akkor én sem úszom meg szárazon, és egyre kevesebb kedvem volt megkérdezni a pasast., hogy

tetszett neki a „Hosszú, forró nyár”, mennyit nézi a televíziót, és miből vette a lakását.

— Hát jöjjön be — mondta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb a kedvem az egészhez. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten futkároztak benne, néptelen volt, olyan rendes előszoba, fogassal!, Lehel hűtőszekrénnyel és Munkácsy olajnyomattal a falon.

— Talán menjünk be az én szobámba — mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt farkasarcú férfi gubbasztott a fotelekben.

— A rokonaim — mondta, ők pedig felálltak, mint a kisiskolások, ha az igazgató úr belép a terembe. — Az aivtárs a Televíziótól jött, interjút készít velem. Ti menjetek ki a konyhába!

S

zépen, libasorban kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt, hogy annyi farmer- nadrág van a szobában, mintha konkurrenciaharcra készülnének a Corvin Áruház ellen. Csak a heverőn lehetett vagy száz darab, a földön a szekrény mellé fel- stócölva pedig talán még több.

Leültünk az asztalhoz. Elrakosgatott előlem vagy öt üveg whyskyt, mire maradt annyi hely, hogy letegyem a kérdőíveimet, mert volt még úgy öt-hat kiló szexmagazin is.

— Szódával, szóda nélkül? — kérdezte finomkodva. Bólintottam, hát legyen szódával. Töltött, jégkockát is rakott bele. — Milyen cigarettát parancsolsz? Gitane, Philipp Moris, Kent, Marlboro vagy egy jó Burs szivart inkább?

Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden, amit felsorolt, kartonszám állt a szekrény tetején.

„ — Kentet — mondtam, és igyekeztem nem számolni a farmereket.

— Rövid vagy hosszú Kentet kívánsz inkább?

Nevetnem kellett. Olyan volit az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt, hogy tegeztük egymást. Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon, Jean-vic- ceket mesélve.

— A rövid Kentet szeretem — válaszoltam.

Fölállt, keresgélt a kartonok között, de csak hosszú Kentet talált. Addig legalább nyugodtan számolhattam a farmerokat, de végül mindig belezavarodtam. Kinyitotta az ajtót, kikiabált az előszobába: —Józsi! Hozzál be rövid Kentet, de ne hosszút, rövidet! — visszaült, büszkén nézett. Egymás egészségére emeltük a poharunkat. Józsi pár pillanat múlva érkezett, egy bőröndöt cipelt. Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kemttel. Kicsit meghajolt felénk, és visszavonult a konyhába.

Erre inni kellett. Elképzeltem, mennyire tele lehet ez a lakás cuccal, ha mi éppen a szobában beszélgetünk.

— Tudod, kamionos vagyok, ritkán nézek • tévét — mondta halkan, és szégyenlősen mosolygott —; amikor itthon vagyok, akkor sem érek rá. Kint volna rá időnk, csak a magyar adás nem jön be.

De azért töltögettem a kérdőívet. Az ugyan szorgos televíziónézőkre készült, de az ilyen csodabogarakra is volt egy rovata.

— Majd a következő utániról hozok egy képmagnót, és az asszony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez —; a Közel-Keletre járunk, még a Kossuth rádió sem jön be.

Amikor ahhoz a részhez értem, hogy mijük van, mikor vették, ott már azért kellett dolgoznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket, de megígérte, hogy jövőre vesz egyet a Dunakanyarban. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett.

— Ha akarsz egy farmert venni, neked nyolcszázért adok egyet — mondta, amikor végeztem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveimet. Fáradt volt: a legtöbb embert kikészíti a kérdezge- tés, sok minden eszükbe jut. kénytelenek emlékezni.

— Nem kell, ez az utolsó farmer, ami rajtam van, ezt még alhardom.

— És hány ilyet kell naponta megcsinálni?

Vártam már a kérdést, megszoktam, hogy a magabiztosabbak visszakérdeznek. Ök is meg akarnak valamit tudni, cserébe.

— Hármat-négyet naponta — válaszoltam az igazsághoz híven.

— És mennyire jön ki a suska? — mutatta az ujjaival.

— Darabonként hatvan forint.

Mosolygott, csóválta a fejét. Gondolom, összehasonlította a saját keresetével.

Megköszöntem, hogy időt szakított rám, és kifelé indultam. A farkasarcú rokonok a konyhaajtóból lesfce- lőditek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót, egy karton Kenttel gyengéden hátba vágott, és a kezembe nyomta.

— Szívd el az egészségemre, haver! — mondta nevetve, — És mondd meg a televíziónak, hogy mi, kamio- nosok, pénzt keresünk, nem érünk rá a műsort bámulni...

Hónom alá kaptam a kérdőívek mellé a Kentet, kezet ráztunk.

H

azafelé menet még mindig esett az eső. Arra gondoltam, lám milyen mulya vagyok, hogy nem vettem nyolcszázért farmert, holnap eladhatnám a duplájáért. És még boldog is lenne, aki megvehetné. Talán azért nem vettem, mert olyan sok volt belőle a szobában. De lehet, hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más — nemcsak egyszerűen egy nadrágféle, hanem több. Egy azok közül a dolgok közül, amelyek majd — mint a holdutazás és a beatzene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz, nem pedig ugyanaz.

KAPOSI LEVENTE

Pasztell Elek cím- és csataképfestő egy kis pirosat vitt föl a vászonra, majd lendületes léptékkel hátrált. Szemét összehúzta, kezét be• letörölte a köpenyébe, és elmerengve töprengett azon, hogy végre valami nagyot alkot. A beszűrődő késő délutáni napfény megvillant a mester őszülő szakállán, és természetesen fényt vetett a Műre is.

Igen, ez az igazi — gondolta Pasztell Elek. Balról a császári csapatok sorakoztak a fenyőerdő tövében, jobbról pedig, a síkságról hömpöly- 'gött a huszárok rohama.

A mester elégedetten csippentett a szemével, majd újra odalépett a festményhez, és igazgatott valamit az egyik lovas ruházatán. Szinte észre sem vette, amikor Ráspoly Jenő bádogos és vízvezeték-szerelő belopakodott a műterembe; csak a szerelő bizonytalan krákogáA magyar lakodalmi szokások tárgyi emlékeiből, viseletéiből mutat be egy cso- korravalót a budapesti Néprajzi Múzeum legújabb ki- állitása. Láthatunk itt hatalmas, igazi sátort, amelyben jó időben, az esküvői ebédet tartották; megcsodálhatjuk a felpúpozott ágyat, szobasarkot a menyasszony kelengyéjével; valódi szekeret, amely a menyasszony kék alapú, tulipános ládáit, bútorait szállította; s a násznép szebbnél szebb esküvői ruháit.

A magyar néprajz leggazdagabb emlékei mindig ünnepekhez kapcsolódnak. A felidézett évszázadban - 1830-1930 - a lakodalom volt az a családi ünnep, amely életre szóló változásokat hozott - legfőképpen a házasságot kötött fiatalok életébe.

Menyasszony, vőlegény,

— de szép mind a kettő

ujjak is változatosak, hát

A vőlegény házába fogadta a menyasszonyit, ettől kezdve saját külön életüket élik. A nagy családi közösség megmaradt — a fiúnak többnyire saját falujából kellett nősülnie —, mégis ez az új család megalapításának mozzanata.

A menyasszony családjára hárult a lány kiházasitása: a kelengye — amely tájegységenként változóan 280—400 darabból állt! —, az esküvői ruha, a lakodalmi étkezés biztosítása. Ez olyan terheket

rótt a szegényebb családokra, hogy adósságukat életük végéig fizetniük kellett.

A kiállítás esküvői ruhái nagyszerűen reprezentálják a tájegységek legszebb visele-. tét. Mezőkövesd, a matyó népviselet mutatkozik be a legtöbb ruhával, bizonyítva, hogy az a kép, ami a köztu- datbam él e viseletről, igen- csák leegyszerűsített. A ruhák anyaga az egyszerű vászontól a brokáton át a selyemig terjed. A csipkés, puffos

még a kötények hímzései. Egy-egy remék ruhadarab a múlt századból azt is bemutatja, hogy az esküvői ruhák régen feketék voltak, csak a jegykendő, a párta, s a ropogósra keményített csipkegallér csillogott fehéren.

Zöld rakott szoknyás, fekete kötényes-mellényes fehér vászoniinges, hímzett a széki esküvői ruha; a megesett lány esküvőjére csak barnába, zöldbe öltözött; hófehér, hímzett, vállkendős a túrái menyasszony ruhája.

A jegyajándékok mellett kiállítatták a számlákat is egy-egy lakodalom költségeiről. Az egyikben így kezdődik a felsorolás: egy tehén, egy hízott borjú, két juh, 15 lúd, 30 akó bor .. . Igaz, ez az esküvő, az udvaron felvert sátorban gyakran egy hétig is eltartott: hajnalban elmentek aludni, délután újra kezdték. Az utolsó napon a szakácsnők kását adtak, s akkor már nem szólt a muzsika sem. S aki nem akart hazamenni, azt a kásás kanállal tuszkolták haza. Ez volt a kitoló kása... T. A.

Pasztell és a képrablók

sára vett tudomást a mindenbe belefogó szakemberről.

Hirtelenében nem is tudta, hogy mi lelte Ráspolyt, hiszen sohasem tartozott a kifejezett műpártolók körébe.

— Hallott-e, művész úr, a képlopásokról? — kérdezte bizonytalanul Ráspoly.

Pasztell Elek fölényesen legyintett. Hiszen nemcsak a képlopásokról hallott ő, hanem mindenről értesült és értesül, ami a tágabb és szű- kebb világban történik. S erre idejön ez a féleszű bádogos, és őt kérdezi, hogy éppen a képlopásokról hallott-e.

— Mert tudja, művész úr — motyogta Ráspoly — mostanában ez valami divat kezd lenni.

— Micsoda? — kérdezte a festő.

— Há t ez a képlopás ...

Egy kicsit hallgattak, majd

a festő megkérdezte a bádogost:

— Nos, hogy tetszik a mű. Ráspoly úr?

Na, nem mintha kíváncsi lett volna a bádogos véleményére, de hát a társalgáson lendíteni kellett valamit.

— Hát nem rossz, kérem, nem rossz. Azok a kutyák, ahogy szaladnak ...

Pasztell Elekbe mintha a villám csapott volna bele. Ez a féleszű kutyáknak nézi a száguldó paripákat.

— Nos, mivel szolgálhatok? — kérdezte ridegen.

— Tudja, mester, ezek a képrablások foglalkoztatnak engem. Ezért jöttem ...

— De hát mi közöm van nekem a képlopásokhoz, jóember? — kérdezte ingerülten a mester.

— Hát, a művész úrnak semmi. Csakhogy a művész úrét is ellophatják... Nem igaz? — csillant föl Ráspoly szeme.

— Hát, a művész úrnak

lophatják — legyintett fásultam Pasztell Elek, ráhagyva Ráspolyra.

— De nem akkor... — emelte föl figyelmeztetően a mutatóujját a bádogos —, ha van Ráspoly-féle védelmi készüléke. Mert tudja, én feltaláltam egyet.

Pasztell Elek idősödő korához képest rugalmasan cselekedett. Megragadta bal kezével a mester kezeslábasának a gallérját, jobbal a ka- bátujját, s lábának egy lendületes taszításával kívüljut- tatta az ajtón.

— Kell ezeknek a feltalálás ... — kesergett a házmesternek Ráspoly. Felőlem aztán ellophatják az egész kollekciót.

— Hol él maga, ember? — hajolt közel a házmester a bádogoshoz. Ettől? A múltkor a boltban felejtette az egyik képét. Es mi történt? Egy félóra múlva visszahozták neki...