Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

ratMffii Wtewer magara* fcSettBnk,

—TJrrr egy könnyed mozdulattal átmutatott a saomraérf hegyre, hogy oitt a zerge. —Hol? Merre? — kapkodtam a fejem. Szorongatom a távcsövet, egyszer csak valóban megpillantok egy oki aranyi feketeséget Selejt, mondja a vadász. Meglőhet!. Ránézek. Hát ezt honnan tudja?! Fél métert tartson föléje, tanácsolta. Elhibáztam. A következő lövés után azonban eltűnt az a távold fekete folt Megvan! Gratulálok! — veregette a váltamat ez a kamaszfiú formájú vadász, majd a hátizsákból elővett egy üveg borókapálinkát. KI nem árthatom a borókapálinkát de aikkar jólesett az a néhány korty; mondhatom, sohasem ízlett úgy még pálinka az életemben.

Odakint hó, roskadoznak az ágak. A tornácon kopogás, férfihangok.

— Jó napot! — szól be egy kucsmás erdei ember. — Feri „bácsi”, legyen szives, jöjjön ki...

Csiikvár Ferenc kimegy. Krákogás, fél szavak. Már jön is vissza, s kezében tartja terepjáró csizmáját

— Egy szarvas feltámadt, utána kell menni — mondja.

— Feltámadt? i

Mosolyog.

— Egy vendég vadász meglőtte, de nem ölte meg. Most kószál szegény, ét várja a kegyelem golyót

A mér kényesembe helyezkedett férfi percek alatt átváltozik vadölővé.

— Hát akkor... Majd jövök.

A másik két vadász a Gazmái várja.

Ameddig lehet, autóval mennek, azután gyalog a vérnyomok után.

Most egy ideig Évibe, • vadász félesége a

beszélgetőtársam. Mindenekelőtt megkérdezi, mit innék vagy érmék-« pér falatot, amíg az ura visszajön. Mert nem lehet tudni, milyen messzire vonszolta el magát az * szarvas. Éviké fenyvesi lány; „látja, ott egymást érik a házaik, de nékem itt sókkal jobb, már nagyon megszoktam az erdőt”. Már több mást tizennégy esztendeje laknak a vadon közepében. „Ha rokon látogatóba megyünk, egy idő után megfájdul a fejem, alig várom, hogy hazaérjünk; nyáron meg, amikor a partot ellepik az üdülőik, meg az autók, egyáltalán nem szeretek ott lenni Én bizony a csendet, a nyugalmat becsülöm, ha egyszer majd el kell költöznünk innen, hát inkább egy pusztára, mint városba...” Híres Jé gazdaasszony, főztét sokan emlegetik, mintaszerű rendet tart portáján, állatokat nevel, autót vezet, de még a puskát is ügyesen kezeli. Lőtt már nyalat, vaddisznót, szalonkát, „igaz, nem találtuk meg, de egészen biztosan leesett”. Ami Ferit, az urát illeti, ne higgyem azért, bogy mindig olyan nyugodt, mint amilyennek látszik, csak jól tudja leplezni az idegességét, de ő, Éviké, tudja, megérzi, ha belül rágja valami; akad ám ezen a nagy területen tennivaló, ott van például az a hatvan hektárnyi vadföld, azt is a Feri rendezi, mert kell a vadaknak az eleség, ilyenkor hetente háromszor visznek nekik az etetőkbe, szálas és szemes takarmányt kapnak; százötven szarvas, 300 őz, 100 disznó jár a területen, vsán dámvad is, körülbelül 150 lapátos agancsos, de azt még nem vadásszák. A magaslesek állapotáért is ő a felelős, fontos feladat a sózás is, a vadaik szervezete ugyanis kívánja a sót: körülbelül 30—40 mázsára való fogy el náluk a sózókban. Szóval nemcsak vadászgartásból áll az élet. A Feri meg olyan ember, hogy nem bírja elviselni a trehányságot, sosem végzett félmunkát, ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, nincs nyugovása, addig megy, addig intézkedik, amíg rendben nem tudja a dolgokat; szeret vadásztaim, mindent megtesz a vendégek kedvéért, de attól nagyon ideges, ha valaki nem úgy viselkedik az erdőben, a vaddal szemben, ahogy illik. Amikor mondja a Feri, hogy ott a vad, lőhető és erre azt a választ kapja, hogy „mindjárt, csak elszívom a cigarettám” vagy .ha olyankor derül ki, hogy nincs töltény a puskában, hát ugye, érthető, ha az efféle hozzállás fölidegesíti; persze a vendégnék nem szól, de itthon aztán kifakad, hogy micsoda vadászok akadnak manapság., ö az

Az első hó erdejében

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Faburkolaté ház. A tornácon gyilkos szarva agancsa, rajta a vadász régi süvege.

Tizenötezer hektár erdő, vad rezervátum. A legközelebbi település: Lu Ha. Évi, a kerü- ! átvezető-vad ász felesége oda vitte autóval reggelente iskolába a gyerekeket, amikor azok még alsótagozartocsok voltak. Most Tab- ra viszi ókét. Az út arrafelé locspocsos időben is járható. A Gaz kocsi hóban is elmegy,

AH-réten vagyunk, egy vadásztróteákkal, hőtökkel, fegyverekkel ékes szobában. Azon az emlékezete* november végi estén is itt voltul*. A cserépkálya ontotta a meleget, beszélgettünk. Egyszeresek a házigazda fölkapta a fejét és azt mondta:

— Ne lássak többé szarvast, ha nem esik a hó.

Hitetlenkedve léptünk M az estébe. A hó már bokáig ért a ház előtt. Az erdő mintha énekelt volna az üpnepd csendben.

— Jó lenne, ha karácsonyig megmaradna mondta a vadász, miközben emlékeim

száncsengői szóltak. — Az én karácsonyom mindig fehér — folytatta —, még akkor is, ha a valóságban fekete. Karácsony este apámmal ünnepelek; felköszontöm, mintha élne. István volt az apám és vadász. Ennél a gazdaságnál dolgozott, Segesden. Mindent tőle kaptam. Az erdőt, a vadat, a vadászatot. Karácsony este elindulok, mint tizennégy éves koromban, térdig érő hóban szarvasra lesni. Az első szarvast szentestén lőttem. Apámnak valahová el kellett mennie, s mielőtt kilépett a házból, kezembe nyomott két töltényt. „Legyen mivel kö- szöntejved az estét.” Régi szokás volt a dur- rogtatas karácsonykor. Amikor már nem hallottam a lépéseit, a sörétes patronokat kicseréltem golyósra, s elindultam az erdőbe A széliben laktunk. Ismertem már minden „vadváltást” s apám egész birodalmát, mint a tenyeremet. Elbújtam egy vaskos fa mögé, és vártam. Egyszer csak sötét árnyak estek a hóra, közeledtek a szarvasok. Az első tehenet, amelyik a többieket vezette (már tudtam, hogy azt nem illik bántani) elengedtem. A második a borjával volt. A harmadikat meglőttem. Az örömöt csakhamar fölváltotta az aggodalom. Mit szól ehhez az apám?! Mire hazaértem, ő is otthon volt. Mindjárt megvallottam a vétkemet. „Mi?! Te söréttel lőttél szarvasra?” „Gyöngygolyó- vaí” — nyugtattam meg. Az apám arca megenyhült. „Hát ha meglőtted, hozd is be!” — parancsolta. Mit tehettem? Fölkerestem néhány barátomat; aki karácsony este is hajlandó volt segíteni, és nagy nehezen, vállon hazacipeltük a zsákmányt. Akkor tanított meg az apám zsigerelni.

ridkvár Ferenc harmincnyolc éves, és több mint húsz esztendeje hivatásos vadász. A samárdi erdészet rengetegét járja — védi, neveli, selejtezi a vadállományt, s vendég vadászoknak segít emlékezetes élményt^ zsákmányt szerezni. Évente mintegy 300 nagyvad esik a területén, ebből sokat maga kerít pu^cavégre.

— A vendég vadász szerencséje nekem is öröm — mondja. — Érthető, hiszen részem van benne. Elmondok egy esetet 1971 őszén egy osztrák törzsvendég érkezett, és nagy bikát akart A szive nem lehetett tökéletes, mert az izgalomtól néha előbb összesét!, mint a vad, amibe golyót küldött De jó puskás volt meg kell hagyni; azelőtt már öt bikát leterített a területünkön. Szóval ezen az őszön nagyot akart, hát kivittem a eserelapi részre, ott ismertem egy jő bikát Kerestük türelmesen, de nem mutatkozott Egy szép esős napon aztán újra szerencsét próbáltunk. Jó mozgás volt Mintegy másfél hektárnyi vadföldön bőgtek a bikák. Helikopter húzott el fölöttünk. Ezt a kis időt használtuk ki, éa gyorsan felmásztunk a magaslesre. A szarvasok közben eltűntek, csak egyetlen bika állt a vadföldön, és bőgött Ez a hang értésünkre adta, hogy ő itt az úr, senki más. Amikor megláttam, kiesett a távcső a kezemből. Az osztrák, miután meglőtte, összeesett áz Izgalomtól. Előkerestem az orvosságát, a nyelve alá tettem (ki voltam tanítva), de már alig vártam, hogy közelről láthassam a bikát. Tizenhárom kilós agancs... Abban az évben ez volt a megye legnagyobb bikája. Aranyérmes, természetesen.

A másik emlékezetes bika hetvenötben esett Volt itt egy német vadász, tíz napig nem lőtt semmit . A tizenegyedik nap hajnalán (már becsomagolt az utazáshoz) mondom neki, próbálja meg még egyszer. A történethez hozzá tartozik, hogy a tengődi vadásztársaság vezetői néhány nappal azelőtt újságolták, hogy a bábonyi területen van egy csodálatos bikájuk. Csak úgy tréfából megjegyeztem, hogy átjön az mihoz- zánk, mert biztosan unja, hogy folyton csak őt figyelik a vadászok. Szóval az a német puskás azért jött ki velem akkor reggel, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Belenyugodott, hogy azon, az őszön elkerülte a szerencse. Mihelyt bevágtunk a sűrűbe (az erdő Bá- booy felé eső részén), bőgést hallottunk. De egészen furcsa, kútbóíjövő mély hang volt; sose hallottam Ilyet. És mindjárt utána előbukkant az ágak közül egy irgalmatlan nagy agancs. Rábőgtem. De akkor már úgy izgultam, hogy inkább nyekergés volt az, mint bőgés. A szarvas megvetően visszanézett. Lehet lőni, súgtam. Amikor aztán közelebbről megnéztük, a vadász elsírta magát örömében. A vadnak tizenhárom kiló harminc dekás agancsa volt. Attól a szerencsés naptól kezdve nem bukkant fel többé csoda- bika a bábonyi vadászmezőn.

Minden trófeának története van Rámutatok egy fekete szarvú koponyacsontra. Az

erdész elmosolyodik.

— Zerge — mondja. — A bőre Is ott

van a falon.

— Hallhatnám a történetét?

— Véletlenül jutottam hozzá. Még kezdő vadász koromban egyszer Ausztriában üdültem, Máriacellben. Pohara zga tás közben

megismerkedtem egy vadásszal, aki lehetővé tette, hogy lőhessek egy selejt zergét Adtak mellém kísérőt, egy vékony lábú, 35— 40 kilós fiatalembert. A hátizsák, amit cipelt, szerintem súlyosabb volt, mint az egész ember. S indultunk föl a hegynek. Egy darabig bírtam szusszal, de ahogy ritkult a levegő, egyre többször ültem le pihenni. A kollégámnak mintha szárnya nőtt volna. Küapjótól meg a Studlnka úrtól (aki a mestere volt tanuló korában) sosem hallott ilyen vadászokról. „

Öreg este érkezik haza.

— Nem süllyedtetek meg a képes fánál?

— kérdi B3 asszony.

— Szerencsénk voH.

A szarvasról nem esik szó. Természete*, hogy megkeresték; hogy minden rendben van.

— Hanem most már én la lnnék valamit

— mondja a vadász.

Koccintunk, s hamarosan ott járunk, ahon-’ nét az előbb érkezett meg. Az erdőben. Csak most nem itt, Ali-réten, hanem jóval mesz- szebb, valahol Dél-Somogyiban, Lábod környékén. Ott volt tanuló, a cigányképű, kemény kötésű Studinka László mellett. Amikor a neves szakember régi működési területéről, a Hanságból Somogyba érkezett, a Csácvár fiú fogadta az állomáson.

— Tudó* híre megelőzte, éppen ezért én másmilyennek képzeltem — mondja. — Egy szikár, vedlett öltözetű, csontos fekete ember szállt le a vonatról. Ócska hátizsákot, viseletes malaclopót meg egy olyan elnyűtt biciklit hozott magával, hogy még a pedálja

sem vett tisztessége*. A területünk egészes a Dráváig terjedt, volt vagy hatvanezer hektárnyi. Laci bácsi mindjárt azzal kezdte, hogy szerezzek magamnak egy biciklit, mert be kell járnunk a területet. Az üzemi konyhán három-négy napra való eleeéget vételeztünk, ■ azután neki a vadonnak, az út ta! an utaknak. Harminc—negyven kilométereket kerékpároztunk, ahol ránk esteledett, ott kerestünk magunknak hálóhelyet valamelyik bokor alján, és azzal a hírhedt malaclopó- wal takaróztunk. Hogy milyen régi és sokat tapasztalt ruhadarab volt, arról meggyőzött az az elviselhetetlen il latkeverék, ami áradt belőle. Laci bácsi kicsire nem adott, semmi más nem érdekelte, csak a munkája. Ahhoz viszont nagyon értett. A kerületvezetőket minden este berendelte a „malomba” (ott laktunk mind a ketten), töviről hegyire kikérdezte őket, hogy aznap mit végeztek, hol láttak vadat, mit tapasztaltak, sokszor m^ éjfélkor is ott ültek az emberek. Mindent tudni akart, és meg is tudott mindent. Ahogy ő vedásztetott, az már művészet volt. Széchenyi Zsigmond is sokszor eljárt hozzá, így ( elmondhatom, hogy vele is vadásztam. Különösem emlékezetes számomra egy két hétig tartó szalonkázás, amelynek részese lehettem. Laci bácsitól kaptam egy drillingpuskát (háromcsövű, sörétet és gplyót egyaránt lehetett belőle kilőni), és sokáig az7jil vadásztam. Később leadtam javításra, s nem a legjobb kezekbe került. Szóval tönkretették. Csak ezután tudtam meg, hogy az a fegyver valamikor Széchenyi Zsig mondé volt. Azóta is bánom.

Szapudi András