Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-08 / 32. szám
Rádiónapló A BETŰRŐL — Magyarországon is újratermelődik az analfabétizmus? Hallgassuk meg, mit mond a valóság! A most következő felvételek egy-két évvel korábban készültek, de frissebb felvételek is vannak közöttük. A legelső egy analfabétaiskolában készült. — Én már 54—55 éves vagyok. Kint az utcán dolgozok, úgyhogy előzök, elfázok, nem nagyon van kedvem. Fáradt vagyok, meg minden, de azért mégiscsak eljövök, ha jól érzem magam. Azon vagyok, hogy minél jobban megtanuljak, amennyire lehet egy ilyen idősnek, mint én. — Hetente négyszer jár ide. Mit szokott még csinálni? — Hát... Mit csinálok? Otthon ülök, elvégzem a munkát, ami van, meg az iskolában is. Ha haza megyek, örülök, ha lepihenek. Nem olyan nagyon sokat dolgozok, csak ha van rá idő. De azért az iskolát nem hagyom, hogy ne maradjak bután, ha idős vagyok is. — S amikor fiatal volt? — Ja? Hogy akkor miért nem tanultam? Falun nem volt iskola, messze nem tudtam járni, meg árván nevelkedtem, így aztán elmaradt. — Mikor kezdett dolgozni? — Fiatal voltam. Nyolc- kilenc éves koromban mentem szolgálni, sajnos, muszáj volt. Apám meghalt a háborúban. Árván nőttünk, kénytelenek voltunk, a mama nem tudott keresni kettőnknek, t így ei kellett menni. Emiatt maradt el az iskola. Cseléd voltam, meg gyárban is dolgoztam, mindenütt, ahol lehetett megfogtam a munkát, és így butának maradtam. Nem tudtam megtanulni az iskolát, különben nem így áll- nék, talán jobb volna. Többet is keresnék, meg jobb volna, nem kéne annyit szenvedni, gürizni. — Ha valaki nem járt iskolába, az nem jelenti azt, hogy... — No jó, de csak nem tud az ember úgy, mint mondjuk, aki iskolába járt mán. Olvasni sem tud úgy... ez a helyzet — Mikor gondolt arra, hogy iskolába fog járni? — Nagy koromban, már 42 éves voltam. Tanulgattam én, de elmaradt, beteg is voltam, meg minden, meg hát ugye nem is olyan nagyon ment már nekem idős korban. Felejtettem is, de azéH csak gyakorolgattam. — De nem adja föl? — Nem. Amíg bírom, tanulok, míg meg nem döglök. Így mondom magyarosan, mit mondjak mást. Ha már nem bírom, akkor nem bírom. Áldozni kell az embernek, ha meg akar tanulni, mert akkor butának marad, csak azt mondom most is. — Kivel él, hogyan él? — Albérletben lakok én egy maszek lakásban. Nincs asszony, nem tudtam szerezni, úgy mondom, ahogy van. Kevés jó nő van, aztán így elmaradt. Kínlódok, ütöm, verem a dolgot, ahogy tudom. Hát mit csináljak? Én konyhán alszom. Főznek nekem, ha fizetek nekik pénzt. A kis pénz, amit kapok, elmegy, alig marad kajára. Bár a házigazda nem lakik itthon, de olyan csökönyös az. Többet nem tudok fizetni. Még olyan helyek is vannak, hogy be se lehet menni, csak este. Csökönyös, mint a rossz ló. Nem gyühet be, mert így meg úgy, a fene tudja, hogy miért. Olyan kötekedő. — Sokat beszél? — Persze. És akkor ő mondja a magáét, én is a magamét. Ü se enged, én se, s utána összemérnünk, egymásnak szidjuk apját, anyját — Hogy akarja leszerelni az asszonyt? — Hát úgy, hogy meggyőzöm, addig beszélek. De hiába mondja neki az ember, mert értetlen. Ü csak zavarja az embert továbbra is. Én is mondanám a magamét. — És mit mondana? — Azt, hogy ne zavarjon, mert akkor nem tudom elolvasni a betűket, az újságot. Ezt mondanám neki. Oszt akkor majd mondana valamit. Hogy nem vagy igen, de én csak azt mondanám, hogy ne zavarjon, Bari Árpád tárlata A pesthidegkúti műteremlakás még utolsó simításokra vár, de gazdája máris be- rendeakedett : előkerültek az ecsetek és a festékes- dobozok. A budai hegyek csendje, a táj szépsége újabb és újabb képekre inspirál... Dr. Bari Árpád — az orvosból lett festő — műtermének falán a képek Csontváry színeit juttatják eszembe. De ott van bennük Bosch fantasztikus világa is. Mindezt mondom is, s ő még jó néhány névvel kiegészíti a névsort. „Végülís mindenkitől tanulhatunk valamit...” Hogyan is mondta a költő, Ba- ranyi Ferenc a dunaújvárosi tárlat megnyitóján? „Bari Árpád nemcsak azt a távot képes mérni, ami lélektől lélekig ível, de azt is, ami a lélek és a dolgok közt feszül, sőt még azt is, ami a dolgokat és a mindenségest elválasztja ...” Az asztalra kerül az Élet és Tudomány egyik tavalyi száma; Palugyai István hosz- szan ír ebben Bari Utolsó paradicsom című nagyméretű döbbenetes erejű képről. A kalandos históriájú festménynek van egy apró rea*hagyjon békén, nyugton, majd ha elolvasom, akkor beszélgethetünk. Tudnám legalább elolvasni őket végig, a könyveket is. Perfekten, úgyhogy folyékonyan. Azon faradozok, hogy akármilyen nehéz is, megtanuljak, ha csak egy mód lesz rá. — Sándor bácsi még régi mulasztásoknak az örököse. Viszont a következő felvétel egy olyan fiatalemberrel készült, aki nem is akar iskolába járni. — öt általános iskolám van, akkor hagytam abba Faterék azt mondták, hogy már késő iskolába járni. Akkor beteg is voltam, 11 éves voltam, mikor egy évig a kórházban voltam. Mikor kijöttem, hét hónapig kezelésre jártam. Sokat elfelejtettem. Gondoltam, hogy esti tagozaton majd le fogom járni, de megnősültem 17 éves koromban. Mondom, iskolába már nem járok, hát ugye, azért csak más az majd otthon. Fiatal voltam, nem gondoltam én arra. Majd 20—22 éves koromban, ha meggondolom. — Gondolja, hogy akkor könnyebb lesz? — Nem, de akkor csak másabb lesz, mint most. Most haza megyek két órakor, otthon mindig van mit csinálni. — Mennyivel lesz köny- nyebb két-három év múlva? — Megvan a ház. Az asz- szony már dolgozik egy éve. — Mindig lesz valami, amire gyűjtenek, kocsi vagy... — Kocsira még nincs számításom. — De hátha két év múlDa, esetleg . .. Akkor ismét úszik majd az iskola? — Nem, bár nem tudom még. Ügy gondoltam, hogy biztos ki fogom járni. — Nyolcán vannak testvérek, egyiküknek sincs meg a nyolc általános. A szülei- ' nek? — Apukámnak van, hat anyukámnak meg három. — Szóval nem hiányzik magának az iskola? — Hát... Ügy látszik, nem. — S ha majd hiányozni fog? — Hát akkor majd késő lesz. (Folytatjuk.) Beszélgetés A kert írójával Megtalálni a mában a drámait üj magyar dráma ősbemutatóját tartja pénteken a kaposvári Csiky Gergely Színház. A kert círhű színmű szerzője Spiró György, öt mutatjuk be. — Olvasóink tájékoztatására idézem néhány életrajzi adatait. 1946-ban született Budapesten. A Bolyai gimnáziumban kezdett drámát írni, ezt az Eötvös Kollégiumban is folytatta. Magyar—orosz szakos volt az egyetemen, beszéli az ösz- szes szláv nyelvet, több nyugatit is. Az ELTE világirodalmi tanszékének tudományos munkatársa, a kaposvári színház dramaturgja. Első regénye, a Kerengő 1974-ben jelent meg. Ezt követte a Kőszegők című, 1981-ben Miroslav Krlez monográfiája, Az Ikszek című regény, majd A békecsászár címmel drámagyűjteménye. Mely művével debütált színpadi szerzőként? — A pécsi Nemzeti Színházban 1978-ban került színre a Nyulak Margitja. A kaposvári színház egy évvel később a Hajrá Samu című gyermekszínházi darabomból tartott előadást. A Játékszínben 81-ben magam rendezhettem meg Kalmár- béla című munkámat; tavaly a Nemzeti Színház és a békéscsabai társulat mutatta be az Esti műsort, ősszel Az Ikszek vilnai epizódjából írt Az imposztor című drámámat a Katona Jóasef Színház tűzte műsorra. ■— Több nyilatkozatait olvastam és feltűnt, hogy az elismerő kritikák ellenére rendkívül kegyetlen, marmar mazochista módon szedi ízekre saját műveit, ha róluk beszél. Ez szerep ? — Nem. A Keren gőről és a Nyulak Marsltjáról van szó. Vállalom őket! De nem elég jók. Egy-egy műnek vannak objektív kritériumai attól függetlenül, hogy én írtam-e vagy más. Lehet az nem eléggé átgondolt mű, vagy még nem voltam érett a formába öntéséhez. Az a legfontosabb, hogy az ember megtanulja, mire képes. Én egy koffert töltöttem meg a munkáimmal, mire kikísérleteztem, miben vagyok erős s hol vannak a korlátáim. Amit lehet, tanuljon meg az ember, hiszen jórészt szakma ez! Vagy kerülje ki azokat az alkalmakat, ahol a rövídebbet húzhatja. Mivel én nemigen jártam színházba, „csak” operába. mert nyolc évig hegedülni oktattak, az ajtót magamra zárva tanultam meg „drámául”. A család jóbarátja, Bálint Lajos ellátott feldolgozandó anyaggal; amit lehetett, elolvastam. Azt tudtam, hogy naturalista színházat nem akarok csinálni. Egy heroikus, őrjöngő színházat hoztam létre magomban ... — A Hannibál, a Kőszegók valóbán nem naturalista színház. Inkább operai hatású, ahol kiállnáik énekelni; zene és furcsa balett... — Ez a legnagyobb probléma: hogyan lehetne eljutni egy stilizáltabb formanyelvig, olyan színházi stílushoz, amelybe minden belefér. Mi az a nyelv, melyen a közönség és a színház egyaránt beszélhet. Azért kezdtem el a kelet-európai irodalommal foglalkozni, hogy megnézzem, milyen drámákat írtak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egész más világban éltek, nem tudom hasznosítani őket. Még Wyspianskit sem, noha olvasóként nagy hatást tett rám. Más a karakterem, más a karakterünk! — Egy interjúban kategorikusan leszögezte, nem érdeklik a mai élettel foglalkozó darabok. Az Esti műsor mégis itt és most játszódik. A kert is éppen csak tegnap, de bizonyos értelemben ma lete, amely később ismét egy kép témája lett, utóbb egy sorozaté. Bari Árpád újraálmodta Madách Tragédiájának tizenkét színét. Meghökkentő hatású sorozata most — sok más képpel együtt — a nagyatádi Helyőrségi Művelődési Otthonban látható. A tárlat megnyitóján mondta Palugyai István: „Bari munkái olyan képek, amelyek fel kell, hogy keltsék a figyelmet... ” Bari Árpád képei valóban ilyenek. N. J. Lőrincz L. László Jég hátán \ Mire visszatértem a sátorba, majd mindenemet ellopták, s mivel a feltámadó hűvös szél ismét esőcseppeket fuvarozott a hátán, eltűnt kucsmám helyett leventesapkában kezdtem meg a visszavonulást. Mint később kiderült, ez lett a vesztem. Ma már csodálkozom, hogy milyen kevés tapasztalat szorult akkoriban belém. Persze szolgáljon mentségemre, hogy a háborúból még alig láttam valamit, leszámítva azt a néhány bombatölcsért, amelyek a cukorgyár mellé esett bombák nyomán keletkeztek. El sem tudtam képzelni, hogy a háború olyan alattomosan keríti be az embert, ahogy engem is bekerített. Hangos ágyúszót vártam, s mint a híradókban, előretörő századok harsány ordítását, körülöttem azonban nem ordított senki, csak a békák brekegjék az országút melletti árkokban. Ha nem tudtam volna, hogy háború van, aligha jöttem volna rá. Egyedül baktattam az országút közepén. B. felé. A többiek, akiket ismertem, régesrégen felkerekedtek már, miközben én a nagy- kabátomat próbáltam megtalálni. S mivel kabátom keresése közben a kulacsomat és a tarisznyámat is ellopták, kénytelen voltam zakóban és egyetlen falás élelem, vagy korty víz nélkül nekivágni a hazafelé vezető útnak. Az eső megállás nélkül esett és alig tehettem meg néhányszáz métert, máris bőrig áztam. Az első jelzőtáblánál tudtam csak meg, hogy pontosan hetven kilométer áll előttem. Az országút meglehetősen néptelen volt, s vagy három kilométert tettem már meg, amikor az első németekkel teli teherautó elhúzott mellettem. A teherkocsi platóján guny- nyasztó németek ügyet sem vetettek rám, csak néztek üveges szemekkel egymás arcálba, mintha onnan próbálnák kiolvasni a jövőjüket. Megfordult ugyan a fejemben, hogy talán jobb lenne letérni az országúiról, de a padkán tűi tocsogó, bokáig érő sár elvette tőle a kedvem. Tapostam hát tovább szorgalmasan a makadámot és úgy számítottam, hogy másnap reggelre hazaérek. A második autó előbb elhúzott mellettem, aztán megállt, és nagyot tülkölt. Fiatal, borostás arcú zászlós dugta ki a fejét az üveg mögül és rámkiáltott — Hé! Hova mész, pajtás? Feltűnt, hogy nem bajtársat mond, de nem volt időm a töprengésre. Odafutottam az autóhoz, és tisztelgésre emeltem a kezem. — Alázatosan ... Mosolyra kerekedett az arca: — Nini! Hiszen te vagy a Mlinarik Zoli! Most meg rajtam volt a csodálkozás sora. — Én vagyok... — Nem ismersz meg? — Hát. .. ismerősnek tetszik lenni... — Na, ne hülyéskedj — mondta és kinyitotta az ajtót. — A Szabados Gyuszi vagyok... Amint látod, zászlós. Még most sem emlékszel ? Akkor érettségiztem a keriben, amikor te elsős voltál... Egyszer voltam is az apádnál, meg te is minálunk. Apád enyvezte össze a szétesett kerti székeinket! (Folytatjuk) is. A kérdést talán fel sem kell tennem . .. — József Attilát idézem, aki 1937-ben ezt mondta; „Mikor járnék színházba? III. Richard ezt kiáltja: „Országomat egy lóért!” Emellett igen nevetségesen hang- zanék, ha a mai szerző történetesen ezt adná egy hőse szájába: „Állásomat egy taxiért!" Nos. ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is.” Erről van szó! Igazából mégiscsak a mát kéne megírni; hiszen amit én tudhatok, az a mából származik. Az áz igazi tapasztalat, amit a bőrödön tapasztalsz. De annyira nehéz megtalálni a mában a drámait... Ez az igazi nagy feladat. Amikor nem hercegek, királyok élnek, abban a korban megtalálni és felmutatná a tragikumot, a szenvedélyeket — igen, ez a feladat. Azt mondhatnám, ehhez az . eddigi munkáim csak kerülőutak. — Hadd tegyek én is egy kerülőutat most, a műhelytitkok ismeretlen földjére kalandozva. E láp is beszámolt Az toposztól- című drámájának nagy sikeréről. Major Tamás a rádióban nyilatkozott a darab születésének körülményeiről. Hallhatnánk erről valamit? — Kétségtelen, hogy az Ikszek Boguslawskijában sokan Major Tamást is felfedezték. 82 augusztusának végén felhívott, hogy beszélni szeretne velem. Találkoztunk a Katona József Színházban. Elmondta : szeretné eljátszani Bogusúawskit Előtte mások is kértek, de több színházat visszautasítottam. A Vígszínháznak egy tehetséges, fiatal író írt darabot Az Ikszekből, de ez nem került színre. így a vilnai epizódot felhasználva nekiláttam Az imposztor megírásának. Három hónap alatt készült el. Mondhatom, négy dramaturg is segített Babarczy László, Ács János, és Ascher Tamás adta azt az ötletet, hogy Boguslawski a Tartuffe-öt rendezze, elemezze. Fodor Géza volt a negyedik bába. — Mit kell tudnunk A kertről, kaposvári bemutatója alkalmából? — 1954. május 24-én játszódik, amikor Rákosi beszédet mondott a kongresszuson. Nincs külön üzenetem a nézőknek. Jöjjenek el, nézzék meg! L. U SOMOGYI NÉPLAP
