Somogyi Néplap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
B izottság erkeaett a táborba, és körülbelül nyolcszáz embert teljesen érthetetlen rendszer szerint elkülönítetitek: tisztek, legénység, orvosok, rendőrség, öregek és fiatalok. Nem Uidtűk, mit jelent ez, felkészültünk hát a legrosszabbra. A legmakacsab- bul az a hír tartotta magát, hogy magas rangú tisztek hamis papírokkal, tábori ruhában elvegyültek a foglyok \ között. Egy hajdani utászkaszár- nya lőszerraktárába vittek bennünket; ez a hegy belsejébe nyüt. Szellőzése még csak volt, de fény semmi. Hogy a szükségvilágítás nem működött, azt mondanom sem keffi. Már három napja voftunk a „karanténban: ha a napi háromszori étkezés nem jelezte volna valamiképpen mégis az időt, a dupláját sac- coltuk volna így hát végtelen tengernek látszott az idő, s mi csendben fuldo- ____________ k öltünk benne. -----------------E lviselhetetlen volt a helyzet, mert nem ismertük egymást, csak futólag, látásból... Kis csoportokban vagy egyenként vittek le benr.unket éjjel, és a három napot hat egymást követő, vég nélküli éjszakának éreztük. A homály, mormol ás és suttogás beette magát az ember agyába, és éles fajdalomként megtelepedett. Volt, aki mesélni próbált, de a történet végéig senki sem jutott el Vagy az álta- nos érdektelenség nyelte el a végét, mint víz a homokot vagy nem engedték befejezni neki, mert mindenkinek volt mondandója . .. Vagy csak a hangjukat akartak hallani, így szerezvén bizonyosságot arról, hogy még élnek. Az egyik szomszédom szünet nélkül félhangosan mormogott valamit, csakúgy maga elé, és nem zavarta, hogy senki sem figyel rá. Mintha nem lett volna egészen normális. Már harmadik este kanalaztuk némán, a láthatatlan étel fölötti undorunkat legyőzve, a híg levest, és még mindig nem történi semmi. A pattanásig feszült helyzet már-már robbanással fenyegetett. Ekkor valaki felkiáltott. — Én vagyok a zsidók királya! Szörnyű, szinte nem is emberi hang volt. Halálos csönd lett a teremben, amelynek még a nagyságát sem sejtettük. — Én vagyok a zsidók királya! — hallatszott ismét. A csönd anyaggá vár, beburkolt bennünket, szinte a bőrünkön éreztük. És megint: — Én vagyok a zsidók királya! Ezúttal halk nyöszörgésként; mintha súlyos beteg nyögdécselne. A csönd súlyosan ránk nehezült, de senki sem szólt. Mintha mindnyájunkat megbéklyóztak volna. — Csak ki kellett nyitnom az ajtót.. „ amikor már vége volt. — A láthatatlan ember hangja mintha a másvilágról jött volna. — A nagy vas zárúruda- kat ellökni... Nem volt könnyű dolog, elhihetitek. Mert, amikor a gáz jött, mindenki az ajtóhoz nyomult, mintha legalábbis ki lehetett volna menni. Azok a zárak aztán nem mozdultak. Vigyázni kellett! Amikor az utolsó pánt is meglazult, kinyílt az ajtó, és ha nem volt az ernber elég óvatos, simán agyonvágta. Érteni , kellett hozzá. Egyszerre mindig kétszázai' voltak benn. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán az aj ■ tónál. De mégis sikerült kinyitnom. Csak a gázálarc miatt féltem, ha egyszer meglazul.. A ciklongáz százszázalékos! Az iszonyattól borsózott a hátunk. A téboly minden gátlástól megfosztotta ezt » Az NDK-beli író „Ein halbes Semester Sounner” c. kötetéből. az embert, olyan tárgyilagosan beszelt a kimondhatatlanról, mint juhász a bir- kanyírásróL — Nem voK könnyű — Tudta, hogy nem meggyőző, kezdte. — Elhihetitek! — amit mond. — Nem mindenkinek használt a jó koszt, meg este az az üveg pálinka. De ki tudja, meddig nem bírtam volna még, ha nem jön az a dolog a zsidók királyával ... Megint szünetet tartott, mintha keresné a szavakat. — Tehát egy nap új szállítmány érkezett; nyolc-tíz csoport lehetett. Nem volt ez sok, néha a dupláját *s megcsináltuk. De jó páran voltak köztük, akiket előtte kihallgatáson kikészítettek. tam a gázálarcot: 0 azonban mozdulatlanul állt és kiabált: „Én vagyok a zsidók királya!" Ott. abba a pózba merevedve tényleg királynak látszott, aki előtt megnyílik a tenger és a sziklák meghasadnak. — A tábori orvos üvöltése térített magamhoz: „Mit lazsál, maga szemét !" Mindig ezt mondta, mert ettől csúnyább sző neki már közönséges lett volna. Igazi orvos volt, és Ráadásul százados. De most nem vadultam meg a szidalmazástól; ettől tériem magamhoz. A? orvos egyben a parancsnok helyettese is volt. — Megszólalni még mindig nem tudtam. így csak a kezem nyújtottam ki a kamra irányába. A doktor megigazította a maszkját, és a hullahegyeo LUDWIG SCHWARZ* Balatoni barangolások (Harangozó Ferenc rajza) Kiáltás az éjszakában Ezeket úgy kellett bevinni, mert jártányi erejük sem volt. Éppen benn volt egy transzport, rágyújtottam, és vártam a megfigyelőáliás jelzését. Akkor felvillant a zöld lámpa, és a csengő a maszkok felvételére szólított. Kinyitom a zárakat, félrehúzom a zárórudakat, gyorsan félreugrok.. „ a szokásos kép. Mintha fal dőlt volna le. összegabalyodott, merev végtagok. Az első percben nem is tudja az ember, hol kezdje. Fölmászom; a fölsőket köny- nyebb leszedni, és szinte véletlenül benézek a kamrába, ahol még surrognak a ventillátorok. És ott áll! ... Nem hiszek a szememnek. Teljesen olyan, mint egy ember! A gáz kellős közepén, ami biztos, mint a halál . .. Hatalmas volt óriási. Vágy csak olyannak látszott, mert élt és egyenesen állt? És mert csont-bőr volt, és csupasz, mint a többiek. A lábát behajlítot la, mintha eltörött volna Ha a halottak közt találom, biztosra veszem, hogy a kihallgatáson készítették ki. Bizony, sokat összevertek De ez egyenesen állt, a szeme nyitva; igaz, zavarosan fénylett. Azt sem tudom, férfi volt-e vagy nő; talán egyik sem. Akkor felkiáltott. Olyan hangosan, mintha hangszóróból jönne Az volt az érzésem, hogy az egész tábor hallja: „Nézzétek! Én vagyok a zsidók királya.” — És piég egyszer: ,.Én vagyok a zsidók királya!” Aztán megint, újra és újra. — Teljesen magamon kívül voltam. Megszűnt számomra a külvilág. Kiáltani akartam, de nem jött hang a torkomon. Csurgóit rólam a veríték, és zavarodottságomban majdnem lerántotát bement a kamrába. „Hé”, kiáltotta. Az azonban észre sem vette, hogy szóltak hozzá, és egyre csak azt kiabálta, ................ hogy ő a zsi d ók királya. A doktor úgy tíz lépéssel előtte állt, a lovaglóostoráva) játszott, és figyelte a férfit. „Érdekes” mondta, és kicsit közelebb ment „Hé”, kiáltotta még egyszer. A másik elhallgatott, és ránézett. De úgy, mintha átnézne rajta, a falakon és mindenen. „Hé! Mondj már valamit!” kiáltotta az orvos. A másik meg mintha nem is hallaná. „Tiszta ügy” mondja erre az orvos. „Éppen akkor ájult el, amikor jött a gáz. Az erősen csökkent légzés miatt nem kapta meg a szükséges dózist. Módfelett érdekes !” — Egy darabig még nézi, aztán előrántja a pisztolyát, tölt, kibiztosít, és lő. Nem is hallom a lövést, csak érzem ... Ott feküdt, Meghalt, és . .. Teljesen olyan volt, mint egy ember; még vérzett is. A csendet újra a tébolyult hangja törte meg: — Én vagyok a zsidók királya! E Kelemen Lajos A ház felé A2 ötvenéves Kolosi Mártonnak Tartanánk már minduntalan a ház felé — igyekvésünk ott megújuljon, szintúgy, akik niv.esznek jelen, felmérhetné-ti- elődeinkkel egymást; ámde a hűség kedves fahiát üres telkek sora szabdalja; így végleges —• s belül, otthonok elvont képein is békén nö a gaz, mohos zöldbe vonva tűnő közösségek nyomát, ahogy a kor, mely többet nem kíván, takarni vesztét, óvni az egyéni tett jogát — s mégsem gátolja meg, hogy a ház, mint kezdetben, remélje; hiába nem vár — még közel vagyunk. Endrődi Szabó Ernő Alkalmi szonett M.-nak mint négy gerincen mél y zöld ásító katlan melyben a csend falai közt öntudatlan forogva és lebegve zuhanunk halált nem félve rántja le egyik a másikát, szorítva s karolva gyilkos ölelésben olyan most a pillanat e percnyi létben a két lapuló szó között melyben kéken villog a jég s beékelődik egészen közéd s közém a kimon dhatatlan. .. csak ülünk a villogó néma fagyban föld-hallgatásként kövesedő dacban s már egyre távolabb attól hogy fej döntsön ne indulat és hogy te ments meg vagy én segítsek neked: — hát menj! Szépen magyarul — szépen embertll A nyomda ördöge g y hét után, amikor kihoztak bennünket a hegy gyomrából, és ú.ira a táborban voltunk a többiekkel, senkit sem találtunk, aki tébolyult lett volna; később sem, akármennyire is kerestük. Talár, ott maradt a hegyben ... Lassan megfeledkeztünk róla. Megismertük, néven szólítottuk egymást; meséltünk a munkákról, a falunkról, a hazánkról, a családunkról, néha a lányokról ... „A zsidók királya” fele désbe merült. Mintha csak mesélt volna róla valak: egy éjszakán .., futtám Edit fordítása; A sajtóhiba alighanem egyidős a könyvnyomtatással. Akármennyire gondos munkát Végez is a nyomdász, óhatatlanul is közrejátszhat valami. A sajtóban megje- letnt hibás szedéseket, szavakat — tréfásan — sajtóhu- bónak vagy sajthibának szoktuk nevezni. Általában kömy- nyedén felismerjük, például könyv (—könvyt, natpar (—naptár). Sokszor csak a mondat értelméből lesz világos, hogy a nyomda ördöge is tevékenykedett : „a falióra gót betas és német nyelvű” (az összefüggésből az derül ki, hogy a felirat — és nem a falióra — volt gót betűs és német nyelvű). Magunkban tehát kijavítottuk a hibát, a helyére tettük a mondatot — és nem értettük félre. Felvetődik a kérdés: mi van akkor, ha nem jövünk rá az elírásra? Más szavakkal: vannak olyan tévesztések is, amelyek mind az eredeti formájukban, mind megjelent (hibás) alakjukban is érthetők. az a teljesen félreérthe- tőek. Ezeket nevfzmk értelmes sajtóhibáinak. Most ez;k közül mutatunk be néhányat. A betű-, illetve a szótagcsere a leggyakoribb. Nemrégiben ezt olvastuk: „fíjúság •sportoló”. Nyilvánvaló, hogy ifjúsági volt az eredet bér., Egy-egy betű kimaradhat. Például az egyik tűzvészről írt tudósítás címe a követne- /ő volt: „A papírkosárba dobta a cikket." Ebben a formában nagyon félrevezet bennünket; mert ha egy szerkesztő elutasít egy cikket (azaz a papírkosárba dobja), abból még nem lesz tűz. Az égő csikktől már igen. „A beszédnek nagy volt a vízhangja’’ — Olvastuk másutt. Nyilván a visszhangról van szó, tehát sokakat érdekelt a beszéd. Az ékezet megléte vagy hiánya is szerepet játszhat: „A kortól megrokkant”. A cikkben egy fiatalabb férfiról olvashatunk. öt, bizirny, nem a kor (azaz a hosszú élet) rokPStyuka monológja Én kérem Melopsittacus undulatus, törpepapagáj vagyok. Egy állalkereskedés ki- ralcatából láttam meg a világot. Mondhatom, szép kis világ, ahol a verebek és a galambok szabadon járkálhatnak az utcán! Persze, nem születhet mindenki papagájnak; abba is bele kel’ törődni, ha valaki díszpinty A diszpintyek rosszabbak, mint az emberek; nem elég, hogy egész nap veszekednek, de közben énekelnek is. Én csak be vagyok zárva, pedig nem követtem el semmit. Egy jó ügyvédre lenne szükségem! Nem ügyvéd vásárolt meg. hanem egy apuka. Az apukának van egy felesége, aki éjjel-nappal veri otthon az írógépet, s van egy kisfia aki az anyukát veri, ha nem leap papagájt vagy vanília- krémet. Ez a kisfiú egyszer engem is megkínált a vaní- líakrémmel, de papagájkórosnak színleltem magam, s ettől a családot kilelte a hideg. Névadó szüleim erre a ronda Pityuka névre kereszteltek, mintha nem létezne Benci, Frici, Gabi, Lali, Őszi, és Ricsi becenév Magyarországon. És az még csak hagyján, hogy ők reggeltől estig Pityukénak hívnak, de az már túlzás, hogy örökké reszelt sárgarépát dugdosnak a csőröm alá, hátha elkezdem mondani: Pityuka vagyok ... Ez, kérem, pontosan olyan, mintha az intenzív nyelvtanfolyamon állandóan sósborszeszbe áztatott kockacukrot tennének az ember szájába, hátha kimondja végre: Ai em cselovék. Ennek ellenére megtanultam néhány káromkodást a gyerektől, s néhány vegyes mondatkezdő fordulatot a televízió külpolitikai kommentárjaiból, azonban ezeket sohasem használom fel társaságban, mert akkor a cigarettafüsttől se nem látok, se nem hallok, csak köhögök. Azt viszont nagyon is jól látom, hogy sok embernek nincs igaza a lakáskérdésben, amikor panaszolják, hogy szűk lakótelepi lakásban élnek. No, de mit szóljak én ebben a kalitkában, ahol csak egy kis tükör van, s abban is mindig magmat látom? Különben se tartson szobamadarat az a házaspár, amelyik alig várja, hogy elaludjon a gyerek, aztán letakarnak engem egy kendővel, mintha a sötétség elnyelné a hangokat. Vagy azt hiszik, hogy egy törpepapagájjal mindent szabad, arra sosem jön rá a szerelem!? Kár, hogy csak beszélni tanítanak minket, írni nem, mert akkor az újságok orvosi rovatai teli le-nnének a papagájok panaszaival. Aztán a gyerekneveléssel se értele egyet. Mindennap tömik azt a kis szerencsétlent csokoládéval, rágógumival, Matchboxszal és fémhu- szassal, én pedig csak kétnaponként egyszer kapok friss madáreledelt, és mégsem fogom felpofozni a szüléimét soha . .. A legnagyobb baj, hogy nem vagyok kutya, és egyszer sem visznek le az utcára sétálni. Ebben az összezárt családi környezetben gyakran rámjön a szituativ neurózis, s nemcsakhogy nem kezeltetnek, de még a pálinkásüveget is elzárják előlem, amikor néha kilógok a kalitkából. Pedig valahol a papagáj is ember. Most végre bekövetkezett egy kis háztartási baleset; megcsíptem az apuka feleségének az ujját, amikor tiszta vizet akart önteni az ita- tómba, aztán kirepültem a nyitott ablakon. — Pityuka, azonnal gyere vissza! — kiabálta rémülten az asszony. De én felszálltam a szomszéd háztetőre, és azt mondtam: — Napóleon vagyok, Napóleon vagyok! Tormái László kan tóttá meg. hanem a kór (ebben az esetben a szilikózis). Legtöbbször azonban az értelmes sajtóhibák a nyelvi humor forrásai. Ez a típus könnyen a szemünkbe öt'ik, és még sokáig emlegetjük: „A haderő bevetette a gyalogságot, a légierőt és a nehézséget” (=nehéztüzérsé. get); „országos állat- és kirakodóversenyt (—vásárt) tartottak”; „az USA fokozza a fegyverkezési hajszálnak (— hajszának) az ütemét” ; „hatalmas szilvák (=szilfálk) árnyékában pihentek a dolgozók”. A nyelvi humor végső határát súrolják, és Rejtő Jenő-i hangulatot árasztanak a következők: „Méregképes (—mérlegképes) könyvelőt felveszünk” ; „TMK- részegünk (=részl egünk) kiváló munkált végzett”. Előfordult mór olyan is, amikor a nyomda ördögének „lelke” volt. Franco, egykori spanyol diktátor elhunytáról az egyik napilapunk így írt; „szívte- lenségbene halt meg”. A kéziratban nyilván a szívelégtelenség szó szerepelt. Beszélhettünk volna még zavaró és félreérthető szó- rendi hibákról, kisebb-nagyobb vétségékről, ám ezek inkább szerzői hibák, és nem a nyomtatás során keletkeztek. Olykor haragszunk vagy bosszankodunk a sajtóhibák láttám — főként akkor, ha ezek a saját cikkünkben, olvasói levelünkben fordulnak elő. Egy-egy ilyen hibáért ne a szerzőt vagy a nyomdászt hibáztassuk, hanem a nyomda ördögét. Azt sem keli figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a hibák — sokszor humoros hatásuk ellenére — nem jelentik a nyelv rombolását; többnyire a véletlen — kellemetlen — játékáról van szó. SOMOGYI NÉPLAP M. L. El
