Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
A szarn a lélek tükre — mondogatta N. édesapja reggelenként, így mi sem volt természetesebb, mint hogy N.- ből saemorvosnő lett. Igaz. az atyai mondathoz hozzájárult még N. első látogatása a helybeli szemorvosnál (tizenöt éves volt), amikor rájött arra, hogy az orvostudomány mai állása szerint a szemészet a legfáj- dalommentesebb területe a medicinának. Mert nézzük például a fogászatot! Mi történik akikor, ha az embernek, mondjuk, kilyukad a foga? Hosszú hetekig szenved, mintsem azonnal beülne ama bizonyos székbe, amely kényelmes, akár egy pilótaülés, csak hát... Ellenben, ha olvasás közben könnyezni kezd a szemünk, netán apró, fekete pontokat látunk közlekedni a sorok fölött, másnap már ott ülünk a szemészeti rendelő ajtaja előtt, mert tisztában vagyunk azzal az egyszerű ténnyel, miszerint a szemüvegrendelés fájdalommentes dolog. N. tehát saját tapasztalatából jött rá, — hogy az embe- ' még jelentős ■■ ■ ■ — hányada boldogan jár a c -i • ' i szemészetre. Szikszói Karoly Tanulmányai során azonban némi keserűséggel vette tudomásul, hogy az álmok nem mindig válnak vacentire lehetett, amikor Jenő úr becsukta a szemét. N. doktornő megkönnyebbült. — Jenő úr, ne tréfáljon velem! Maga lát. — Drága doktornő, esküszöm magának, hogy nem látok. — De hiszen az előbb becsukta a szemét. — Az lehet kérem, de esküszöm, hogy semmit se látok. N. doktornő ivott egy pohár vizet, és újra kezdte a vizsgálatokat, amelyek egyértelműen bebizonyították, hogy Jenő úr lát, de ő továbbra is ragaszkodott vakságához. N. doktornő odahaza átnézte egyetemi jegyzeteit, valamint néhány szakikönyvet, de így sem talált magyarázatot Jenő úr hirtelen támadt vakságára. Másnap reggel azonnal miagához kérette Jenő urat. Ismét végigcsinált minden vizsgálatot, de Jenő úr továbbra sem látott semmit. N. doktornő akkor sírva faikadt. — Nézze, Jenő úr, én tuÁ vizsgálat lóra. Mert a szemnek, mint hármelyik más testrészünknek legalább annyi baja lehet, mint mondjuk májunknak, gyomrunknak vagy szívünknek. Az egyetemeit mindezek ellenére kitűnőre végezte, így nem csoda, ha az sz.-i klinika azonnal alkalmazta. Már fél éve dolgozott a klinikán (professzora és adjunktusa legnagyobb megelégedésére), amikor egy hétfői napon új beteget kellett fölvennie. Egy alacsony, körte formájú embert, aki előrefésülte a haját. N. doktornő a kezdő orvo- .Bpkra jellemző pontossággal azonnal elkezdte a vizsgálóiatokat. Fél óra múlva meg- á-Mapította, hogy J enő úr (ez volt a vezetékneve) mindkét szemét szürkehályog támadta meg. — Cataracta accreta — mondta, és Jenő úrra nézett. — Ne tessék megijedni, nem fog megvakulni! A SKÜrkeh áiyog műtéti úton eltávolítható. Megoperál- juk, és úgy fog látni, mint régen. — E« mikor lesz az operáció? — kérdezte a betegekre jellemző, elcsuk! ó hangon Jenő úr. — A tanár úr majd eldönti — válaszolta N. —; •z előkészí tés t m Inden es etr e holnap elkezdjük. E gyik reggel nagyvizit után N. doktornő újra a kezelőbe kérette Jenő urat. — Nos, Jenő úr, hogy aludt? — kérdezte miközben felkattintotta a bejárattal szemben lévő „olvasólámpát”. — Mint a monnota — mondta Jenő úr, majd hozzátette: — Tetszik tudni, mi, nyugdíjasok szeretünk alud- ' ni. — Szívesein cserélnék magúikkal — mondta N. doktornő, azzal Jenő úr háta mögé lépett. — Na, tessék olvasni a betűket! — Milyen betűket? — kérdezte Jenő úr. — Amelyek a táblán vannak. — Milyen táblán? N. doktornő előremutatott: — Ott, azon a táblán. Amelyről tegnap olyan , ragyogóan tetszett olvasni. — Én kérem nem látok semmiféle táblát — közölte Jenő úr, és tekintete valóban a vakok ürességéhez kezdett hasonlitarrt. — És engem lát? — kérdezte N. doktornő, azzal Jenő úr elé lépett. — Nem, doktornő drága, magát se látom. — Biztosan? — Biztosan. A doktornő ekkor jobb keze mutató- és középső ujjúból „villát” alakított, és lassan Jenő úr szemei felé MJwirtette. Körülbelül egy dóm, hogy maga lát — dadogta könnyéi között. — Miért csinálja ezt velem? — Drága doktornő, én tényleg nem látok semmit — válaszolta Jenő úr. — Amikor bejöttem, valóban el tudtam olvasni néhány betűt. — Szerintem most is el tudja — vágott közbe N. doktornő, és tovább sírt. — Hogy mondhat ilyet drága doktornő! — háborodott fel Jenő úr. — Mert tudom, hogy lát — törtek fel N. doktornőből a szavak. — A vizsgálatok egyértelműen bebizonyították. ... ... — A vizsgálatok? — nevetett fel Jenő úr. — Mit bizonyítottak be a vizsgálatok, ha egyszer nem látok ? — Rendben van, Jenő úr — adta meg magát a doktornő. — Holnap visszaadom a diplomámat. Végül is megvakitottam egy embert. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban. Én fölesküdtem valamire, amit a legjobb akaratom ellenére sem tudtam betartani. — Hát ide figyeljen, doktornő — hajóit kicsit megszeppenve Jenő úr N. felé —, én elmondom magának, hogyan van ez az egész, ha megígéri, hogy nem szól senkiinek. — Jenő úr, drága, esküszöm, köztünk fog maradni! — Tetszik ismerni a Kocs- máros urat, ugye? Akivel egy kórteremben fekszem. — Igen, ő is az én betegem. Zöldhályoggal hozták be, de nem tudtunk rajta s égi berni; megvakult. — Szóval a Kocsmáros úr mondta, hogy ha vaknak tetetem magamat, akkor kapok vaksági segélyt. N. doktornő elképedve nézett Jenő úrra; mondani akart valamit, de amaz leintette. — Egyetlen éjszaka alatt kitanított mindenre. Én pedig megfogadtam a tanácsát, mert ugye, nyugdíjas vagyok, és az a havi ötszáz forint jól jött' volna. Csak láttam, hogy mennyire ki tetszett borulni... És ugye, nekem is van szívem. N. doktornő megfogta Jenő úr kezét, de amikor meg akarta csókolni, Jenő úr szégyenlősen - elhúzta. — Doktornő drága, ugye, nem tetszik haragudni rám? N. doktornő felelni akart valamit, ám ekkor belépett _______________ Zsóka nővér. — — Üj betegünk érkezett. Hova fektessem? A doktornő Jenő úrra nézett, és szomorúan megállapította, hogy csak Jenő úr, illetve Kocsmáros úr kórtermében van üres ágy. — A négyesbe — mondta fáradtan, aztán hozzátette —de előbb kísérje vissza Jenő urat. Jenő úr ekkor hirtelen fölállt, és kijelentette: — Köszönöm, de azt hiszem, vissza tudok menni egyedül —, és N. doktornőre kacsintott. N. doktornő bólintott. — Rendben van. Próbálja meg! J enő úr lassan elindult az ajtó felé. A.ztán hatalmas robajjal nekiment a csukott szárnynak. — Úristen! — kiáltotta Zsóka nővér, és lehajolt, hogy fölsegítse Jenő urat. Jenő úr pedig kivárta az alkalmas pillanatot, ás ismét a doktornőre kacsintott: — Hiába, a sötétséget is meg kell szokni — düny- nyögte, s hagyta, hogy Zsóka nővér a hóna alá nyúljon, és elvezesse. „Magyar vagyok” Beszélgetés Issei Amemiyaval Az elmúlt hetekben levelet kaptam Issei Anemiya japán szobrászművésztől, aki Nagyatádon dolgozott 1978- ban. (Alkotott egy művet, mely ma az alkotóiéi ep szimbóluma.) 1979-ben rövid időre találkoztunk, sétáltunk a szobrok között, hirtelen megállt, s csak annyit mondott: „Tudod, ez életem legjobb műve”. Később szobrász-kollégái meséljék — mint valami legendát —, hogy Nagyatádra érkezve három hétig ült, meditált. Figyelte a tájat. Égy napon kénbe, hogy kimehessen az erdőbe. Kiválasztott három tölgyfát. Valami ősi ösztönnel nyúlt az anyaghoz. Rövid időn belül elkészült a munka, a „Meditáció”. Levelében jelezte, hogy a budapesti tavaszi fesztiválon a japán—magyar kulturális kapcsolatok szekciójának igazgatójaként vesz részt. Szeretne Nagyatádra látogatni. Az azonos ügy szol- íáláta közös szellemi-baráti '“gkört teremtett közöttünk. Nagyatádra érkezve első útja a szoborhoz vezetett. Boldognak s elégedettnek láttam. Állandó mosoly ült szája szegletében. A beszélgetést a pihenőházhan folytattuk. — Hogyan kerültél kapcsolatba Magyarországgal ? — 1969-ben Bencsik Istvánnal Csehszlovákiában Pies-tanban együtt dolgozIrodalom — a levesben ldegh Endrével először egyik kórházunk idegosztályán találkoztam. Gyógykezelték. Az a kényszerképzete támadt, hogy ő feltaláló, legalábbis mindenütt feltalálja magát, még az idegosztályon is. Állítólag gyógyultan távozott, ám amikor a minap kedvenc munkahelyemen, egy eszpresszóban összefutottunk, ezzel a szöveggel szólított meg: „Képzelje, van- egy ötletem. Egy fél konyakért elmondom.’’ — Szó sem lehet róla, nagyon sietek — tértem ki az ajánlat elől, de rögvest alkudozni kezdett. Végül abban maradtunk, hogy ő fizet egy fél cseresznyét, én pedig meghallgatom az óriási ötletet. — Kanalaztam a levesemet az üzemi étkezdében — kezdte a nagy ötlet fél cseresznyére váltását ldegh Endre —, s egyszeresek dörzsölni kezdtem a szememet, azt hittem, rosszul látok. Mintha betűk kerültek volna a kanalamba — és hosz- szú körmondatok csorogtak vissza a levesembe ... Hivatom a pincért, mondom, talán nem is rá, hanem egy szemorvosra volna szükségem, hallucinálok, de legalábbis kettős látásom van. 0 azonban megnyugtatott, nincs semmi baj, valóban betűket kavargatok a leve. semben. De ne aggódjak, nem az Esti Hírlapot ejtették bele. Egyszerűbb oka van, a tésztát betűformára szagatták ki a gyárban. Eredeti ötlet? Nemde? —r vigyorgott. Az olvasóvá nevelés az iskolában kezdődik, és az étteremben folytatódik ... Oppá! Mondtam magamnak. Hát persze, és már szárnyalt is a fantáziám. Mi lenne, ha például egy Im- moreszk betűanyagát belefőznék mondjuk egy adag becsináltlevesbe. Röhögve, a hasát fogva enné meg a kedves vendég akkor is, ha olyan az a becsinált, mint a mosogatóié. Továbbmegyek. Egy vezércikk, egy termelési riport, egy árhivatali közlemény, vagy éppen egy újság napi betűanyagát is bele lehetne főzni a hamisgulyásba. Hogy mi mindent meg lehetne így etetni az emberekkel! Vége lenne annak a rossz szokásnak, hogy sokan — családi körben — újságot olvasnak, miközben étkeznek. Csak be kellene mondani a pincérnek, milyen újságot járat az ember, s már hoznák is a lapot — egy tál paradicsomlevesben. Óriási távlatok nyílnak meg az irodalom előtt is. A könyvkiadókból üzemi étkezdéket, kiskocsmákat lehetne csinálni, jó házias, népies és urbánus ízekkel, zamatos (mcBé)fogásokkal. Az intdolmi kávéházak helyett irodalmi éttermek működnének, ahol írók és költők föz- nék-tálalník költeményeiket, és mindjárt megsüthetnék pecsenyéjüket is. Egy mai kisregényt el lehetne fogyasztani egy ebédre, és még csak arról sem kellene panaszkodni, hogy emészthetetlen a modern irodalom. Az új családregényt egy heti előfizetéses menüben szolgálnák fel, és akinek ez sem csapja el a hasát, elfogyaszthat hozzá egy új esszékötetet is. Rendkívül egyszerű lenne az irodalmi műveltség megszerzése, feleslegessé válna az olvasómozgalom, s mégis mindenkinek vérévé válna az irodalom. Az írók és a költők beléphetnének a Magyar Konyhaművészek Szövetségébe, s végre egy jó szakácsltönyv is megjelenhetne, mondjuk Köttlepény prószában címmel. A jövőben a retorikát nem kitalálni kellene, hanem kitálal- ni... — Na, mi a véleménye? Zseniális, ugye?! — szögezte nekem a kérdést ldegh Endre. — Ha a véleményemre kiváncsi — mondtam megfontoltan —, jöjjön be holnap hozzánk az üzemi étkezdébe, majd belefözetem a levesébe! Gombkötő Gábor tünk a művészt elep en. Az . ő meghívására 1971-ben magánemberként jártam itt, és “nagyszerű magyar művészekkel ismerkedtem meg: Viit Tibor, Schaár Erzsébet, Keserű Ilona. Itt voltam 1975-ben is, amikor szerveződött a nagyatádi művésztelep. Még minden üres volt, nagy lázban égett mindenki. Ekkor beszélgettünk arról, hogy eljönnék a közeljövőben ide dolgozni. így került sor az 1976-os meghívásra, majd ezt követték a villányi programok, s most ismét itt vagyok. — Szeretném, ha részletesen beszélnél a Aiagyar—japán kulturális kapcsolat képzőművészeti vonatkozásairól. Ismerve a magyar szimpozionok iránti japán érdeklődést, és a magyar művészek vonzódását a japán tárgyi, építészeti kultúra iránt, úgy gondolom, ez egy kiaknázatlan lehetőség. — Hogyan lehet létrehozni japán és magyar művészek baráti társaságát? Természetesen mások a módszerek Japánban és mások Magyarországon. Eltérő a két ország gazdasági-társadalmi berendezkedése. Japánban a képzőművészeti életben csak magánjellegű rendszerek működnék. Nincs szövetségük. Magyarországon államilag támogatott szervezeti élet van. Nekünk nincs szövetségünk, de sok magánjellegű csoportosulás van. Ennek ellenére lehetséges szervezett, jó kapcsolat a két ország művészei között Jegyzeteket vesz elő, melyek a szekcióülésen készültek. Igyekszik az elhangzott tényekre, feljegyzett gondolataira szorítkozni. — Magyarországra érkeztem, akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy ezt a kapcsolatot hogyan lehetne működtetni? Létezik Japánben egy japán—magyar baráti társaság, melynek munkáját Mátyus Sándor tokiói kiküldetése élénkítette. Működőképessé vált, de elsősorban zenei területen. Ezen a társaságon belül kell működésbe hozni a képzőművészek elképzeléseit is. Nagyon jó dolog volt beszélni a magyar résztvevőkkel itt Budapesten. Ha Magyarországon is létrejön egy magyar—japán baráti társaság, úgy az a Képzőművészek Szövetségén belül teremthető meg. Közös képzőművészeti programokat kell megvalósítanunk, ahol hasonló gondolkodású magyar és japán művészek: dolgoznak együtt. Ehhez kiváló lehetőség az alkotótelep. Villányban májusban részt veszek két kollégámmal a színháztér befejezésén. Reméljük, hogy ezeík a lehetőségek valósággá válnak. — Miért fontos egy japán művész számára ez a kapcsolat? — Miért? Miért? Mindig ez a miért? Mert magyar vagyok. Igen, magyarnak érzem magam. Japánban kulturális körökben van egy tünet, amit úgy neveznek: magyar betegség. Ha valaki — pontosabban egy művész — Magyarországon jár, akkor Japánba való visszatérése után az az első, hogy ismét Magyarországra akar menni. Sőt — bármerre jár a világban —, arról beszél, hogy járt ebben az országban. s pozitív élményekről számol be. — A jelenség mélyén hasonló lelki alkat, szellemi közösségérzet bújhat meg? — így gondolom, pontosan. — Mindig szimbólum volt számomra a szobrod és ifj. Szabó István kopjafájának egymás mellettisége: ez az élő kulturális hagyományok jelképe. — Csak a magyaroknál találtuk meg azt a fajta nyitottságot, ami ránk is jellemző. A japán ember nyitott, a magyarhoz hasonlóan. — Miben tudnád összefoglalni saját szakmai programodat? — Az első probléma, hogyan lehetséges a jó művészetet és a jó életet egyensúlyba hozni? Néha pénzt kell keresni, máskor a tiszta művészet útját keresi az ember, és az a nagyon nehéz, hogy a két tevékenység egy úton, egy vágányon haladjon. Néha bizony kii billen az ember. — Mi a fontosabb egy alkotótelepen : egyéni program megvalósítása, vagy a közösen megteremtettek kivitelezése? — A fejlődés azt mulatja, hogy a kollektív programok a fontosak. Ügy tudom, ez a ti elképzelésetek is, és ezzel nagyon egyetértek. Tereket kéne létrehozni, a térszervezést kell megoldani. Tetőt emelni egyes szobrok fölé, ülőhelyeket kialakítani, egyszerű funkcionális formák kellenek ide. A táj gyönyörű, óvatosan, de be lehet avatkozni. Annak idején terv nélkül jöttem ide. Körülnéztem, és megláttam ezeket a horizontális lágy formákat, felhőket és egyszerűen ez jutott eszembe, és megcsináltam. Büttncrnc Bódy Agnes
