Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

1984. április 30., hétfő 5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA LÍRÁNK GYÖNGYSZEMEI A munka dicsérete „Mióta a mezők nyugodtak s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény Az összkép hiteles _ A Századunk sorozat új filmjeit forgatják A felszabadult nép öröme, a május elsejét szabadon ünneplő ember lelkesedése szólal meg Nagy László so-, raiban. Ma már hazánkban a dolgozó nép nyíltan hir­deti a munka szépségét, mindenki dolgozhat s ez létbiztonságot, szilárd ta­lajt jelent az emberek éle­tében. Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor szégyen volt a kétkezi munka, volt. amikor gyerekeket gyötört meg az embertelen robot, s volt sok olyan korszaka a társadalmaknak, amikor a szegényeknek meg kellett harcolniuk a munkaalkal­makért. De hát mi is a munka? A szükségszerű rossz csu­pán, a fennmaradásért, a megélhetésért folytatott lé- lekitílen tevékenység? Vagy épp ellenkezőleg: az a ne­mes, lelkesítő, a szebbet - jobbat világra szülő tevé­kenység, amely az emberi fajt az állatok közül ki­emelte? A korokkal, a tár­sadalmi viszonyokkal válto­zott a kérdés megítélése. Mégis az emberiség több évezredes története az utób­bit igazolja. Az ábrázoló művészetek­nek mindig középponti té­mája volt a munkája, fölé hajló, elmélyülten tevékeny­kedő ember: a földműves, a gondolkodó, a nehéz testi munkát végző erős asszonyi test. Sokak által vitatott, mégis igen valószínű az a feltéte­lezés: a magyar költészetet a munka szülte. Egy ma­lomkövet hajtó szolgálólány dala, ritmusos maga-bizta­tása volt az az első magyar versike. amelynek emléke fennmaradt. A Gellért püs­pökről szóló legendában a tizenegyedik században je­gyezte le az ismeretlen szerzetes a „magyarok szimfóniájáról” szóló hír­adást. „Csodálatos — szólt a püspök — miként él ez emberi nem. Ka ügyesség nem volna, ki tudná a fá­radságos munkát elviselni? Boldog — úgymond — az az asszony, mert más ha­talma alá vetve ily kedve­sen, zúgolódás nélkül és jó­kedvvel végzi a rászabott munkát.” Haladt a történelem, s az emberek időről időre „más hatalma alá vetve” dolgoz­tak. De már egyre keve­sebb lelkesedéssel. Az a tu­dat, hogy a munka gyü­mölcsét más szakítja le, hosszú időre megkeserítette a dolgozók hangját, elvette kedvüket a munkától. A múlt század elején egy az­óta feledésbe merült lantos így panaszolta a bányászok mostoha sorsát: „S míg a szírt ölebül / Kincset szag­gatok, / Rólam a veríték I Záporkint csorog. / f S én, a bányaféreg / Oly szegény vagyok, i Hogy kenyérre is csak / Alig virradok. /1 Mégis a népdalszerű ver­sekben már itt is sok he­lyen felmerül az a gondo­lat: a munka nem szégyen, hanem dicsőség, és a szor­galmasan dolgozó ember mindig, mindenféle körül­mények között megállja a helyét: „Arany nem olt szomjat, ehet, I A gazda még koldus lehet; / De szá­razon és tengeren f Bizony, az én kenyerem, / Eltart a két tenyerem... — énekli Szentiványi Mihály, „Erdély Petőfije” 1840-ben. A huszadik századdal, amikor az iparosodás Ma­gyarország társadalmára is rányomta a bélyegét, a köl­tők egyre inkább feladatuk­nak érezték, hogy dalaik­kal ünnepeljék a hétközna­pi munkások erőfeszítéseit. A munkássors hiteles áb­rázolása a magyar költé­szetben József Attilával vált általánossá. A nagyváros peremére szorult jelentékte­len emberek, a robottól megnyomorodott, alkohol­ba és bűnözésbe menekülő milliók sivár életkörülmé­nyeit ábrázolja megdöbben­tő erővel. A züllés és a nyo­mor mellett azonbaft* már megcsillan a remény: a költő megsejti a hatalmas tömegekben rejlő feszültsé­get, azt, hogy ez az elszánt proletárság hatalmas erőt képvisel, ha egyszer össze­fog. A felszabadulás után nyerte el végre a kétkezi munkás a neki járó meg. becsülést. „öértük szólok én,' / kik dolgaink nehezét végzik e főidőn: / répát egyelnek mély, fekete sár­ban, / barmok alól hordják soroglyában a trágyát, I maltert cipelnek gémbere- dett kezekkel, / s betonge­rendákkal dúcolják föl a mennyet" — mondja Garai Gábor. Juhász Ferenc szé­les körű összefogásra biztat. Hiszen a szellemi és a fizi­kai munka, mindenfajta al­kotó tevékenység egyaránt fontos: „kinek karja van. a két kezével, I kinek karja nincs, a mosolyával, / ... Ki ekével, ki kalapáccsal, tol­lal, I építse, építse, építse ezt a hazát! i / Az emberekben megnőtt a kedv, a lelkesedés. A jó kedvvel végzett munka, a természet iránt érzett gyen­géd szeretet hatja át Nagy László verseit, melyekben a paraszti munkálatokat, a ház körüli élőlényekről való gondoskodást írja le. Anyjá­ról mesél így: „... te vagy a szépség, te vagy a munka, ertelem! / ... nélküled a csíra lehervad, kobakos nem lesz a mák. I a káposztafe­jek lazák, mint a baba-ko­ponyák, I fogát a tengeri nélküled sohase mutatja meg, / napvilágban a nap­raforgók nélküled vaksze- műek. / Lámpával tojásokat röntgenezel: Fiasak-e? I Itatod ajkaddal, hogyha lan­kad a pici csibe .. I ”, Dolgozni lehet gyárban, lehet a mezőn és lehet az íróasztalnál. Egy csak a fontos, hogy amit egyszer létrehoztunk, az ne legyen kontármunka. Mert: „Mes­terség és mesterkedés kö­zött / jó munkás soha nem lődörög / — mondta apám —, hisz csak árt neki az, aki a szakmát gyengén mű­veli." Tersztyánszky Krisztina A műterem környékén ele­gáns, régi vágású urak vá­rakoznak az ügyelő hívásá­ra. Az az admirális, aki ép­pen feketekávéval erősíti magát, régi ismerősünk: Horthy Miklós kormányzó pontosabban Tyll Attila színművész, aki a Száza­dunk sorozat jó néhány filmjében személyesítette meg Honthyt. A többiek — ki civilben, ki tábornoki öl­tözetben — az 1944-bcli Sztójay-kormány miniszte­rei. A Századunk sorozat újabb részeit forgatják. Bokor Pé­ter szívesen válaszol érdek­lődésünkre. — Sorozatunk ö* új film­jének jeleneteit forgatjuk. Ügy dolgozunk, mintha já­tékfilmét készítenénk, pe­dig filmjeink lényege doku­mentálás. Amit a színészek­kel „lejátszunk”, rekon­struálunk, az nem való­ságos játék. Vannak ugyanis a történelemnek olyan ese­ményei, amelyekről kizáró­lag írásos anyagok léteznek, azok is terjengősek, a lé­nyeg csak itt-ott, egynéme­lybe mondatban bekezdés­ben bukkan elő. Egyetlen filmes lehetőségünk, hogy az írásbeli anyagokban jegyzőkönyvekben, feljegy­zésekben, levelekben vagy a történelmi személyiségek visszaemlékezéseiben meg­örökített valóság alapján bizonyos valóságos esemé­nyeket megelevenítünk. Szí­nészekkel. akik rendszerint nem is hasonlítanak az ál­taluk „játszott” történelmi személyiséghez. — Ez célzatos ? — Igen! Szeretnénk fél­reérthetetlenné tenni, hogy amit rekonstruálunk, az ak­kor sem hiteles dokumen­tum, ha mindent elkövetünk a hitelesség érdekében. így érvényesülhet a rendező szubjektív szemlélete, fel­fogása. Persze ez sem egé­szen igaz; hiszen a váloga­tás felelősségét akkor is vállalnom kell. ha például régi filmhíradókat haszná­lunk fel. Nem is beszélve a történelem szereplő sze­mélyiségeivel felvett inter­júkról! — Vógülis mit tekinthe­tünk hitelesnek? — Az egészet! Azt az összképet, amelyet a „Szá­zadunk” sorozatban felvá­zolni igyekszünk. Szigorúan ragaszkodunk a történelem- tudomány kimunkált, vi­tákban kiérlelt megállapí­tásaihoz. Most készülő film­jeink forgatókönyveit tíz olyan kiemelkedő történész­szel vitattuk meg. akik en­nek az időszaknak elismert specialistái. Másodszor pe­dig: sosem érjük be egyet­len „tanúvallomással”, egyetlen bizonyítékkal. Alapvető törekvésünk, hogy sokféle szemszögből figyel­jük és ábrázoljuk a történe­lem eseményeit. Azt hiszem, egyedül ily módon közelít­hetjük meg azt a célt. hogy minél több nézőnk legyen együttgondolkodó, nem egy­szer pedig vitatkozó partne­rünk. Ezután a készülő filmek tartalmáról beszélgetünk Bokor Péterrel. — 1944. március 19-től az év minden napjára esett va­lami különösen fontos és végzetes esemény. Mindent természetesen nem lehet fel­idézni. De a döntő forduló­pontokat meg keil ismerni ahhoz, hogy az újabb gene­rációk valamelyest megért­hessék apáikat, nagyszülei- ket; hogy szembenézhesse­nek azzal a nemzeti múlt­tal, amelynek következmé­nyeit (jó és rossz értelem­ben) ők is viselik. Ezért az 1944-es év történetét igen részletesen dolgozzuk fed. Három filmünk szólt a né­met megszállásról és annak közvetlen hatásairól A ne­gyedik a félmilliós vidéki zsidóság deportálását mutat­ja be. Ezt a négy filmet már korábban bemutatta a tv. A most készülő filmek 1944 nyarával és kora őszével foglalkoznak. — Mi lesz az 1945 utáni történelemmel ? — Egyelőre gyűjtjük hoz­zá az anyagot, a filmen rögzített visszaemlékezéseket. Élete végén jutott a leg­magasabbra Ács Lajosné Wágner Erzsébet: liftmadái röpítette a d.-i kórház nyol­cadik emeletére. Onnan messzire ellát a szem. Az egyik ablaksorról majdnem a dombokon túl lapuló Győ­réig — ahol született —, a másik oldalon Birkama- jorig, ahol a Dőry-tehené- szetben sokat helyettesítette a csírásokat: tizenkét tehe­net fejt. a végén már görcs­be merevedtek az ujjai a fájdalomtól. Cseléd volt... (Kiállításon járok a ka­posvári Damjanich kollégi­umban. A címe: Cselédsors az uradalmas Somogybán. Ezt olvasom az ajánlásban: „Ezzel a kiállítással azok­nak kívánunk emléket állí­tani, akik ebben a megyé­ben munkájukkal és verej­tékükkel írták a nyers tör­ténelmet, s napkeltétől lám­pagyújtásig görnyedeztek az uradalmi földeken, akik nem ülhettek a szellemek és jognak asztalánál, akik az alkotmány sáncain kívül re­kedtek és a XX. század technikai vívmányait soha­sem élvezhették és helyettük szebb jövő reményét is csak mások merték álmodni.") ö már sohasem nézett ki a kórház nyolcadik emeleti panorámás ablakain; mégis, amikor asszonylánya be akarta hajtani a billenőtáb­lát — a kertekben akkori­ban fordították az áldott földet az ásók —. gyengén, inkább csak sejthetően, mint füllel felfoghatóan azt le­helte: — Ne... Pedig a nyelvét béklyó kötötte, tes­te akaratának koporsója lett, az idegpályák lett. az ideg­pályák hiába is szállítottak parancsot az agyközpontból Ha volt még központ, ha voltak még pályák. Valami­nek még működnie kellett: látogatásidőben — ha közeli hozzátartozó érkezett — a szeme megtelt könnyel, és a szemével „fülelt” a szó­képző szájakra, mikor hang­zik el Ács Lajos, nyugdíjas fatelítői munkás neve. Ács Lajosé, aki látogatni sem tudta: talpfacipeléstől gyen­gült lába nem bírja el vé­kony teste súlyát. Hajdan ő is béres volt... (Ezt olvasom azon a ki­állításon egy tábláról: „Kö­telessége a szolgáló személy­nek, hogy az ő űrökhöz, gazdájokhoz és gazdaasszo­nyokhoz engedelmesek le­gyenek, nékiek híven szol­gáljanak ...") Milyen furcsa: Wágner Erzsébetnek és Ács Lajos­nak sok jó szava nem volt egymáshoz az együtt töltöti hatvankét év alatt: a sze­gényember ugyanis az éle­tével beszél, nem fon sza­vakból rózsalugast. A sze­gényember múlik az idővel, nem rajzol családfát az ősökről; szüleit, nagyszüleit ismeri csakw a régebbieket nem. Ács Lajosné lelke mé­lyén örökre megmaradt a föld asszonyi művelőjének, pedig a jobbágyi létet a XX. századba konzerváló cselédsorsba született, a pa­raszti osztálynak e nincste­len rétegébe: 599 622-ből volt egy, akit gazdai gőggel más kezelábának is nevez­tek. Egy azok közül, akikre Erdei Ferenccel mondom: Termelők, munkások és ter­mészeti emberek ők is, de még csak nem is paraszt­módra. hanem úgy, mint a jobbágyok: a más földjén termelnek, mások szolgála­tában és irányítása alatt.” Talán nem véletlen, hogy soha senki sem hallotta éne­kelni tőle a pusztákról főr- gószelesedett dalt: „Béres­legény béres lányát szeret­te, / Az anyja meg az ab­lakban megleste...” Ennek a nincstelen rétegnek a da­laiból — úgy hiszem —nem épített életművet egyetlen folklórszakértő sem. Hiába túrom fel a régi. barna fényképek dobozát, népvi­seletben egyetlen fotón sem láthatom. A béresnép pusz­tára sodródva egyetlen falu viseletét sem másolta le. Nem népviseletben, hanem szegénységviseletben járt Wágner Lizike kislánykorá­ban, majd szolgáló bakfis­ként. Ez a „divat” a folto* tűrte, a foltozatlan szaka­dást nem. Györepuszta. Háb, Köb­lös, Koplaló, Nagyállás, Birkamajor. Cselédi életé­nek színhelyei. (Minden pusztán az a cse­lédrendtartás kalitkázta éle­tét. Hatodik paragrafus is ott olvasható azon a kiállí­táson: „A cseléd köteles magát azon házirendhez és szokáshoz alkalmazni, me­lyek a gazda által kitűzet­nek; parancsait, intéseit és feddéseit pedig tisztelettel és engedelmességgel fogadni — szinte tartozik." Ács Lajosné meredten, fe­héren feküdt a fehér ágy­ban. Fekvéstől fekélyese- dett testét a könnyű takaró alatt csak egy szalvétányi ruhadarab fedte, ő hangedli- nak nevezte volna, ha meg tud szólalni. Csecsemőlány korában viselt utoljára ilyet, az élete elején. S most, a végén. Agy embólia: valamely agyi érnek vérröggel való elzáródása. Tüdőgyulladás: a tüdő szövetének gyulla­dásos betegsége. így együt* élőhalottá tették három hó­napra; ennyi idő alatt küz­dött meg a tavasz a téllel. Odakint az élet lett a győz­tes, idebent a halál. A szomszéd ágyon alvó ci­gányasszony talán föl sem ébredt, amikor a fehérköpe­nyesek gyors, beidegződött mozdulatokkal eltávolítot­ták a testébe kapcsolt csö­veket, kigurították a kórte­remből, friss ágyneműt húz­tak. 1984. április 8-a, éjjel 2 óra volt (Szóról szóra átélem a Damjanich utcai kollégium­ban látott kiállítás egyik szövegrészletét: „Tisztelet az egykori cselédeknek, akik vállalták a munka testet öló, lelket szikkasztó gyötrel­meit! Emlékeznünk kel; nemzedékükre. Emlékeztet­nünk kell magunkat és a felnövekvő fiatalokat a há­rommillió koldus közül is a legelesettebbekre!”) Ezekben az években men­tek el közülünk. Leskó László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents