Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
ml köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz porta, es a sztanyicától vagy negyven versztára, a locsogós- völgy ben terül el. Köztársasággá a következőképpen lépett elő : tavaszra kelve hazamentem Bu- gyonnij elvtars hadseregé- 'ool a szülőfalumba, és a polgártársak megválasztottak községi elnöknek azért, mert két Vörös Zászló-rendet kaptam a vitézségemért, hogy bátran harcoltam Vrangel ellen- Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen megszorította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hivatalt, és a falu békés állapotban élt volna, akárcsak az egesz nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zaklatta, teljesen tönkretette a falut. Beállítanak, hun a lovakat viszik el, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utolsó kis takarmányt is felzabál tatjak. A mi falunk környékén gálád egy népség lakik — hajbókol a banda előtt, ke- nyérrel-sóval fogadja Amikor láttam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést hittam össze, oszt azt mondtam a polgártársaknak : — Ti tettetek meg elnöknek? — ML — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevében kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellen- forradalmárok, úgyhogy mi- nékünk szegjen akár egy ösvényt taposni is vélek •. • A falunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársaságnak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem magamat a köztársaság forradalmi katonai tanácsa elnökének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül. Akikből hiányzott az öntudat, csak hallgatlak, de a fiatal kozákok, akik voltak a Vörös Hadseregben, azt mondták: . *' Sok sierencsét hozzá!.. Äem is kell szavazni... Érre beszédet tartottam nekik : — Rajta, elvtársak, segítsünk a mi szovjethatalmunknak, harcoljunk a banda ellen az utolsó csepp vérünkig! Mert az szörnyeteg, és a bitangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni ... A z öregek, akik az emberek háta megett álltak, először csó- könyösködtek, de én cifrán káromkodva agitáltam őket, így aztán mind egyetértettek velem, hogy a szovjethatalom a mi eltartó édesanyánk, és hogy kategorikusan az ő szoknyájába kell nékünk mindünknek kapaszkodni. A gyűlés kérelmet írt a sztanyica végrehajtó bizottságának, hogy küldjön puskákat meg töltényt, és úgy határozott, hogy én menjek a sztanyicába Nyikonnal, a titkárral. Jókor, még hajnalban befogtam a kis kancámat, és elindultunk. Megtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy széles völgybe, egyszer csak azt látom, hogy a szél port kerget az úton. Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hogy abból a bandából való halálos ellenségeink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkárral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp terült ed körös-körül. Fegyver nem volt nálunk, hát. olyan ártatlanok voltunk, mint a pólyás gyermek; a lovasok elől e1- nyargalni meg nagyon buta dolog lett volna. Hanem a titkárom nagyon bagazolt ezektől a szilaj ellenségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a szekérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyílton, maradj nyugton! Én'a forradalmi tanács elnöke vagyok, te meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt kell vállalnunk! De őbelöle annyim hiányzott az öntudat, hogy leugrott a szekérről, és felkötötte a nyíllak bocskorát, vagyishát olyan sebesen szaladt a pusztán, hogy azt hitte volna az ember, kopók sem érik utol. A lovasok bezzeg amikor meglátták azt a gyanús pógárt, ahogy a sztyeppen nyargal, utánavágtattak, és mindjárt be is érték egy kis őrhalomnál. En szép nyugodtan 'e- szálltam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papírost, és vártam, hogy s mint lesz tovább. Csak azt láttam, hogy nagyon keveset beszéltek vele, aztán mind szorosan körülvették, oszt keresztbe-hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal. Ö a földre rogyott, azok meg végigkutatták a zsebeit, egy darabig ott tébláboltak körülötte, aztán megint lóra ültek. — és . nyargalván! vissza, énhozzám. Látom, ennek fele se tréfa, ideje volna kereket oldani, de nincs mit tenni, hát várok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér, Fomin nevezetű. Az a veres szakálla csak gubanc, a fizimiskája poros, az egész ember akár a vadállat, csak úgy meregeti a szemét. — Te vagy az a Bogatir- jov, az elnök? — Én. — Izentem én neked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla ... — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdések, kel faggatott, de nem mutatta, hogy haragszik. K étségbeestem, mert láttam, hogy ettől a kompániától sehogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethatalom platformján, minden programot hajszálpontosan végrehajtok, és engem erről a platformról semmiképp se a ló esónyán megrágta a tergyemet, a fülem meg cudarul zúgott, atéogy így többszőr is nekem jött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrhalomhoz, amék mellett vérbe fagyva feküdt az én Nyiko- nom. Egy lovas leszállt a nyeregből, és hassal felfelé fordította. — Nézd meg jól — mond. ja nekem —, téged is min- gyán így kikészítünk, mint a titkárodat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg a lábra való ja, le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül összevissza kaszabolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a gyalázatot, elfordultam hát, Fomin meg rám acsarkodót! : — Csak ne fintorogj! Téged pontosan így elintézünk, és mind a négy sarkán felgyújtjuk azt a megátalkodott kommunista faludat, hogy fényes lánggal égjen! Énnálam könnyen áll a szó, ezt már nem tudtam elviselni, nagyon keményen feleltem hát nekik: — Nem bánom, ha én magam elpusztulok is, de ami a falunicat illeti, az nem az egyetlen; rajta kívül még ezernél is több van egész Oroszországban ! E lővettem a dohányzacskót, tüzet csiholtam, rágyújtottam. Fomin pedig megrántotta a kantárszárat, felém indította a lovát, és azt mondta: — Adj egy kis dohányt, pajtás! Neked van mibő! rágyújtani, de mi már második hete csak lóganét szívunk nyomorúságunkban. Cserébe nem kaszabolunk össze-vissza, hanem csak agyonvágunk, mint Valami becsületes csatában, oszt megizenjük a családodnak, hogy vigyenek, temessenek el... De add szaporán, mert az idő sürget! Én meg ahogy tartom a zacskót a kezemben, egészen elkeseredtem : roppant bántott, hogy azt a dohányt ami az én kertemben termett, meg a jószagú sora- kórót, amit szovjet, föld dédelgetett, ilyen gonosz élősködők fogják szívni Rájok néztem, azok meg mind rettentően megijedtek, hogy szétszórom a dohányt a szélbe. Fomin lenyúlt a nyeregből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a keze. Én azonban pontosan úgy is cselekedtem: szétszórtam a dohányt a levegőbe, és azt mondtam: — öljetek meg, ha egymás közt így határoztok. Akkor én kozákkardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvetlenül kútgémei fogtok lógni... egykutya! Erre teljes hidegvérre! ütni-vágni kezdtek, úgyhogy lerogytam az anyaföldi e. Fomin pisztollyal kétszer belém durrantott, keresztüllőtte a a mejjemet meg az egyik lábomat, de akkoi hirtelen azt hallottam az országút felöl: zijju, zijju!... Körülöttünk úgy zúgtak a golyók, mintha zorgött volna valaki a dudva közt. Az én gyilkosaim kapták magukat, és elszeleltek. Látom, jön a sztanyicabeü rendőrség csak úgy porzik az országút ! Emlékszem, azt kiáltottam: — Testvérek, elvtársak, ne haggyatok elpusztulni ! És elsetétült előttem a világ... Két hónapig úgy feküdtem, mint egy tuskó, az eszméletemet elvesztettem, a nyelvem megbénult. Amikor magamhoz tértem — püff neki! —, hiányzott a bal lábom; levágták, mert elüszkösödött... Ahogy hazamegyek a körzeti kórházból, és mankóval ott sántikálek a ház külső padkájánál, belovagol az udvarba a sztanyica katonai biztosa, és köszönés nélkül vallatóra fog : — Miért nevezted ki magad a forradalmi katonai tanács elnökének, és mért kiáltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk egy köztársaságunk van! Mi okból vezettél itt be autonómiát?!;. H át én érre csak azt feleltem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fontoskodjon itt. Ami pedig a köztársaságot illeti, meg tudom magyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés körülmények közt, már csak Topcsanszk falu a neve. De ne felejtse el: ha azok a fehér szörnyetegek megint támadást indítanak a szovjethatalom ellen, akkor mi minden faluból erős várat meg köztársaságot tudunk ám csinálni ; az öregeket meg a sihedereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztettem is a fél lábomat, elsőnek indulok, hogy a véremet ontsam! Nem volt erre egy szava sem. Így hát nagyon keményen megszorította a kezemet, és ellovagolt azon az úton, améken jött... Makai Imre fordítása Mihail Solohov A katonai tanács elnöke MIHAIL SOLOHOV Hosszan tartó betegség után, életének 79. esztendejében elhunyt Mihail Solohov, a szovjet irodalom egyik legkiválóbb alakja — jelentette be kedden Moszkvában az SZKP Központi Bizottsága, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége és a Szovjetunió minisztertanácsa. A Mihail Solohov temetésének szervezésére alakult bizottság élén Mihail Zimjanyin, az SZKP KB titkára állt. A nagy írót — kívánságának megfelelően — szülőhelyén, a rosztovi terület vjosenszkaja falujában helyezték végső nyugalomra; ott született, és ott is érte a halál. Solohov paraszt családból származott; 1905-ben született, s 17 évesen részt vett a polgárháború harcaiban. 1922-ben Moszkvába költözött, de alig két év múlva visszatért szülőhelyére, s ott ólt haláláig. A második világháborúban a Pravda, a Kr as zna ja Zvezda és a TASZSZ haditudósítójaként tevékenykedett. Haláláig az SZKP Központi Bizottságának tagja, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldötte, a Szovjet írószövetség vezetőségének titkára, a Szovjet Tudományos Akadémiának tagja volt. Kétszer tüntették ki a szocialista munka hőse címmel, s kiérdemelte munkásságával a henin-rendel és a Szovjetunió állami díját is. 1965-ben elnyerte a Nobel- dijat. Első novellásköteteit alig húszéves korában adta ki Moszkvában. Legjelentősebb alkotása Csendes Don című regénye, amelynek kötetei 1928 és 1940 között jelentek meg, a Feltört ugar című regény, amelynek kötetei 1932-ben, ■ illetve 1959-ben láttak napvilágot, valamint az Emberi sors című kisregény. E három alkotásából és más műveiből is film készült. Solohov művei számos kiadásiban jelentek meg magyar nyelven is: a Csendes Don és a Feltört ugar először már a felszabadulás előtt napvilágot látott magyarul. A Csedes Don 1941-es első magyar nyelvű kiadását még kilenc kiadás követte napjainkig. Mihail Solohov nekrológja, melyet Konsztantyin Cser- nyenko, az SZKP KB főtitkára, számos más szovjet vezető és sok neves író, művész írt alá, egyebek között rámutat: Mihail Solohov egész élete ás munkássága a Szovjetunió és a kommunizmus ügyének odaadó szolgálatában telt el. Solohov nagy művészi kifejező erejű alkotásai a világ forradalmi átalakításáról szóltak, s rendkívül nagy hatást gyakoroltak az emberiség haladó kultúrájára. Mihail Solohov a kommunista párt hű fia, az élet forradalmi megújulásának szenvedélyes harcosa volt, s műveivel gazdagította a szocialista realizmus tapasztalatainak tárházát. löktök le !.... Ocsmány szavakkal böcs- mölt, egy nagy korbáccsá' szilajul ráhúzott a fejemre Jókora hurka támadt, keresztbe az egész homlokomon, akkora, mint egy éreti ugorka, améket magnak hagynak meg a fehércselédek. Nagyon fájt... Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mondtam nekik: — Nagyon csúnyán viselkedtek, akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az óntudat, de én végigharcoltam a polgárháborút, és kíméletlenül pusztítottam a magiatokfajta vrangeleket, két érdemrendet is kaptam a szovjethatalomtól, ti meg rusnya kis férgek vagytok a szememben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart ta- postatni a lovával, korbácscsal is ütött-vert, de én ren. dithetetlenül álltam a tál {.amott, akár a mi egész pröletarhatalmunk, csak hát Az emberért, az emberiségért Pár éve egy rádiós kolléga, aki a környez, védelemről kívánt neves kül- és belföldi írókat, művészeket megszólaltatni, megkért, mennék be adott időre a stúdióba. Ök akkorra meghívják Vjosenszkaja állomást, ahol Solohov él (ez a kozákföldi tanyaközpont volt a szülőhelye is az írónak), s kérdezzem meg tőle, fogad- ná-b a magyar rádiós stábot. Ez a véletlen, szinte me- seszerü pillanat jutott eszembe, amikor a telexgépek kopogták a hírt: Mihail Solohov meghalt. / A telefonkapcsolat egyébként létrejött: Solohov, akivel mindössze talán egyetlen percet sikerült beszélni, udvariasan, de elutasította az interjút. Örömmel látja a magyar rádiósokat, de csali később — mondta —, most betegsége akadályozza abban, hogy bárkit is fugadjom. Mi egyébként tudtuk, hogy az .idő tájt betegeskedik, s nemigen mozdul ki, de reménykedtünk, talán már javult az állapota. Mihail Alekszandro- vics hangja fáradt volt, fakó, csupán egyetlen félmondatnál emelte föl, amikor az interjú témáját megneveztem. „Eto ocseny vazsno” — „Ez nagyon fontos” — jegyezte meg élénken. Nem csodálkozott, hogy nem irodalomról, hanem a környezet védelméről akarjáx faggatni. Azt gondolom, ebben a fél mondatban, bármely jelentéktelen volt is egyébként ez a bizonyos beszélgetés — mint cseppben a tenger — benne van valami Solohov jelentőségéből. Abból, amelyet így szoktunk emlegetni: világirodalmi nagyság. Solohov úgy robbant bele 1929- ben az orosz-szovjet irodalomba, es mindjárt a nagyvilág irodalmába, mint a nagy orosz realisták méltó utóda, s munkásságát mindvégig a tolsztojiként emlegetett teljesség jellemezte. Teljesség — nemcsak az alkotás művészi megformálásában, az írói mesterség kivételes tökéletességű birtoklásában, hanem legalább annyira az ábrázolás átfogó mivoltában. A tartalom teljessége ez. Solohovot az élet érdekelte a maga teljességében, ellentmondásosságában, fájdalmaival, örömeivel. Az élet, amely hol a Don menti sztyeppen sűrűsödött vörösök és fehérek küzdelmében, történelmet és sorsokat fordítva, hoi a végre sajáttá és közössé lett feltört ugaron összpontosultak történései, új embereket, új életformákat alapozva, hol a nagy háború próbára tevő, kegyetlen, de hőssé avató embert sorsaiban mutatkozott meg koncentráltan, hirdetve az egyszerű ember igazságát, méltóságát. Solohovhoz mindig a legközelebb az ember, az emberiség állt. Írásaiban tette érte a legtöbbet, de .vállalta a közéleti szereplést is. Ezért nem véletlen számomra, hogy a környezet és a természet védelméről is magától érte- - tődően beszélt volna, s hogy azt fontosnak tartotta. Akkor is az emberről, az ember védelméről szólt volna, mint valamennyi müvében. Amikor csaknem húsz évvel ezelőtt, 1955-ben Stockholmban átvette a neki ítélt Nobel-dijat, azt mondta: „A művészet igen nagy erő, mert hat az embereknek mind az eszére, mind a szivére. S úgy vélem, csak annak van joga magát művésznek nevezni, aki ezt az erőt az emberi lélek széppé formálására, az emberiség javára fordítja.” Solohovra méltán illenek saját szavai. Művész volt, n szó ilyen teljes értelméberi- És ilyen marad művei révéi» halála után is. T. L,
