Somogyi Néplap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-06 / 55. szám

Reménykeltő tanácskozás CSIVI­TE­LŐK A nappali hatalmas ab­laka az udvarra néz. A ki­rakatnak is beillő táblaüveg előtt belül délszaki növé­nyek pompáznak. Az udvar­ra nézve végtelen madárka- lttikÁt lát az ember. Aki be­lép a házba, első pillantás­ra észreveszi:, egy természet- védő otthonában jár. Leül az ebédlőasztal elé, csodálja a növényeket, s egyszer csak mintegy varázsütésre, meg­mozdul a természet. Olyan a látvány, mini amikor fil­met vetítenek. Egy áriás .képernyőn” elevenednek meg a tél madarai. Reggeli­re érkezik a család ... Zöldikék jönnek először, aztán a busafejű meggyvá­gók csoportja. Éhes-türel­metlenül verdesik szárnyai­kat, szánté megállnak a le­vegőben, kémlelik, nincs-e idegen, akitől tartaniuk kell. A „gazda” közelségét sem viselik el, pedig tudniuk kellene, hogy valaki min­den reggel literszámra önti a napraforgót az etetővályú­ba. Talán csak sejtik — vagy még azt sem —, hogy a nyugdíjas férfi most ép­pen reggeli kávéját kortyol­ja, arca derűs, s tekintete vi­gyázva lesi kedvenc mada­rainak minden mozdulatát. Jönnek a pintyfélék, a a szén- meg a kékcinke, a piros fejű Tengelic (vagy pontosan érkeznek, mintha érájuk volna. A nagyképernyős termé­szetjáték Kaposvár központ­jában, egy családi ház ud­varán játszódik, ahova egy ósdi mosdótáltartó tetejére hosszú etetőt ácsolt fából a tulajdonos, a nyugdíjas épí­tészmérnök, Takács Lajos. De hány más ház udvarán, erkélyén látjuk reggel és este vissza térni a gondosko­dásért hálás madarakat... Miért csak a természet rom­bolóit vesszük éare? Az a hír járja, hogy egy madárkának két szem nap­raforgómag bőségesen ele­gendő napi táplálékul. És csak itt, ennek az egyetlen háznak az udvarán naponta 4—5 liter napraforgót fo­gyasztanak el a természet csivitelői. Hány százan jö­hetnek a hívó szóra...? Múzeum lesz a Ciframalom A héten: Budapest, SZOT-iskola, a marxisták és hívők nemzet­közi konferenciája . .. Kis beszélgető csoportok a ta­nácskozás szünetében. A tár­salgás nyelve hol angol, hol francia vagy német, olykor egyikről á másikra váltanak ét, ha újabb partner csatla­kozik a csoporthoz. Sokféle ember — ennyi első pillan­tásra is látszik. Mégis min­dig megtalálják — és nem­csak a szónak szótári értel­mében — a közös nyelvet. Ha majd valaki a jegyző­könyveket tanulmányozza, könnyen megállapíthatja, hogy a leggyakrabban sze­replő szó: peace, paix, Frie­de, mir — azaz béke. Jólle­het a tanácskozás ennél szé­lesebb témakörrel foglalko­zik: az emberiség jövőjével, címe szerint: „Az ember fe­lelőssége a mai világban”. S az emberek elsősorban és mindenekelőtt a békéért fe­lelősek, hiszen ez az alapja minden további párbeszéd­nek és cselekvésnek. Tizenöt országból csaknem százan ültek három napon át a tanácskozóasztalok kö­rül. Valamennyien komoly, megfontolt férfiak, a harmin­casak éppúgy, mint a hetven éven is túl járók. Komolyak és megfontoltak a felszóla­lások is: más és más oldal­ról, de mindnyájan azt talál­gatják, mit lehet és kell ten­ni az emberiség fennmara­dásáért, a békéért, a külön­böző felfogású, világnézetű emberek, marxisták és hívők közti hídépítésért. Korántsem arról van szó, hogy kölcsönös engedménye­ket kívánnának tenni a marxisták és a hívők — meggyőződésükben. A buda­pesti tárgyalóasztaloknál ült szovjet, magyar, bolgár, NDK-beli és más marxista filozófusok a vita során is hangot adtak meggyőződé­süknek, amellyel szemlélik a világot. S ugyanígy a kato­likus, református, evangéli­kus, izraelita, görögkeleti és más felekezetű lelkészek és gondolkodók. „Két világháború áll mö­göttünk" — ez a mondat a legtöbb előadásban és felszó­lalásban elhangzott. Két olyan világégés, amely Euró­pából indult el, s amelynek sok millió áldozata volt. Mindent el kell követnünk, hogy harmadik ne legyen. Ezért kell — mint egy világ­szerte ismert osztrák jezsui­ta, Karl Rahner mondta — megtárgyalni egymással az embernek és világának kér­déseit, a gondokat és a re­ményeket egyaránt. Nekünk, keresztényeknek és a marxis­táknak együttesen kell vála­szolnunk a mai világ konk­rét és égető problémáira — hangsúlyozta egy német pro­testáns teológus. „Itt és most nem az a fontos, ami elvá­laszt bennünket, hanem az, ami összeköt” — ez a gondo­lat ugyancsak sokszor el­hangzott a tanácskozás so­rán, marxisták és hívőik ré­széről egyaránt. Hiszen lehet és kell is vitatkozni, szem­besíteni az álláspontokat, amelyek igen sok kérdésben különbözőek. A további vi­táknak is az a feltétele, hogy megmaradjon a béke, fejlőd- \ jenek a békés kapcsolatok az országok és a népek ko­Gitárw duda, balalajka A Szovjetunióban és több más országban élő nép 500 zenesszerszám át gyűjtötték össze a zenekultúra Glinka nevét viselő központi mú­zeumában. Ugyanott régi orosz háromhúros vonós- hangszerek, zsalejkák, bala- lajkák, dudák, pásztoraipok, harmonikák mellett látható az a gitár is, amelyet Nasz- ty« Poljakova cigány éne­kesnő 1927-ben ajándéko- KW F. I. Saljapinnak. zött. „Az elet értelmét és célját illetően voltak, van­nak és lesznek különbségek marxisták és hívők között — mondta egy szovjet tudós —, de arra kell törekedni, hogy a világnézeti ellentétek ne váljanak politikává.” A kü­lönböző felekezetű teológu­sok, akik fejhallgatón kísér­ték figyelemmel a felszóla­lást — rábólintottak. Pedig talán évekkel ezelőtt maga a szó is kellemetlenül érintette volna őket: az SZKP Tudo­mányos Ateizmus Intézeté­nek igazgatója volt a szónok. Az à mintegy száz ember, aki a budapesti tanácskozó­teremben három nap'g együtt ült, önmagában kevés ahhoz, hogy megmentse a vi­lágot az évek, évtizedek óta fenyegető katasztrófától. De valamennyien képviselnek — kisebb vagy nagyobb töme­geket. Van, aki csak saját híveinek táborát tudja maga . mögött, más egy pártot, egy egyházat vagy éppen egész országot. Szavuk mindenkép­pen messzebbre száll a te­remnél, ahol együtt ülnek. Figyelemmel kísérte a ta­nácskozást sok ország köz­véleménye. Egyetértő véle­mények és kritikák is hang­zottak és hangzanak el, hi­szen még nem mindenki ért egyet azzal, hogy közös fóru­mot kell kapniuk mindazok­nak, akik el akarják háríta­ni az emberiség feje fölül a veszedelmet. S mégis reményt kelt ez a tanácskozás. Annak a tanúbi­zonysága, hogy minden el­lentéten felül lehet emelked­ni, amikor az emberiség iga­zán nagy kérdéseiről van szó. Lehet, hogy némelyik résztvevő a 2000. évnek mint szentévnek a megünneplésére készül. Lehet, hogy mások a sok országban pusztító éhín­ség megszüntetésének határ­idejét látják az ezredfordu­lóban. s ismét mások a szo­cializmus újabb sikereit vár­ják ugyanattól az időpont­tól. A lényeg mindenképpen, mindenekfölött az, amiről most három napig tanácskoz­tak Budapesten marxisták és hívők: hogy az emberiség megérje az ezredfordulót, meg az azutáni időket is. Hogy béke legyen. S ehhez kétségtelenül hozzájárult ez a tanácskozás, amelyen kü­lönböző világnézetű emberek, más-más oldalról — lényegé­ben ugyanazt az akaratot szólaltatták meg. Várkonyi Endre stiglic, ahogy mifelénk mondják), és óvatosan ér­kezik a verébhad (az is pintyféle). Tudjuk, hogy „a veréb is madár”, mégis fél­rehúzódva, szerényen, a földről szedegetik a magot, melyet a többiek elszórtak. Békésen megvannak egy­mással. Csak a meggyvágók agresszívek, saját fajtájukat is elkergetik. Színes, gyönyörű kaval- kád ez; órákig el lehetne nézni őket, ha neon lakná­nak jól, nem váltanák egy­mást csapatostul. Mindig Múzeum lesz az ország legrégibb, eredeti állapotá­ban fennmaradt malma, a tatai Ciframalom, amely egyben építészeti érdekesség is: az egész Közép-Európa legnagyobb belső fesztávú építménye. Az egykori föl­jegyzések szerint már 1587- ben őröltek benne a mol­nárok a cifralisztet, az ak­kori idők legfinomabb, ka­lácsnak valóját Az 500 négyzetméter alapterületű, L alakú malommonstirumba négy kapun át hordták be a búzát és vitték ki a lisztet. A Komárom megyei Ga­bon aforgaimi és Malomipari Vállalat által berendezendő ma lom m ú zeu mb-an a ma­lomipari eljárásokat, a ma­lomipar fejlődését tanulmá­nyozhatják majd az érdek­lődők. beiratkozás Ezen a héten csütörtökön és pénteken lesz a tanköte­les gyermekek beiratkozása Ez azokat a gyermeket érin­ti, akik 1977. szeptember 1-e és 1978. augusztus 31-e között születtek. Somogybán 185 általános iskola működik, ezekben ta­valy 5894 gyerek kezdte meg tanulmányait első osztályos­ként. A következő tanévben mintegy ha'ezer tankötele, korú, leendő kisdiákra szá­mítanak. A megyeszékhely 15 általános Iskolájában is valamivel több beiratkozol várnak, mint tavaly — ak­kor 1389-en mentek először iskolába. A hat tagozatos kaposvári iskolába — 2 ének, 2 testnevelés, 1 an­gol, 1 német — nemcsak a közigazgatási körzet . sze­rint is odatartozók jelent­kezhetnek. A tankötelesek beíratását törvény írja elő: minden gyermeknek iskolába kell járnia a hatódik születés­napját követő szeptember hónap első napjától. A be- íratás a szülő vagy gondvi­selő kötelessége. A gyermek adatait a szülő személyi igazolványával, a gondviselő a gyermek születési anya­könyvi kivonatával igazolja. A beírt tanulók még a tan­év kezdete előtt orvosi vizs­gálaton vesznek részt, en­nek idejéről és helyéről az iskola igazgatója ad tájé­koztatást. A kaposvári általános is­kolák március 8-an 8-tól 17 óráig, március 9-én pedig 8-tól 13 óráig várják a be- iratkozókaL Lőrinci L. László áfán 30. — Képzeld csak el... A kommunis­ták rendeztek vala­mi gyűlést a moziban. Szék meg nem volt elég, amire leüljenek, mért a nyilasok vagy ki a roseeb, eltüzelték őket. Erre a kom. munisták elmentek a Mun­kásotthonhoz, az öreg hülye Stefanek papa meg kinyi­totta nekik az ajtót. Erre se szó, se beszéd, minde­gyik kommunista megfogott két-három széket, és máris vitte a moziba a gyűléseik­re. Azt hiszed, visszahoz­tak egyet is? Hiába üzen­tünk nekik, a fülük botját se mozdították. Hát erre mi néhányan, a párt és az Otthon vezetősége részé­ről, panaszra mentünk a fő­ispánhoz, Csak hát hiába, mert a főispán is kommu­nista. Tudod mit mondott nekünk? Hogy eddig is a kommunisták ültek, és ez­után is á kommunsíták fog­nak. Csakhogy nem a bör­tönben, hanem a mi szé­keinken. Ültünk volna mi is akkor, amikor ők. Bezzeg akkor mi mással sem fog­lalkoztunk, mint munkás- árulással... Érted? A vé­gén örültünk, hogy nem csuktak le bennünket. Ho­va a fenébe mehetnénk pa­naszra? Most aztán ott áll a Munkásotthon szék nél­kül. Már azon se csodál­koznék, ha holnaptól az Otthon se lenne a miénk, így aztán csak nem vihe- tem oda azokat a szekré­nyeket ... Bolond leszek a kommunistáknak szajrézni. Szerezzenek maguknak, ha akarnak. Egyre csak Terézre gon­doltam; legszívesebben már nála lettem volna. —1 Végül is hova akarja rakni őket? — kérdeztem türelmetlenül. ■— A padlásra. Ha kell, szétszedem őket. Jó kemény fából csinálták valameny- nyit, megkopogtattam az ol­dalukat. Van vagy kétszáz éves mindegyik. Olyan ál­lapotban vannak. mintha csak legnaip rakták volna össze őket... Még majd jól jöhet nekünk. Ha te­gyük fel, az oroszok egy­szer kimenríének innen, és a Dunántúlról átjönnének az amerikaiak, jó pénzért túladhatunk rajtuk. Pontosan tizenegy órakor meg Is érkezett a katonai teherautó. A sofőr ült csak a vezetőfülkében és az is egyre sürgetett, amíg a szekrényeket raktuk. Végül apám unszolására és a be­ígért két frissen sütött ke­nyér fejében ő is nekiállt a rakodásnak, és nagyokat nyögve nyomkodta fel a fa­ajtókat a platóra. Egy óra felé már egyet­len épkézláb bútordarab sem maradt a kúria udva­rán. Futottam Gulyásék felé, ahogy a lábaim bírták. Most, évtizedeit múltával, könnyű lenne azt monda­nom, hogy megéreztem va­lamit, hogy valami rossz előérzetem azt súgta, siet­nem kell. Valószínű azon­ban, hogy semmi ilyesmi nem történt, csupán annyi­ra hiányzott Teréz és any- nyira akartam már látni, hogy nem tudtam paran­csolni a lábamnak. Futot­tam, csak úgy porzott nyo­momban a kocsiút. Gulyás bácsi üres falá­dákat rakosgatott, amelyek békeidőben szódásüveg-re­keszekként szolgáltak, s idők múltával a szemét­dombra kerültek. Most azonban, hogy a rekesz­utánpótlás elakadt, Gulyás bácsi jobbnak látta, ha a használhatóbbját újra beve­ti a küzdelembe, amelyet a háborúban megcsappant kuncsaftok visszaszerzéséért folytatott. Ott szöszmötölge- tett a tyűkszaros rekeszron­csok között, és csak akkor emelte föl a fejét, amikor hangos csattanással bevágó- dott mögötte a kapu. Gulyás bácsi tulajdon­képpen nem ismert engem. Igaz, egyszer-kétszer vol­tam máx nála apámmal együtt — javított szélieket szállítottunk vissza — alig­ha emlékezhetett azonban rám. Süvölvény gyerkőc le­hettem akkortájt, amilyen tízesével akad minden ut­cában. Szóval, becsapódott mö­göttem a kapu, és én szem­betaláltam magam Gu­lyás bácsival. Bár marha nagy lakli voltam, még rhindig gyakran zavarban éreztem magam, ha felnőt- tokikel kellett szót válta­nom. Most is, mielőtt még gondolkozhattam volna, hangos adjon istennel kö- szönttem, csak aztán tettem hozzá dörmögve és szégyen­kezve a jónapot kiváookol is. (Toiytatjtik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents