Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-06 / 105. szám

1984. május 6., vasárnap Somogyi Néplap 5 Megyei honismereti találkozó A tájházak, gyűjtemények jelentősége Megyei honismereti talál­kozót tartottak tegnap 9 órai Mesekönyv és korona kezdettel a kaposvári Kili­án György Ifjúsági és Út­törő-művelődési Központ­ban. Megyénkben 1976 óta rendezik meg a tavaszi hon­ismereti találkozót, idézte fe] bevezetőjében Jäger Márta, a Somogy megyei Tanács művelődési osztályának fő­előadója; ez a rendezvény bemutatkozási lehetőség és találkozási alkalom is egy­ben. Fölelevenítette az ed­digi pályázatok témaköreit is, és hangsúlyozta, hogy ér­tékes anyagokkal gyarapo­dott általuk a helytörténet. Károly lmra, a rendező me­gyei szerveik — a megyei művelődési központ, a mú­zeumok igazgatósága és a Hazafias Népfront honisme­reti bizottsága — nevében kérte föl előadásának meg­tartására dr. Andrásfaívy Bertalant, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgató­helyettesét, aki a falumúze­umok, tájházaik, honismere­ti gyűjtemények szerepét ha­tározta meg a közművelődés­ben. A tájházak létrejötte nem divatkérdés, szögezte le. A társadalmi szükséglet hozza létre e gyűjteményekét. Szá­zadunkban olyan változások következtek be, amelyek a? évezredes társadalmi hely­zetét szüntették meg, újat állítva helyébe. A régit az emberek meggyűlölték, még emlékezni sem akartaik rá, emiatt pusztították el sok tárgyi emlékét. Csak egy idő után ismerték föl a nép­hagyomány, a gyűjtés jelen­tőségét. Századunk járvá­nyos betegsége az elidege­nedés — mondta —, az em­ber elvesztette kötődési pontjait. Ha nem ismerem a gyökereimet, a környeze­temet, nincs mihez érzelem- gazdagon kapcsolódni. Az iskola sem képes pótolni azt, amit így nevezünk: népha­gyomány. Mészáros Balázs, a So­mogy megyei múzeumok igazgatója előadásálban a múzeumok és a honismere­ti gyűjtemények kapcsolatá­ról beszélt. Kulturális kin­cseink összegyűjtése nemes feladat. A múzeumok igaz­gatósága mint alapbázis mű­ködik: rendelkezésre bo­csátják a gyűjtő- és feldol- gozómunika eredményeit, szaktanácsokat adnak, pá­lyázatokat hirdetnek stb. Be­szélt a gondokról is: a gyűj­teménynek egy része nincs nyilvántartásba véve, leltá­rozva, az összegyűjtött anyag némely helyen gyorsabban pusztul, mint eredeti helyén. A somogyudvarhelyi és meszteignyői honismereti gyűjtemény történetét, sze­repkörét Csizmadi Lajosné és Kövesdi Tiborné ismer­tette a megjelentékkel. Ez­után került sor a pályáza­tok értékelésére, s a díjak átadására. A történeti pá­lyázaton csák harmadik dí­jat adott ki a zsűri; ezt dr. Papp Gábor nyerte II. vi­lágháborús naplórészletével. Jutalmat érdemelt Vezér Árpád és Pongrácz Vilmos. Jeli József eddig végzett munkájáért vette át a nép­frontelismerést, Tiba Kata­lin pedig az SMK díjét kap­ta. A néprajzi pályázaton élső díjat nem osztottak ki; második lett Orbán Gézáné, aki a felső-mocsoládi hiede­lemvilágot dolgozta föl. Har­madik díjjal jutalmazta a zsűri dr. Franki Józsefet A szülőszék Somogybán című dolgozatáért. Különdíjat ka­pott Virovácz Márk és Orbán Gézáné. Az ifjúsági díj első fokozata a berzencei iákola honismereti szakköréé lett, a harmadik díj Máj Emese mennyei tanuló birtokába jutott. A természettudomá­nyi ágazatban Szabó Sán­dort második, Győry Vil­most harmadik díjra talál­ták érdemesnek, az SMK dí­ját Tevéli Richárd kapta, s ugyancsak díj illette Wágner Lászlót. Meg-megállók a Május 1. utcai kirakatok előtt és né­zegetem iskoláink végzős di­ákjainak fényképösszeállítá­sát. Többnyire meredt te­kintetű arcok néznek velem farkasszemet két elektro­mos gép közüli, zöldséges- és gyümölcsösládák között megbújva, néhány üveg ital és csemegésdoboz mögül. Az életben sokkal csinosabb lá­nyok és fiúk hivalkodó vagy szerény, ötletes vagy szürke, ötlettelen tablókon fogad- koznak, hogy legközelebb mi­kor is találkoznak. Az osz­tályok megbízottai csendes versengésben szerkesztik a közeli ballagás forgatóköny­vét. Sietnek a „búcsúvacso- ra” költségeinek összegyűj­tésével, hiszen egyre keve­sebb már a szabad hely az éttermekben. Az érettségi öltönyöket és kosztümöket sietősen próbálják a jelöl­tek. Az ajándékozásra ké­szülődő vagy ikötelezeitt ro­konok és barátok titkolod z- va érdeklődnék jobbila-bal- ra, hogy minek is örülne igazán az iskolának búcsút intő kedvenc. Én pedig, mint megősziült érdektelen, rácso­dálkozom erre a boldog had­ra és a világ változásaim. Töprengek, hogy abban, amelyben én készülődtem életpályámra, miért nem bal­lagtunk. Nem volt időnk? Hangulatunk? Egy szép em­lékkel szegényebb lett az életünk. Lélekszakadva ro­hantunk, mint szomjas csi­kók az iitatóvályúhoz, osto­roztuk az időt és egyszerű­en kitörtünk a világba, va­Hetvenhat év ráncai mö­gött valaha szép fiatal vo­nások bújtak meg. A kék szempár egykor mosolyog­ni szeretett volna. Nem te­hette. Juliska néni — Gács Jó- zsefné —. legyint a hajda­ni szépségre. „Mi hasznom volt belőle? Csak a szenve­dés ...” Az emlékek az idő messzeségében tényékké sc- ványodtak. Nincs már ben­nük fájdalom és nincs öröm. Pontosan megfogal­mazhatóak a mondatok, amelyek az eltelt életet kör­vonalazzák. A kicsi öregasszony most sem látszik erősnek. Vé­kony és gyenge gyerek volt. Kilencéves kislányként disznókat etetett és a me­zőn kapált. Buzsákon. a ne­velőszülőknél. Aztán egy volt kúriai táblabírónál mo­sott. főzött. házimunkát végzett. Pénzt sohasem ka­pott. Pedig ruha is kellett volna, élelem is.... folyton éhes volt. A tehetős házakból sze­gény tanyákra került. Eg.y évig iskolába is járt Sikló­son. A tanítók éleseszűnek tartották; mondták is. „jaj. te gyerek, kár. hogy nin­csen senkid, mi lesz így belőled...” A vizsgán mesekönyvet és egy koronát kapott ju­talmul. Még a képeket sem nézhette meg. elvette a ne­velőanyja. „Eredj az álla­tokhoz. minek neked a könyv!” Nem volt hát iskola, és nem voltak jókedvű bará­tok. Elment pedig az öreg- anyjához is. Csak azt kér­te. mondaná az úri házak­nál, van ám neki is roko­na. nincs egyedül a világ­ban, de eltaszították. — Kapaszkodó kellett volna. Nem volt — pereg a szó a vékony, összeszorított ajkak közül. - — Kaposvárra jöttem, a nővéremhez, de nem volt benne köszönet. Férjhez mentem, de az sem volt jobb: az uram a nagy­malomban dolgozott. ívott egész életében. Mikor meg­született a lányom, min­denáron taníttatni akar­tam, ne legyen olyan sen­ki-semmi, mint én. dúl, melankolikus ábrándo­zás és énekszó nélkül. Ta­lán nem volt elég levegőnk a szívből fakadó énekhez ott, a Rökk Szilárd utcai komor ház keskeny tantermében, ahol mindössze kilencen ül­tünk körül egy hosszú asz­talt és hallgattuk az asztal­ion támaszkodó, ma is bölcs­nek tartott tanáraink szár­nyaló szavait: Spinoza ma­gyarra ültetőjétől a -korláto­kat feszítő filozófus gondo­latait, Madách Imre és Ka­tona József életrajzírójától, sok remek esszé szerzőjétől a magyar irodaiam kibonta­kozásának történelmét. Rohantunk üres, jó gyom- rudk elől egy darab biztos kenyér igézete felé, a polos- kás albérletek ,,-lichthofos” félhomályából valami kertre nyíló élet fényére. Milyen korszerűtlen mese ez a mai fiatai füleknek, pe­dig igazul emlékezem! Még nékem is szokatlanul furcsa, hogy sohasem ballaghattam, hogy nem tellett fényképek­re, tablóra, sem bankettre. Nekünk senki sem szónokolt búcsúzokat, okos és derék tanáraink egyszerűen kezet szorítottak velünk. És ebben a 'kéznyújtásban benne volt az úti áldás: „Jó szerencsét! Adjál hírt magadról, ha vit­ted valamire vagy ha el­akad sorsod szekere!” 1928-at írtunk és nem fog­laltuk írásba találkozónk dátumát. Nem is találkoz­tunk többé. A soha meg nem tartott tizenöt éves talállko- zón kilencünkből már csak A Sallai utcai kis házban mindig filléres gondokkal küszködött Juliska néni. Korán kelt és későn feküdt, próbálta előteremteni a pénzt a boldoguláshoz. De ami cseppent, hamar el- csurrant a szomjas torkon. Gondolta, egy gyerek mel­lett elfér a több, hát állami gondozott kicsiket fogadott magához. Tíz valahány év alatt huszonhét gyerek élt nála: ki egy évig, ki há­rom-négy esztendeig. Aztán elvitték őket. kit az anyja, kit más. Hamar megtanul­ta, hogy túlságosan ne sze­ressen senkit és ne akarjon megtartani semmit. Ha fájt is értük a szíve, csak ma­gának vallotta be. Megszületett az unoka. Erzsi. A lánya gondolt egyet, s elment, otthagyta a gyereket. — Jöttek mondani az is­merősök, rossz útra tért a iányom. Vinni akarta a gyereket is, hogy a vonat alá dobja; nem engedtem. Én neveltem fel. Benne si­került minden, amit én so­ha át nem élhettem. De hát ez már nem ugyanaz. Két dédunokám van: okosak, szépek. Velük élek. A lány hát ő nagyon ügyes — lesi­mítja ráncfalan flanellru- háját. mielőtt feláll, láfou.ii- hegyen a könyvespolcon ketten éltünk. Talán ez a gyökere annak, hogy ha há­borúról hallóik, ez a két szám villámuk fel előttem: hét és kettő. Hét-lkettő a halál ja­vára! Csák e számokat kö­veti bennem a többi fekete emlék: a vér, a sár, a gyász, a mocsok, a gyűlölet, az éh­ség, a szomjúság, a fagy, a szikkasztó forráság, az indu­latok árja, a könnyök ten­gere. Nem ballagtunk mert ro­han tonik az ígéretes célok felé, mert csordultig voltunk — akárcsak a mai fiatalok — álmainkkal és többnyire talajtalan terveinkkel. Hon­nan vettük a merészséget ál­modozásainkhoz? Tanáraink­tól! ök ismerték menzáitlan, lyukas talpú, fázós életün­ket, és cvikkeres egyszerű­séggel, meggyőző természe­tességgel, meleget árasztva tartották bennünk a léiket: „Mihelyt bízol magadban, élni tudsz.” Nemsokára Jó­zsef Attila hirdette ezt gyö­nyörű sorokban: „Alijuk he­lyünket emberül, ki küzd megél, más elmerül.” Abban az intézetben, ahol tanítóvá faragtak, sohasem háiliottam fellengző jelszava­kat az ÉLET-írói, pedig öreg tanáraim pontosan tudták, hogy az Alma Mater fészek- melegét elhagyva ki előbb, ki később megakad a nagy falban, amelynek szilárd be­tonkeménységén nagyot koppan majd kemény kopo­nyánk, és lesz köztünk, aki némává csendesedik, lesz, aki élesen, dacosan felsikolt. matat. — Nézze, ezt 6 csi­nálta! — tesz elém egy nagy sörényű, fehér kerá­mialovat. Rajta kiscsizmás királyfi. Egy másik figura zöLd manó. barna kalapban. — Eltört a lába a lónak — simogatja meg szelíden. Aztán köveket, kavicsokat szed elő. amit a fiú déd­unokával együtt szedtek építkezéseken, patakparton. Furcsa formájú fehéreket, vaskos és súlyos feketét, apró gyöngyszerű, sokszínű golyócskákat. A falon a régi óra delet múltat. Juliska néni nem­igen akar többet mondani. Kérdezem, boldog-e. hiszen jóra fordult az élete, de csak a száját szorítja össze, és megrázza a fejét. — Le­hetett volna jobb, szebb. Csak azt tudom, ha iskolá­ba járhattam volna... — a mondat vége csöndbe hull. Amíg beszélgettünk, nem hangzott el ez a szó: öröm. Árnyékos, szürke szavak — szenvedés, bánat, könny — igen. Nem beszélt szerelem­ről. s nem emlékezett, ho­gyan ismerte meg az urát. Hogy ne legyen olyan öröm nélküli az élet: kö­szöntsük hát Juliska nénit az anyák napján, emlékezve és emlékeztetve azokra a gyerekekre, akiket fölnevelt. Klie Agnes Mégis fokozták bennünk, liogy a járt út semmire sem tanít és hogy bízzunk leg­hívebb barátunkban, a saját fejünkben, tiszta meggyőző­désünkben és ítélőképessé­günkben. Segítették formálni és megfogalmazni ideáljain­kat, hogy ott legyen az em­bernek a szíve, ahol a ke­nyerét szegik, hogy időben, még aiz indulás előtt, alkos­sa meg mindenki a maga rozsdamentes értékrend­jét és élete tartós értékará­nyait. Abban a komor pesti in­tézetben a leendő nevelők­nek megrajzolták a lélek alaprajzát, amelyre ki-ki ereje, tehetsége és szeren­cséje szerint építkezhetett. Ezen az alaprajzon alig kel­lett módosítanunk, ahogy az elhivatott pedagógusokén ma sem kell. Kaptam két búcsúajándé­kot 'is a Ikézszorításoik mellé. Egyik pedagógiatanárom méleg hangú ajánló levele volt, szép kézírással: di­csérve ajánlott felvételre akkor még ismeretlen mun­kaadómnak. És egy másik ajánlás a zenetanáromtól, akivel néha, de főleg az is­kolai ünnepélyeken együtt muzsikáltam. Hittel csatol­tam ezeket a papírokat pá­lyázataimhoz, de ma sem tudom, segítettek-e sorsom alakításában. Mindez ma már hihetet­len. Csak állök a kirakatok előtt, nézem az útra kelő­ket, és Romain Rolland gon­dolatával szeretném örömre és örvendezésre buzdítani őket: „Nem az a fontos, hogy az elmúlás megálljon, hanem az élet újjászülessék.” Kellner Bemát Meddig anya az anya? Meddig anya az anya? Addig anya, amíg gyer­meke van? Addig, és vnég tovább is. Néhány héttel ezelőtt az Ország-Világ riportot kö­zölt egy Szovjetunióban élő anyáról, akinek a háború­ban eltűnt a fia, ■ aki nem hitte el, hogy meghalt. Négy évtized után megta­lálta a fiát. Az anya addig anya, ameddig él. Nagy szavak? Valóban nem kicsik, de könnyen hétköznapivá formálhatók. Az anya azzal kezdődik, hogy a láslány leteszi a ba­bájára adott bébiholmiját: „Jó lesz majd a kislányom­nak”. Azután ott folytató­dik, hogy a fiatal nő elő­ször érzi testében megmoz­dulni az eljövendő életet, és attól a perctől kezdve úgy jár, hogy a két kezét vé­dőn tartja maga elé. Tes­sék megkérdezni az édes­anyákat, akik évekkel, év­tizedekkel ezelőtt szültek, hogy ha éjszaka a sötét la­kásban ^mozognak, nem a hasak előtt tartják-e ösztö­nösen a kezüket! Lehet, hogy eddig nem is figyel­tek rá, pedig ezt teszik. Az adni és .kapni fogal­ma valahogyan összekeve­redik az anyában. Akkor kap, ha azt, amit ad öröm­mel fogadja a gyermeke Vagyis az anya a legszíve­sebben örömet szerez az­zal, amit a gyermekének nyújt. És ha ez így igaz. akkor befejezhetjük a gon­dolatsort? Nem. Legalább egy év­ben egyszer, anyák napján beszéljünk arról, hogy nem szabad visszaélni az anyák­nak ezzel a tulajdonságá­val! (Persze tudom, van­nak más anyák is, gyere­kükkel nem törődő, csupán önmagukkal foglalkozó nők, akik gyermeket vagy gyer­mekeket szültek a világra. De ők a kisebbség. Nem­csak a gyermekük, ők ma­guk is sajnálatra méltók, hiszen a legszebb érzés ki­marad az életükből. Az anyának is nagyon jólesik a figyelmesség, nemcsak május első vasár­napján, hanem az év többi napján is. Néha a szándék is elegendő ahhoz, hogy öt­ször annyit akarjon nyúj­tani, mint korábban. Ne engedjük, ne éljünk vissza ezzel! Az adni és a kapni nem mindig ajándékot, tár­gyakat jelent. Ennél sok­kal fontosabb a kapcsolat, a barátság, az őszinteség, a ttmácskérés, a gondja­inkba beavatás; örömeink, sikereink elmondása, az őszinteség. A virágnál fontosabb az a tudat, hogy az anya érezze: szüksége van rá a gyermekének akkor is, ha a nem könnyen elviselhető kamaszkorban van; akkor is, ha már kinőtt a ka­maszkorból; akkor is, ha már ő maga anya vagy édesapa. Ennek a szükség­nek a tudata mindennél fontosabb. KIRAKATOK ELŐTT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents